Ti West túltett önmagán és a folyamatosan magát ismétlő slasher zsánerén is.

Van valami csodálatra méltó alázatosság abban, ahogy Ti West mindennemű fetisizálás és üres nosztalgiázás nélkül nyúl olyan horror-alműfajokhoz, amelyeknek veretes klasszikusait bénább és butább rendezők pusztán csak leporolni, lemásolni és kihasználni tudják. Magabiztosan és rettenetesen jól szórakozva éli ki magát a stílusos múltidézés és a kortárs gondolatiság, a szabálykövetés és szabályfelrúgás, a megfelelés és a meghökkentés között húzódó vékony határmezsgyén. Titokban forgatott új filmje – amellyel 6 év után tért vissza a nagyvászonra – nemhogy méltó a mára már örökbecsűvé érett Az ördög házához és A fogadósokhoz (noha nem horror, de talán Az erőszak völgyét is meg lehet itt említeni), hanem egész egyszerűen az eddigi legátgondoltabb, legösszetettebb, legvéresebb és legjobb filmje.

Az X ugyan távolról nézve egy sokadik retro-slashernek tűnik, de nem az. Illetve nem csak az. Több annál, habár történetvázát felmondva ebben lehetne kételkedni: hat fiatal 1979-ben egy semmi közepén álló texasi tanyán kibérel egy pajtáját egy ijesztően ocsmány idős házaspártól, akik nem nézik jó szemmel, hogy a srácok stikában pornót forgatnak a szalmabálák között. Tobe Hooper 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlásának hatása nyilvánvaló. West nem csak az ifjú pornósokat megnyerő részletességgel bemutató türelmes expozícióban, hanem hommage-szekvenciákban is idézi Hooper mesterművét. A röhejesen kreatív módokon legyilkolt szexi hormonzsákok vérével írt szerelmeslevele azonban – akármilyen őszinte és stilisztikailag kikezdhetetlen is – egyfajta csibészes terelés csupán. Sorra tűnnek fel az egymásba ágyazott, unalomig ismert formulák és témák – még a filmben forgatott tanyasi pornó is nevetségesen sztereotipikus – West viszont irgalmatlanul érzi, hogy mikor és hogyan kell azokon egy durvát csavarni ahhoz, hogy minden, amit oly sokszor láttunk, újszerűnek hasson.

A pornózás az X-ben reflexív. West a petákokból esetlegesen összetákolt ’70-es évekbeli amatőr szexfilm fülsiketítő nyögéseiben a független filmkészítés örömódáját hallja (szarni a stúdiórendszerre, megszülni egy jó ötletet, felkapni a kamerát, helyszínt keresni, aztán lesz, ami lesz). Mindeközben pedig a pornó aranykorának felbecsülhetetlen értékű kincseit könnyedén összefésüli a szeletelős-belezős horrorral: tök mindegy, mennyire égbekiáltóan populáris műfajok, egyik sem lesz soha a magas filmművészet része. „Lehet jó mocskos filmet készíteni” – mondja az X francia újhullámon nevelkedett operatőre (Owen Campbell), majd hozzáteszi, hogy a pornó már „nem csak perverzeknek” szól. Hasonló argumentumok ezerszer elhangzanak a hamvas kebleket menetrendszerűen megvillantó és összeszabdaló slasher és egyéb rémfilmek kapcsán is. Ha pedig valaki „kevesebbnek” véli bárminél Gerard Damiano 1972-es Mély torok című forradalmi remekét (és a még jobb The Devil in Miss Jonest), a ’70-es évek legjobb giallóit, A holtak hajnalát, és persze Hooper alapművét, az valamit rosszul csinál. A fentiekből kifolyólag West egy percig sem ítélkezik – amúgy nagyon szerethető – pornósai felett, sőt, tisztelettel és szimpátiával tekint rájuk. Ellentétben a ’70-es és ’80-as évek slasherjeivel, az X-ben senki nem múlik ki pusztán azért, mert vét a kőtáblákba vésett jó erkölcs ellen. Ez nem a Péntek 13. West nőkarakterei nem holmi szextárgyak: nem a férfiak alávetettei, nem tesznek semmit akaratuk ellenére, megélik szexualitásukat, értéket akarnak teremteni és közben cefetül jól érzik magukat (külön ki kell emelni a sikolykirálynővé érett Jenna Ortega szégyenlősségét szó szerint levetkőző hangosító kislányát). Még csak nem is ők hullanak el először, hanem a férfiak. A pornózásnak a vérontáshoz üdítően kevés köze van. Annál inkább a kegyetlenül gyorsan elillanó fiatalságnak.

Az X igazi ereje a film két főszereplőjének komplex és sajátos – horrorban talán még soha nem látott – viszonyában van. Maxine és Pearl (Mia Goth kettős szerepben játszik nagyot) egymás torz tükörképei, mindazt azonban, ami közös, ami hasonló lehet bennük, felemésztette az idő. Maxine a film kezdetén kokaintól begőzölve mantrázza magának, hogy „egy kibaszott szexszimbólum vagy”, ami közel sem valamiféle téveszmés önáltatás: céltudatossága nem csak vonzóvá, tökössé is teszi. Atipikus final girl, aki saját sorsának kovácsaként visszautasítja, hogy áldozat legyen. Pearl ezzel szemben egy évtizedek óta konzervatív vadkeresztény generáció visszataszítóvá csúnyult maradványa, aki kényszerűen maradt ki a jóból. Valaha neves táncos volt, akire tapadhattak a férfiak, eredménytelenül. A házasság előtti szex sátáni tabuja meggátolta mindabban, amiben Maxine lubickol. Maxine úgy kefél másokkal, hogy közben van egy szerető barátja (a pornó rendezője, Martin Henderson). Pearl viszont fiatalon hozzáment a Howardhoz (Stephen Ure), akit mogorva élőhullává csócsált az idő vasfoga. Howard képtelen már dugni, nem bírja a szíve. Pearl pedig képtelen elviselni, hogy ennyi volt, hogy pocsékba mentek legbimbózóbb évei. Pearl azt látja Maxine-ben, amit elmulasztott. Maxine pedig azt látja Pearlben, amivé akkor vált volna, ha nem lép meg otthonról (a nyakában lógó feszület sok mindent elmond).

Miközben odaát egy fáradhatatlan férfiállat teszi a dolgát térdét verő pélójával (Kid Cudi csupasz testének sziluettjét nehéz kiverni a fejekből), a kéjesen kukkoló Pearl meszesedett agyában elkattan valami. Úgy festi ki magát, mint Maxine, ingatag járásába rémisztően groteszk csábriszálást próbál csempészni, keservesen nyomul gnómszerű férjeurára, egy irdatlanul félelmetes jelenetben pedig szinte elcsöppen a nyála Maxine hibátlan bőrének tapintásától. Viszolyogtató párbeszédük során a két karakter metszi egymást: az elismerés iránti sóvárgás és a névtelenségbe veszés félelme ugyanúgy hajtja az aspiráns pornócsillagot, ahogy a senkivé aszott aggastyánt.

West megsüvegelendően rohadék módon ábrázolja ezt a megtört, elmebeteg, ifjúságát könnyező öreglányt, csiklandozva a néző moralitását: szomorú, szánalmas, taszító teremtmény, akit Goth empatikus alakításának köszönhetően majdhogynem sajnálni is lehet. Viszont abban a pillanatban, ahogy együtt kezdünk érezni vele, West – felejthetetlen képekkel – meg is fosztja emberibb vonásaitól. Attól eltekintve, hogy West a kelleténél magától értetődőbb slágerekkel üti fel ironikusan a vérengzést (és tereli el a figyelmet Chelsea Wolfe és Tyler Beats tipikus horrorzenéjéről), az mégis rohadtul költői, ahogy Pearl a Blue Öyster Cult Don’t Fear the Reaper című örökzöldjére szurkál molekuláira valakit, miközben a tetem mellett álló autó reflektorára spriccelő vér egyre vörösebbre festi a jelenetet. Itt kell megemlíteni, hogy Eliot Rockett VHS-szagú, inspirált és lényegbevágó kameramunkája (és óriási fényárnyék-játéka) nélkül az X sehol nem lenne. A pókhálóhajú, koponyaképű, formalinszagú Pearl pokoli közelijeiben teljesen érthető és átélhető a testiség iránti szomja: pont úgy lesi a forgatást, ahogy bárki a PornHubot, de az, ahogy kompenzálja elfojtott nyomorúságát, döbbenetesen riasztó.

Pearl kivételes gyilkoskarakter, akivel West provokatív módon demonstrálja, hogy a slasher nem csak a semmitmondó bosszútól és őrült vérszomjtól hajtott halhatatlan férfiak játszótere. Pearl csak egy átlagos, magányos, zavart asszony, akit kíméletlen szörnyeteggé korcsosított beteljesíthetetlen vágya. A varacskosdisznó-szerű Howard egyszerűbb: ő csak simán rühelli az istállóban párzó fiatalokat, mindenestül (konkrét oka nincs, de a tévéjéből nonstop bömbölő baljós hittérítés sokat sejtet). Az X egyik legizgalmasabb, megválaszolatlan kérdése az, hogy vajon ki mérgezett meg kit először. De talán mindegy is. Az öregség baromira nagy szívás, és kész. Annak pedig, amikor Howard végre beadja derekát Pearlnek, akár tiszta szívvel is lehetne örülni, ha nem lenne olyan mérhetetlenül kacagtató és traumatizáló szexjelenetük, mint amilyen (ha valakinek nem tetszik, ahogy West az idősekkel bánik, lelke rajta).

Westet az a bizarr, kellemetlen és olykor paralizáló érzés mozgatja, amit a számunkra már értelmezhetetlen fiatalabb nemzedékek kiváltanak bennünk, és ahogy erre az érzésre reagálunk. Az X a generációk közt feszülő örök ellentétek bámulatosan túlhevített karikatúrája. Az egész film ott van egy gyönyörű, metaforikus beállításban: a meztelen Maxine úszik a móló felé, egy aligátor követi lassan – a csupasz, kívánatos, szabadelvű fiatalságot fenyegeti az ősöreg ragadozó. Ennek fényében West filmje inkább rokonítható A látogatáshoz, a The Brotherhood of Satanhez, az  Ördögűzés: Deborah Logan történetéhez, az Amerikai rémregényhez, vagy a Relikviához. Amikor Vergilius azt mondta, hogy „az idő mindent elemészt, elménket is”, valószínűleg West alkotására gondolt és nem Az apára. West filmje ugyanakkor – szemben a fentiekkel – egy percig sem komoly: annak ellenére, hogy a téma velős, megrázó és példásan kifejtett, az X elsősorban egy fenségesen vérbő, brutálisan vicces, valamint kimondottan eredeti slasher. Ti West túltett önmagán és a folyamatosan magát ismétlő zsáneren is. Az X többet ér bármilyen új Halloween- vagy Sikoly-epizódnál, bármilyen Láncfűrészes-folytatásnál, ezek másolatainál meg pláne. Már most klasszikus.