A Kellemetlen igazság egy többek között az Amerikai Filmakadémia díjával kitüntetett dokumentumfilm a globális felmelegedésről. Rendezte Davis Guggenheim, bemutatja Al Gore – igen, az a fickó, akit néhány évvel ezelőtt az amerikaiak megválaszthattak volna George W. Bush helyett.
2006-os bemutatója óta a film 49 milliós nyereséget termelt, és Amerikában a négy legsikeresebb dokumentumfilm közé tartozik a Fahrenheit 9/11, March of the Penguins és a Sicko mellett. A terjesztő (Paramount Classics) a nyereség öt százalékát, Gore pedig a filmből származó összes jövedelmét visszautalja az általa alapított és elnökölt alapítvány számára. A filmmel együtt jelent meg Gore hasonló című, magyarázatokat és kiegészítéseket tartalmazó könyve is; a könyv és a film terjesztése a globális felmelegedés tudatosításának politikai céljával történik.
A filmet a cselekményesítés kedvéért részben Al Gore életrajzára fűzték fel: hogyan hallott először egyetemistaként a klímaváltozásról a téma egyik első szakértőjétől, Roger Revelle-től a Harvardon, hogyan erősítették meg elhatározását személyes tragédiák, hogyan veszítette el a választásokat Bush ellen, majd fókuszálta minden energiáját a klímavédelemre, mint a jelenleg mindannyiunk jövője szempontjából legfontosabb közügyre. A film által követett másik szál a Gore által összeállított slide show prezentáció, amellyel évek óta járja az Egyesült Államokat és a világot. A prezentáció egyértelműen polemikus: a klímaváltozás tényét tagadó szkepticizmus ellen száll harcba tudományos és retorikai érvekkel. A túlretorizáltság vádját több oldalról meg is kapta, tudományos érveit azonban alig érte kritika. A RealClimate klímaszakértők által vezetett blog „figyelemreméltóan tájékozottnak” nevezte a filmet, sőt mi több, Michael Shermer, a Szkeptikus Társaság alapítója a Scientific Americanban úgy vallott, hogy Gore filmje „olyan sokk volt számomra, ami kibillentett a kétkedő állapotból”.
Ami a tényeket illeti, Gore elsősorban a felmelegedés létét bizonyító tudományos eredményeket mutat be, illetve amellett érvel, hogy a felmelegedés emberi beavatkozásnak köszönhető. Beszél a szén-dioxid szint növekedéséről, a sarki jégsapkák olvadásáról, arról a veszélyről, hogy a leszakadó jég olvadásával a globális tengerszint hat méterrel emelkedhet, hogy a grönlandi jég olvadásával az „óceáni szállítószalagot” mozgató Golf-áramlat leállhat, illetve a felmelegedés emberi következményeiről. Mindebből az a politikai állítás következik, hogy mindannyiunk érdekében a jelenlegi szén-dioxid-kibocsátást csökkenteni kell – foglalkozásánál fogva itt Gore a kormányzati beavatkozásokat, tiltásokat és egyezményeket részesíti előnyben, de a film végén arról is szó esik, hogy mit tehetünk mi, közemberek. A legfontosabb szakmai kritika talán az, hogy a film nem beszél a fejlett országok túlzott húsfogyasztásáról és arról, hogy a nagyipari állattartás a felmelegedést okozó üvegházhatású gázok egyik legfőbb kibocsátója. A húsipar hosszú árnyéka című, 2006-os ENSZ-jelentés szerint a nagyipari állattartás felelős az üvegházhatást okozó gáz kibocsátásának a tizennyolc százalékáért, ami a közlekedés „hozzájárulását” is meghaladja.
A Gore-film utótörténete a tehetetlenség mély gyökereit illusztrálja kicsiben. Bush nem volt hajlandó megnézni, mondván, „nem az a lényeg, hogy a felmelegedést az emberiség vagy a természet okozza, hanem hogy milyen új technológiákkal tehetjük jobbá az életünket és a környezetet”. 2006-os őszi promóciós útján az ausztráliai miniszterelnök nem akart találkozni Gore-ral, mivel, mint mondta, „nem fogadok el politikai tanácsokat egy filmtől”. Ha a formális politika nem lép, kézenfekvő lépésnek tűnik a nyilvánossághoz fordulni, az ott megjelenő állításokat azonban könnyű politikailag irrelevánsnak minősíteni.
A film másik politikai útja az oktatáson keresztül vezetett volna. Sok helyütt el is fogadták a tanterv kötelező vagy választható részeként, de a kezdeményezés komoly pereket is eredményezett. 2007. január–márciusban például az Egyesült Királyságban a film másolatait középiskoláknak küldték szét, a kezdeményezést azonban jogilag megtámadták azzal, hogy az angol iskolákban törvényesen tiltva van egyoldalú politikai nézetek közvetlen terjesztése, azaz ilyeneket csupán „az ellentmondó nézetek kiegyensúlyozott bemutatásával” lehet az iskolákba bevinni. Tény, hogy a demokrácia ellentmondó nézetekkel és érdekekkel bíró csoportok vitáján alapszik, és hogy valóban léteznek olyan csoportok, amelyek nem fogadják el a felmelegedés tényét, illetve a felmelegedés ellen hozott intézkedések az érdekeik ellen hatnának. Ebben az esetben azonban mindez egy terméketlen vita elhúzódását és a cselekvés elodázását jelenti.
A tehetetlenséget ráadásul nem csupán a jelenlegi intézmények „jó” működése eredményezi: a „tudomány” nevű tantárgyat tanítók amerikai egyesülete a nekik kiküldött Kellemetlen igazság DVD-ket azzal utasította vissza, hogy nem járnának előnnyel a tanításban. A RealClimate szerint az egyesület érvei „bizarrak”, „nem kielégítők”, s valószínűleg az Exxon mint szponzor áll mögöttük. Miközben a természeti katasztrófák egyre nagyobbak, a perek folytatódnak, mivel a nyilvánosságban az ellenlobbi is erősen jelen van, s amíg bármely, a nyilvánosságból tájékozódó szülő kifogást emel a klímaváltozással kapcsolatos „elfogult” nézeteket hangoztató film használata ellen, addig a tanításba nem lehet törvényesen bevezetni.
