Két erdélyi rendezőnő filmje, de nem is különbözhetnének jobban: egyik falusi, életvidám környezetben játszódik, a másik egy hideg, nagyvárosi kórházban. Folytatjuk transzszilván sorozatunkat.

Kegyes hazugságok

Moldovai Katalin: Ahogy eddig

Moldovai Katalin legújabb kisjátékfilmje a kegyes hazugságok létjogosultságát igazolja. A szovátai származású rendező korábbi kisjátékfilmjeivel már bizonyította, hogy tud úgy – egyéni és társadalmi szinten – aktuális problémákhoz nyúlni, hogy azok örök érvényű ellentétekről vagy igazságokról szóljanak. Az Ahogy eddig alaphelyzete egyik kortárs félelmünkre épít, amit igyekszünk gyorsan elhessegetni, de a hírek és statisztikák újra és újra eszünkbe juttatják: azt a pillanatot, amikor szerettünket vagy hozzátartozónkat rákkal diagnosztizálják.

A Budapesti Metropolitan Egyetemen készült vizsgafilm főszereplője egy összeaszott öregasszony, a nyolcvan év fölötti Margit (Venczel Vera), akinél előrehaladott stádiumú bőrrákot fedeznek fel. Diagnózisával őmaga nincs is tisztában, hiszen majdnem teljesen süket; lánya, Judit (Tóth Ildikó) az, aki – türelmetlenül ugyan – de elkíséri az orvoshoz és, aki egy négyszemközti beszélgetés után meggyőzi a doktornőt, hogy kezeljék, annak ellenére, hogy az előrejelzések szerint csupán néhány hónapja van hátra. Margit ezen felül is teljesen kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen nem tartott lépést a gyorsuló ütemben változó világgal; mindeddig mobiltelefonja sem volt. Az orvos és asszisztense pillantásaiból hamar rájövünk, hogy valami nincs rendjén a sugárkezeléssel, bár „a néni” határozottan úgy érzi, hogy jobban van és gyógyul.

A 23 perces kisjátékfilm szinte minden jelenetében érezzük a feszültséget, ami – a nyomasztó kórházi környezet mellett – főleg abból adódik, hogy a szereplők nem értik (teljesen) egymást; de legalábbis Margit azt, hogy mi történik vele és körülötte. És neki valójában nincs is szüksége arra, hogy megértse, csupán arra, hogy életének valami új célt adjon; még akkor is, ha ez a cél teljesen értelmetlen. Az Ahogy eddig szépsége abban rejlik, ahogyan azt igazolja, hogy sosem tudhatjuk, mi hoz pozitív változást az életünkbe;  az embertelennek tűnő egészségügyi rendszerről – amelyet a bürokrácia ural, és a betegeket futószalagon kezelik – is kiderül, hogy van egy emberibb oldala. (bbh)

Divatmajmolás

Simó Ibolya: Falu Fessön

A székelyudvarhelyi Simó Ibolya az elmúlt három évben fáradhatatlanul dolgozott, négy filmjét is bemutatták 2015 óta: két kisjátékfilmjében és két, majdnem egyórás dokumentumfilmjében sajátos szabályok szerint működő világokba kalauzolt minket, Székelyföld olyan dimenzióit mutatta meg, amelyeket még nem láttunk, pedig szereplői mind-mind ismerős arcok, embertípusok: a (nem csak) erdélyi vidékek bűnözőcsoportosulásainak realitása és működése mutatkozik meg a Tökéletes befektetésben (2015), a periférián való létezésből való kitörés nehézségeit láthatjuk a Tomi, Ervin és az iskolában (2017), illetve a MONYO+BABA (2017) c. filmjében két elszánt és tehetséges fiatal zenésszel ismeret meg, akik dacolva az itthoni kibontakozás lehetetlenségével, szerelmükbe és saját világukba záródva próbálkoznak az önmegvalósítással és kiteljesedéssel, de mintha rossz időben születtek volna, rossz helyen.

A Falu Fessön már nem dokumentumfilm vagy dokumentarista realizmus igényével fellépő kisjátékfilm, viszont létező, hiteles társadalmi közeget és annak dinamikáját mutatja be úgy, hogy kicsit idealizálja és pár centivel meg is lebegteti azt a föld felett. Ettől nem hamissá válik a húsz perces rövidfilm, hanem bájossá és szórakoztatóvá. A faluba érkezik egy rendkívül csinos, városi divattervező, aki – természetesen – elvonja a férfiak figyelmét, s ennek nem örvendenek túlságosan az asszonyok. De amint a nőegylet tagjai éppen rosszakat susmorognak találkozójukon a jövevényről, az betoppan, előkapja trendi ruháit és felpróbáltatja a falu menyecskéivel. Az asszonyok teljesen megváltoznak: hanyagolni kezdik szerepkörüket egy olyan archaikus világban, ahol időtöltésük legnagyobb része kimerül a háztartási és gyereknevelési kötelezettségek fáradalmas elvégzésében, illetve a férfiakkal való veszekedésben. Megmosolyogtató, de egyáltalán nem nevetséges az idősebb nénik látványa, akik levetik szürke, sötét gönceiket és felöltik a kifutókon látott textileket. A „divatmajmolás” itt nem az elvágyódás vagy valami más, hamis önkép/identitás és élet keresésének jelképe, hanem pont ellenkezőleg: azáltal, hogy a falu asszonyai visszatalálnak saját nőiességükhöz, pozitívan (újra)rendezik viszonyukat a férjeikkel is.

A hrabali és menzeli hangulatú Falu Fessönben pedig nagyon dicséretes, hogy teljes mértékben lokális produkció. Jelenleg nincs „erdélyibb” új generációs filmes, mint Simó Ibolya. Ahogy eddigi alkotásai, úgy ez is helyi színészekkel (Molnár Enikő, Pál-Varga Márta, Barabás Árpád), mellékszereplőkkel és statisztákkal (a forgatás helyszínéről, Etédről, illetve pár környező faluból verbuvált figurákkal) készült, illetve a stábtagok is erdélyi szakemberek: Bántó Csaba operatőrtől, Kővári Szabolcs vágón át Markos Leventéig, aki a hangsávért volt felelős, de a neveket tovább is lehetne sorolni például a társ-forgatókönyvíróval, Muszka Sándor íróval. Intézményes háttérként pedig ott a székelyudvarhelyi Transikon Egyesület is, megannyi más székelyföldi támogatóval megfejelve. (nesz)