A Lovelace olyan, mint egy rossz tévéfilm. Akit érdekel a Linda Lovelace-sztori, annak inkább a Mély torok mélyén című dokumentumfilmet ajánlanám, akit meg a pornó-téma, annak a Boogie Nightsot. A Lovelace-t viszont semmiképp!
A Mély torok (Deep Throat) című, 1972-es pornófilm jelentősége vitathatatlan. Az első olyan „erotikus” film, aminek volt története, karakterei, és moziban is bemutatták. De ami még fontosabb, hogy a Nixon-éra prűd Amerikájában a szexuális forradalom jelképévé vált. Egy időben be is tiltották, ám akkorra már olyan jelenséggé duzzadt, amit lehetetlen volt megállítani, és úgymond megreformálta az emberek gondolkodását a szexualitásról. Linda Lovelace ennek a filmnek a sztárja, a híres mélytorok-technika „feltalálója”, az első igazi női pornósztár. Elsősorban az ő történetére koncentrál a Lovelace, a film jelentőségével csak szőrmentén foglalkozik. Sokkal inkább azt mutatja be, hogyan lett ultrakonzervatív keresztény anyjának (Sharon Stone) hála a szemérmetes szomszédlány Lindából (Amanda Seyfried) egy csapásra a szexuális forradalom „reklámarca”, és egyben erőszakos férjének (Peter Sarsgaard) kiszolgáltatott áldozat. A film ugyanis főként válása után megjelent életrajzi könyvén, az Ordealen alapszik, amikorra már egy hirtelen váltással pornóellenes feminista lett.
Talán ez lehet a legfőbb probléma, ugyanis ahelyett, hogy a történetet egy objektívabb szemszögből ismernénk meg, kapunk egy önvallomást, ami – valljuk be – egy ordas nagy mosakodási kísérlet ponyvába öntve. Valóságos hősköltemény ez a film, amiben hősnőnk a kedves és idealista, csillogó szemű szenvedő Szűz Mária képében tetszeleg, akit elrontott a gonosz szexipar, de végül ezt legyőzve visszaszerezte a méltóságát. Bár azt, hogy csak azért szerepelt „olyan” filmekben, mert férje terrorban tartotta, erősen megkérdőjelezi a tény, hogy válásuk után is vállalt pár felnőttfilmet. De nem is ez a baj, hisz egy életrajzi filmnek talán nem muszáj teljesen ragaszkodnia a tényekhez, viszont filmként nem ártana, ha hiteles lenne. Hősét már-már kínosan idealizálja, ezzel azonban elvész belőle minden emberi, így nem is igazán tudunk hozzá közel kerülni. Egy személyes történet meg valamire való karakterrajz nélkül halott.
Arról nem is beszélve, hogy a dramaturgia a kezdeti ötletes felütés után vészesen egyhangúvá válik. Előbb gyorsan végigfut az otthon melegétől a díszletágy melegén keresztül a hollywoodi csillogásig, majd ugyanezeket az eseményeket megmutatja egy másik szemszögből. Kifejezetten okos húzás volt... papíron. Ugyanis amint átlépjük a gyors, megfilmesített wikipédia-szócikk bevezetőt, utána rögtön elhal a film, és folyamatosan csak önmagát ismételgeti hozzáadott érték nélkül. Közel egy óráig nézhetjük, szegény Lindát hogyan alázzák meg újra és újra és újra. Szegény csak szenved, és megverik, és szenved, és szexre kényszerítik, és szenved, és megint megverik, és közben végig csak szenved.
Persze ez szomorú, de attól még a filmben nem lesz drámai. Melodrámai viszont annál inkább. Félre ne tessék érteni, a családon belüli erőszak egy rettenetes dolog, de ha ennyivel megelégszik egy rendező, és nem domborítja ki értő kezekkel a drámát, akkor az egész csak egy megfilmesített Mónika-show-epizód lesz. Egy drámába kellenek csúcspontok, nem lehet az egész film egy nagy hosszú klimax, levegőhöz kell jusson időnként a történet. Ezen pedig a hollywoodi cukormáz sem segít, ami néhol olyannyira bárgyú, hogy időnként ösztönösen a sarokra pillantottam, keresve a Hallmark-logót.
Egy életrajzi film sem úszhatja meg, hogy ne szóljon valamiről. Főleg, hogy használhat fikciót, az életrajzi film célja ugyanis nem az, hogy valakinek az életét tényszerűen bemutassa. A célja ugyanúgy valamilyen téma körbejárása, vagy valamilyen üzenet közvetítése, ezekhez pedig csak eszköz az ismert ember életútjának felhasználása. A jó biopic ezeket úgy mozgatja, és fikcióval vegyítve úgy formálja, hogy az végül összeálljon valamivé. A Lovelace viszont csak egy gejl közhellyé áll össze, de még csak nem is tudatosan. Tulajdonképpen egy „fehér bűntudatfilm a feketékről” álruhában, ugyanazt a sémát követi, mint a hasonszőrű, kifejezetten az Oscarra hangolt filmek, amik olyannyira rasszizmus-ellenesek akarnak lenni, hogy végül pont átesnek a ló túlsó oldalára. A túlidealizált hős maga az emberi tökéletesség, pusztán csak annyi hibája van, hogy fekete/pornózik. Ezért folyamatosan szenved, de ő kitart, és tűr, míg végül fel nem szabadítják. Végül elmondja, hogy van ám remény, csak hinni kell benne, és erre minden fontosabb mellékszereplő könnyezve tálalja a mesterséges eufóriát. Ezt neked, való világ és releváns mondanivaló!
