Walter Isaacson hivatalos Steve Jobs-életrajzának elolvasása után kissé szorongva ültem be erre az „apokrif” filmre, amelyet máskülönben eléggé negatívan véleményezett az Apple másik legendás „vezérhímje”, Steve Wozniak (a.k.a Woz) is (lásd itt).

Az Apple alapítójának alakja köré már életében sok legenda szövődött: számos, de inkább számtalan, anekdotikus vagy tragikus hangvételű történetet népszerűsített világszinten a média Jobs ellentmondásos viselkedéséről, keleti tanokkal keresztezett ultrakapitalizmusáról, étkezési, tisztálkodási szokásairól, ruházkodásáról (fekete pulcsi+a legunalmasabb szabású farmergatyó). Még akkor is, ha avatatlan szemekkel szemléljük a rákban elhunyt, szélsőséges vegetáriánus Apple-irányító mindennapjai körül zajló sajtóhisztériát, mely a halála után futott csúcsra, könnyedén megállapíthatjuk, hogy valószínűleg tudatos reklámkampány részei voltak ezek a már-már miszticizmusba hajló beszámolók, a megacég által Jobsról kibocsátott lakonikus sajtóközleményei. Elképzelhető, hogy a „pletykamarketing”, a Vezér alakját körültekintően felhasználó informális imázsépítés legalább akkora része volt a számítástechnikai hipervállalat arculati stratégiájának, mint a formális reklámhadjáratok.

Hát hogy mondjam, ilyen háttérgondolatokkal eléggé hálátlan dolog beülni olyan filmre, amely már a trailere alapján legfeljeb „korrekt” lehet. Sajnos azonban – mint kiderül nem sokkal az intro után – nem kellett csalódnunk, hiszen a Joshua Michael Stern által rendezett és a Matt Whiteley által írt produkció jóval alulmúlja az álomgyár szokásos (újabban bűnrossz) életrajzi filmjeinek színvonalát is. És természetes, hogy esetünkben nem alkalmazhatjuk a l’art pour l’art kritériumát, nem lelkesülhetünk a magánvaló művészetért, hiszen nem egy megtörtént eseményektől függetlenül is értelmezhető filmmel néztünk farkasszemet, hanem egy bevallottan valóságvonatkozású, mozivászonra fénypászmákkal felkent alkotást kellett megemésztenünk lelki szemeinkkel. Miután a kedves Olvasóink magukhoz tértek a képzavarunk értelmezése után, közölni szeretnénk azt, hogy bizony ez a film is tobzódott ilyenszerű, de ennél még szomorúbb módon félresikerült epizódokban. Egyszóval kijelenthetjük: kiábrándító – kezdve attól, hogy az amúgy halhatatlan számítógépguru halálát övező sajtóhisztéria által kiragadott, tehát unalomig közismert (közhelyes...) életrajzi elemek köré szerkesztették az ezek szerint minden (alkotói) bátorságot nélkülöző, közérthetőségre törekvő filmkészítők, folytatva azzal, hogy a színészek kiválogatásánál túlságosan törekedtek azok valóságos megfelelőivel történő fizikai hasonlóságok kihangsúlyozására – amely esetenként karikatúraszerűvé tette az egyes epizódszereplőket –, és befejezve azzal, hogy a Jobsot alakító Ashton Kutcher szeme még a bollywoodi szentimentalizmust is meghazudtoló gyakorisággal telt meg könnyekkel...

Természetesen nem vártunk el dokumentumfilm-alaposságot ettől a mozgóképes készítménytől, de annyit szerettünk volna, hogy ne csak azt igazolja vissza, amit az „ehető nevű” komputer- és kütyücég körüli nyilvánosságnak köszönhetően az utca népe is ismerhet, hanem esetenként problematizáljon, exkluzivitásokkal kényeztesse nézőit, mint minden jó pszeudo-bulvártermék – mert ne szépítsünk: az Esemény (értsd Jobs halála) után a világ torkán ilyen rövid idő múltán lenyomott, filmezett tablettának émelyítően tabloidíze van, még emelkedett minőség esetén is (amivel, sajnos, itt nem kell számolnunk).

A filmet nehezen követhetővé teszik a motiválatlan időugrások, a csonka keretes szerkezet – a mű az iPod bemutatásával indul, és a hozzá vezető út indításával zárul. Zavaróan hiányoznak az alkotásból a mellékszereplők motivációinak értelmezései, amelyek sokat segítették volna az avatatlanabb nézőket főleg az Apple-vezetőtanács különböző döntéseinek megértésében – amely döntések köré ízesült tulajdonképpen a fim narratív gerince is. Emellett felróhatjuk a helyszínek esetlegességét is: az utolsó részt, a Jobs győzedelmes visszatérését bemutató snitteket leszámítva a teljes mű ijesztően hiányosan megrajzolt világban zajlik, amelyen csak súlyosbít az Indiában filmezett, Jobs bohó ifjúkorát amúgy eléggé érthetetlenül elmesélő, az alkotás egészéhez szervetlenül illeszkedő képsorok esztétikátlan jellege. Végezetül pedig nehezen összegzünk, hisz alig van mit: közhelyes hangsáv, karikírozásig túlzott jellemvonás-bemutatások, középszerűnél alacsonyabb színvonalú, drámaiatlan forgatókönyv, az „eredetiek” mögé rejtőzködő színészek... Nem ajánljuk sem az Apple-rajongóknak, de a számítástechnika történetének megszállottai számára sem. Filmesztéták meg aztán pláne messziről kerüljék!