John Carpenter huncut, vékonyka sci-fi-mázba burkolt kapitalizmuskritikája (vagy a kapitalizmuskritikába burkolt verekedős filmje, attól függően, hogy ki mire izgul) nemrég lett harmincéves. Filmnyelvileg lehet, hogy nem öregedett túl jól, de üzenete aktuálisabb, mint valaha.
Egy kapitalista világban, ahol a kínálatnak kell magának keresletet találnia, minden azon múlik, hogyan tudjuk eladni magunkat. A Joy legalább annyira rendezői önvallomás, mint amennyire egy női önmegvalósítás-történet – egyvalami viszont nem: jó film.
Nemes Gyula második nagyjátékfilmje tíz év után ugyanazt a játékosságot és kísérletezőkedvet mutatja, mint az Egyetleneim, de merőben más céllal és közegben.
Luxusjacht, Lamborghini, kurvák, valamint pénz- és kokainhegyek adják a díszletet a szárnyalás majd pofára esés jól ismert koreográfiájához. Ám a morális tanulság ezúttal elmarad: A Wall Street farkasa három órányi bűnös szórakozás a féktelen kapzsiság őrült hullámvasútján.
Walter Isaacson hivatalos Steve Jobs-életrajzának elolvasása után kissé szorongva ültem be erre az „apokrif” filmre, amelyet máskülönben eléggé negatívan véleményezett az Apple másik legendás „vezérhímje”, Steve Wozniak (a.k.a Woz) is (lásd itt).
Matt Damon megint jegyzett egy filmet forgatókönyvíróként, és hiába csinálta meg a nehezét, a végén olyannyira elszúrta, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a Good Will Hunting is sokkal inkább Ben Affleck érdeme, mintsem az övé.
A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.
Ceauşescu feltámad halottaiból, hogy rácsodálkozzék a 20 éve viruló kapitalista Romániára. Leszáll a bukaresti reptéren, díszmenet élén behajt a reklámokkal teli szeretett fővárosába és megismeri a jelenkori kiskirályokat, cápákat és újgazdagokat. Illetve többségüket nem megismeri, hanem viszontlátja, így összehasonlíthatja múltjukat és jelenüket, szerepvállalásukat a kommunista diktatúra idején és most.
Michael Moore-ról sok rosszat el lehet mondani (és el is kell), de egyvalami biztos: van stílusa. Lehet az naiv, túl nyilvánvaló, hatásvadászan agit-propos vagy bármilyen, az ötvenes éveit taposó rebellis megszült egy új kategóriát, ami a dokumentum- és a propagandafilm közti felszántatlan területen helyezkedik el, és jobb híján úgy hívjuk, hogy „Michael Moore-os”.
