Távol-keleti futárok, dán komédiások, hajmeresztő küllemű tündérek és egy festmény vázlatnak maradt figurái népesítették be tegnap a kolozsvári mozikat. Igen változatos filmkínálattal rajtolt a TIFF – íme első ízelítőnk.

Juhn Jaihong: Poongsan, 2011, dél-koreai, 121 perc

[Szupernóva] A Poongsan forgatókönyvírója (és producere) a világhírű dél-koreai rendező, Kim Ki-duk, de ez ne tévesszen meg senkit: ez nem egy Kim Ki-duk-film, bár a lehetősége benne van. Adott ugyanis egy végsőkig hallgatag, zárkózott fiatalember, aki igen különös munkát végez – vagy különös passziónak hódol, ahogy vesszük. A világ egyik legjobban őrzött, legveszedelmesebb határsávján, a két Koreát elválasztó demilitarizált övezeten jár át titokban, oda-vissza, hozza és viszi az északi és déli emberek küldeményeit, szétszakított családok üzeneteit. Neve nincsen, az általa szívott cigarettamárka miatt kezdik el Poongsannak szólítani; identitás nélküli szellemalak, mélyen szimbolikus figura. Egy nap azt a megbízást kapja, hogy „csempéssze” át délre egy disszidált észak-koreai főfejes hamvas szeretőjét – ami meg is történik, csak hát útközben a két fiatalban gyengéd érzelmek ébrednek egymás iránt. Innentől az egész film valóságos műfaji kavalkáddá válik: a politikai dráma, az akciófilm, a melodrámai elemekkel tűzdelt romantikus történet, a bosszúfilm zsánerkonvenciói váltogatják egymást, a film utolsó harmadának kiválóan koreografált (a koreaiak mindig is értettek ehhez), maximális feszültségű, történelmi parabolának is beillő észak-déli miniháborújáig. (Látható a szoros rokonság Park Chan-wook Joint Security Areajával.)

A példázatosság, a nyílt érzelmi töltet – koreai filmhez képest – szokatlanul erős (az összevert szerelmesek egymásra találásának jelenete láttán majdnem sírva fakadtam, de nem a meghatottságtól), az üzenet – a megosztott koreai bolondokházából való kitörés vágya – félreérthetetlen. „Melyik oldalon állsz?” – hangzik el többször a sürgető kérdés; a film hallgatag főhősének kimondatlan válasza pedig az (lehetne), hogy nincsenek „oldalak”, az egyetlen értelmes létforma a két világ közti szüntelen átjárás.

A Poongsan a dél-koreai filmgyártás „hollywoodibb” régióiból érkezett, ennek minden jó és rossz hozadékával – s éppen ezért nem csak a távol-keleti mozi bolondjainak ajánlható. (pazs)

Még vetítik: június 5., kedd, Odeon Cineplex, 22:15.

Martin Zandvliet: The Comedian/Dirch, 2011, dán, 90 perc

[Fókusz: Dánia] A nagyon okos Józsi barátom fogalmazta meg találóan és enyhén szólva idejekorán a film tartalmát, egymondatos szinopszisát miközben még azt vártuk, hogy mikor dől el a filmről egyértelműen az, hogy jó lesz-e vagy sem... őt idézem: „Jajj, most ez is arról fog szólni, hogy a komédiások élete sem fenékig komédia ám!”

A film egy (állítólag) zseniális dán komédiásnak, névszerint Dirch Passernek egyfajta életrajzi kísérlete, a bajom csak az vele, ami legtöbb életrajzi, avagy megtörtént eseményen alapuló filmmel kapcsolatban is, hogy ezen a komoly húzóerőn, a tényszerűségén kívül legtöbbje silány, bátortalan és sematikus karakterrajz. Ebben az esetben még rosszabbul sült el a tisztelgés, mert személy szerint a témához vajmi keveset konyítok, Dirchről nem tudtam eddig sem semmit, és a film alapján sem kerültem kicsivel közelebb a jelenséghez. Például így utólag utánaolvasva a figurának nagyon izgalmas serdülőkora volt, ami komoly hatással volt a munkásságára, de ezt teljesen figyelmen kívül hagyja a film. Vagy arról is csak kétszer esik (szóban) említés, hogy jópár filmben is szerepelt. Mondjuk nem kell mindent beleerőltetni két (!) órába, de aminek helyet ad, az meg egyáltalán nem meggyőző a szereplő szempontjából.

Tény, hogy a film jóindulatú, vannak benne eltalált jelenetek, (gyönyörű)szép pillanatok (a vége is egész jó), az utóíze mégsem kellemes, komoly hiányérzetet hagy. Mondjuk ha a címszerepet nem épp Nikolaj Lie Kaas (a Reconstruction című Boe-filmből lehet ismerős, de nemcsak) játszotta volna, akkor ettől sem lett volna jobb, előtte viszont le az összes kalappal. Minden esetre szerintem még így is pont talál erre az alkotásra a TIFF-es „szavazócédulák” érdektelen rubrikája. Sajnos. (obl)

Még vetítik: június 3., vasárnap, Odeon Cineplex, 19:45; június 8., péntek, Odeon Cineplex, 17:30. (Comediantul)

Jean-François Laguionie: Le tableau, 2011, francia, 76 perc

[educaTIFF] A TIFF nem adja fel a reményt az iskolásoknak tartott filmes események terén, így idén a gyereknapi „áldás” része volt egy elemi iskolásoknak szánt csodaszép animációs film: Jean-François Laguionie A festménye (Le tableau). 

Egy (festő)vásznora vitt mesebeli birodalomban a befejezett festett alakok eldöntik, hogy szépségüknél fogva felsőbbrendűek befejezetlen társaiknál. Mindezt alkotójuk szándékával magyarázzák, hiszen mi más lehetne az oka annak, hogy ők befejezettek és egy pompás kastélyban laknak, míg a festmény sok szereplője félbe lett hagyva, mások pedig vázlatcsökevények maradtak? Az igazságtalanságokon felháborodva néhány bátor vállalkozó útra kel, hogy megkérje a Festőt, vessen véget a viszálynak és fejezze be az összes  festménybeli szereplőt. Megható és izgalmas történet bontakozik ki az utazás során, megismerünk megannyi különböző festményt és stílust, párhuzamos világokat és párhuzamos életeket.

A tanulság a 6–9 éveseknek lehet, hogy még csak annyi, hogy megéri békében és harmóniában élni és, hogy mindig lehet és kell új dolgokat tanulni, hogy kiteljesedjünk. A nagyobb gyerekek pedig megérthetik a tantómese mélyebb összefüggéseit és élvezhetik a Laguionie által teremtett sokszintű világot, ahol megvan a helye több 20. századi festői irányzatnak, ahol szabadon kószálhatnak a teremtmények, ahol válaszot lehet kapni az univerzumról és a teremtőről kellő bátorsággal feltett kérdésekre. (nb)

Még vetítik: június 3., vasárnap, Florin Piersic Mozi, 17:15. (Tabloul)

Dominique Abel, Fiona Gordon, Bruno Romy: The Fairy/La fée, 2011, francia–belga, 93 perc

[Szupernóva] A TIFF első estéjén vetített La fée első perceiben ártatlan tündérmesének ígérkezett, s noha a közönség kitörő hahotázással fogadta a francia–belga koprodukciót, nekem mindvégig az volt az érzésem, hogy becsapnak: hogyan kerül be a Szupernóva kategóriába egy olyan komédia, amely másfél órán át gegekkel és a burleszkre emlékeztető fordulatokkal próbál szórakoztatni, és magán viseli a dilettantizmus lemoshatatlan jegyét?

Ne értsük félre, a La fée élvezhető péntek esti film, amennyiben a néző mindenen kacag, még saját kisujján is. Megismerjük Domot (Dominique Abel), aki éjjeliőr egy lepukkant hotelben. Egy este betoppan hozzá Fiona (Fiona Gordon), egy szépnek és vonzónak éppen nem mondható nő, aki tündérnek vallja magát, és, mily meglepő, felajánl három kívánságot. Dom, miután első két vágyát teljesítik, lassan belezúg a nőcibe, aki legalább annyira szétszórt és szeleburdi, mint ő maga. Mindenféle kalandok következnek, melyek rövidebb etűdökként kapcsolódnak össze, felsorakoztatva a komédiák jól ismert fogásait. A sokadik humoros akadály után már csak arra várunk, hogy Dom végre kinyögje, mi a harmadik kívánság. Na de nem mind arany, ami fénylik.

A filmet a stáb három színésze (Abel, Gordon és Bruno Romi) rendezte, így valamennyire indokolt, hogy a jelenetek (melyek dramaturgiailag nem mindig motiváltak) inkább színészi gyakorlatként foghatók fel. A produkció gyenge pontja viszont az, hogy kézenfekvő, csöppet sem rafinált humora van, melyet ma már sehol sem látni. A közönség hangos nevetése és az erőltetett, olykor szürreális epizódok között folyton az a szó jutott eszembe, hogy eurotrash. Akinek alacsonyabb elvárásai vannak egy vígjátékkal szemben, mindenképp élvezni fogja a filmet – de ha kifinomultabb, intelligensebb komédiára vágyunk, talán nem ez a megfelelő választás. (kb)

Még vetítik: június 4., hétfő, Odeon Cineplex, 15:00; június 9., szombat, Odeon Cineplex, 20:15. (Zâna)