A közelmúltban egy erdélyi magyar, egészestés tévéfilmet (A rózsa csöndje) mutattak be Marosvásárhelyen. Ennek a nem mindennapi eseménynek az apropóján vettük számba az erdélyi magyar nagyjátékfilm-készítés mai helyzetét.
Rögtön az elején leszögezném, hogy ezen cikkben kizárólag a 90 perc (vagy akörüli) időtartamú, színészekkel operáló, fikciós filmekre koncentrálok, éppen ezért talán legnagyobb utóbbi sikereiről az erdélyi vagy erdélyi származású filmeseknek nem írok részletesen (pl. Lakatos Róbert és Fleméri Cecília Drakulatúra / Draculato(u)r című, egészestés, animációs dokumentumfilmje, amely áprilisban támogatást nyert a Román Országos Filmközponttól, vagy a kolozsvári származású, Budapesten élő Szőcs Petra kolozsvári témát feldolgozó, kolozsvári szereplőket – és Kolozsváron végzett vágót is – stáblistáján tudó, A kivégzés című rövidfilmje, amely részt vesz a most zajló Cannes-i Filmfesztiválon a rövdfilmes versenyszekcióban).
A fősodorban, egyénileg
Mitől erdélyi egy nagyjátékfilm? – tettem fel a kérdést (magamnak is). Itthon forgatták? Itthoniak forgatták? Itthoni pénzből forgatták? Netán erdélyi a téma? Az rögtön kiviláglik, ha mind a négy kritériumot teljesítenie kellene, bizony nagyon nem volna miről beszélnünk. A „magyar Pathé”, Janovics Jenő óta nem igazán készített senki olyan nagyjátékfilmet, amelyre minden kétséget kizáróan ráfoghatnánk, hogy ez erdélyi, és semmi más. De erre talán nincs is szükség, régóta a koprodukciók korszakát éljük, nagyon kevés „tiszta etnikumú” film létezik, hiszen vagy az alkotók személye, vagy (és főleg ez a helyzet) a pénz származik valamely más országból.
Ezt erősíti meg többek között Jakab Ervin székelyudvarhelyi filmkészítő is, aki felteszi a kérdést, hogy ha román pénzből készült egy erdélyi film, akkor románnak, ha magyar pénzből, akkor magyarnak számít-e, illetve akkor mitől is lesz igazán erdélyi?
Jakab Ervin több általam megkeresett filmessel, Bálint Arthurral, Bálint Ibolyával és Fecső Zoltánnal, vagyis a Transikon Egyesülettel közösen dolgozik a Biznisz munkacímet viselő nagyjátékfilmen. A négy alkotó egy szkeccsfilm három részét készíti – ezek jórészt készen is vannak –, önmagukban is megállják a helyüket kisjátékfilmként (például Bálint Ibolya Tökéletes befektetés című kisfilmje most van a végső fázisában – utolsó próbavetítés, hangutómunka), azonban az anyagi források kimerültek, és egyelőre a szkeccseket összefogó keretfilm forgatása nem kezdődött el. Ennek okait Bálint Ibolya többek között abban látja, hogy a fiatal filmkészítőket nem tanítják meg arra, hogyan adják el meggyőzően a filmtervüket, miközben Magyarországon vagy nyugatabbra ez a tananyag része.
Márpedig az anyagi javak nem hullnak az erdélyi filmesek nyakába – lásd erről a Bálint Arthur és Boros Lóránd főszereplésével készült jópofa, de érezhetően keserű hangvételű munkaünnepi szösszenetet:
Több alanyunk is kifejtette abbéli véleményét, hogy Erdélyben nincs pénz játékfilmekre, ezért az egyetlen megoldás a fő román vagy magyar pénzosztókhoz való fordulás. Azonban ez sem egyszerű folyamat.
A román támogatási rendszerbe például, Bálint Arthur szerint, azért is nehéz beépülni, mivel Bukarest messze van, konkrét és átvitt értelemben is, a kulturális háttér teljesen eltérő (elég, ha ennek kapcsán végiggondoljuk az utóbbi évtized játékfilmes termését a magyar és a román filmes közegben – mind műfaji, mind filmnyelvi, mint témaválasztási szempontból jelentős különbségek vannak: a magyarok például alig foglalkoznak a 80-as évekkel, sokkal inkább ’56ig, ’57-ig nyúlnak vissza – pl. Szabadság, szerelem, Made in Hungária – a románok ezzel szemben előszeretettel jelenítik meg a közelmúltat – pl: 4 hónap, 3 hét, 2 nap, Mesék az aranykorból).
Ráadásul a pályázati rendszer, mondjuk így, „doszár alapú”, normatív: a pályázatok megnyerésére szinte kizárólag csak a már sikeres alkotásokat felmutatni tudó producereknek van esélye, lehet bármilyen jó is a filmterv vagy a rendező. A magyar rendszer pedig néhány éve tulajdonképpen bebukott: köztudott ugyanis, hogy 2011-ben, botrányok közepette megszűnt az addig központi filmes bizottság, a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) (nagyon sok, magyarországi és itthoni film maradt befejezetlen emiatt), a romjain pedig felépült a Magyar Nemzeti Filmalap. A Filmalap éppen tavaly dobott piacra először néhány általa támogatott magyar filmet, de még mindig el kell telnie egy kis időnek, amíg az új rendszer stabilizálódik, biztonságossá válik.
Felméri Cecília ehhez még hozzáteszi azt, hogy mind Bukarest, mint Budapest földrajzilag is messze van, és elég nehéz Erdélyből (nagyrészt Kolozsvárról) folyamatosan kapcsolatot építeni, tartani a filmiparral, dupla annyi figyelmet és elszántságot igényel, mint máshonnan. A sokdíjas rendező hamarosan kisjátékfilmet forgat (a Drakulatúra / Draculato(u)r mellett), addig is nagyjátékfilm-forgatókönyvét írja, ahogyan Bálint Arthur is.
A forgatókönyv, Bálint Arthur szerint, azonban csak egy első lépés. Ő például jelen pillanatban kis esélyt lát arra, hogy a film elkészülésére is sikerül pénzt szereznie (de lehet, hogy csak a pesszimizmusa beszél belőle – tette hozzá), ilyenkor az alkotó útja pitching fórumokra vezet, ahol igyekszik eladni a kész könyvet, pénzt szerezni az elkészítésére. Ezeken a pitching-fórumokon már nemcsak a hazai vagy magyarországi pénz kerül szóba, ilyenkor lehet koprodukciós partnereket szerezni más országokból is (Unió, Ausztria, Németország stb.) – így született meg például Kincses Réka Szülőföld, szex és más kellemetlenségek című filmje, nagyobbrészt Németországban forgatva, főképp német pénzből, de többségükben hazai alkotókkal.
Arra a következtetésre juthatunk, hogy önálló filmipar összességében Erdélyben nincs. Ahogy Felméri Cecília fogalmazott, „az egyénileg kitaposott ösvények jelenthetnek megoldást, hogy az egyes erdélyi alkotók kiharcolják maguknak a nagyjátékfilmet”.
Próbálkozások viszont voltak és vannak az erdélyi filmipar megszervezésére, például a Spotfilm Produkciós Iroda is ilyen, amelyet 2009-ben hozott létre három akkori Sapientiás (fotó-film-média szakos) végzős diák, Püsök Botond, Demeter Zsuzsa és Tóth Orsolya. Ők több film forgatásából is vállaltak igen kemény részt (legutóbb éppen Mátyássy Áron Wíkend című nagyjátékfilmjéből, amely tavaly novemberben a Dragán völgyében, idén májusban pedig Pádison forgott, és a tervek szerint idén ősszel kerül bemutatásra). Az általuk működtetett spotfilm.ro adatbázis erdélyi színészek és lehetséges forgatási helyszínek rendszerezett, fényképes listája, megkönnyíti a forgatni kívánó stábnak a casting, a helyszínvadászat, de akár a hiányzó stábtagok pótlásának feladatát is.
De nem hagyhatjuk ki a kolozsvári illetőségű Argo Audiovizuális Egyesületet sem a felsorolásból, hiszen számos sikeres animációs és kisjátékfilm (Kakukk, Mátyás, Mátyás, Ariadné fonala stb.) és egy nagyjátékfilm (Barthalo!) elkészítése is az ő nevükhöz fűződik, de éppilyen fontos az Erdélyi Magyar Filmszövetség is, amelynek égisze alatt (az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen) jött létre Bálint Arthur és Lakatos Róbert Személyi figyelője.
A vadhajtás
Amikor egy-két interjúalanynak elmondtam, hogy mi is adja pontosan a cikk apropóját, értetlenséggel találtam szemben magam: filmes közegben az Örkény István Rózsakiállítás című kisregényének adaptációjáról, A rózsa csöndjéről nem sokan hallottak. Nem meglepő, hiszen ez a film teljesen kívül esik a Kolozsvár-központú erdélyi játékfilmes közegen.
Ebben a cikkben a legkevésbé sem célom kritikai górcsőnek alávetni Erőss László filmjét, de mindenképpen példa és előzmény nélküli: erdélyi magyar tévéfilmről még nem nagyon hallottunk. Ennek okai nagyon egyszerűek: nem olyan régi az önálló és egész Erdélyt átfogó magyar tévé, és A rózsa csöndjével megszületett talán az első igazi erdélyi magyar tévéfilm is.
A nagyjáték- és a tévéfilm két külön terület, de esetünkben talán mégsem kihagyható a filmes számbavételből. Elnézve az amerikai filmipar jelenlegi állását, egyre inkább úgy tűnik, hogy a tévéfilmek és -sorozatok, szépen-lassan, alkotásonként araszolva, elérik a mozifilmek népszerűségét, színvonal tekintetében pedig nem kell sokat keresni nagybüdzséjű mozikat alázó tévés alkotásokat (elég, ha a Filmtett hasábjain is felemlegetett True Detective-re gondolunk, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a nem olyan régen szép fesztiválköröket befutott, nagy neveket is felsorakoztató, Steven Soderbergh rendezte Túl a csillogáson is eredetileg tévének, tévébe készült). Szóval egyre kevésbé tűnik káromkodásnak összehasonlítgatni a gyöngyvászonra és a képernyőre szánt termékeket.
Ha kritikus szemmel, filmnyelvi szempontból nézi az ember A rózsa csöndjét – amely szinte zéró pénzből, az Erdélyi Magyar Televízió támogatásával – óhatatlanul észrevesz ordító hibákat, de A rózsa csöndje tévéfilmként egyáltalán nem rossz. Szórakoztató, helyenként egészen szép a színészi játék, érthetően előadott a történet, s persze, érződik a díszlet és a kosztümök, esetenként pedig a technika szegénysége is, de alapvetően nincs vele nagy gond.
Kérdés, persze, hogy a film létezése önmagában erény-e, de mindenképpen jelzi annak a lehetőségét, hogy ha játékfilmes ipar meg stúdió nem is, de tévéfilmes még nálunk is megszülethet, anyagilag megbírjuk. Ez pedig megélhetést, fejlődési és kitörési lehetőséget, gyakorlóterepet biztosíthatna a frissen végzett filmszakosoknak, hiszen lehet azzal érvelni, hogy nálunk nincs átjárás a két terület között (tekintve, hogy még nem létezik igazán a tévéfilm műfaja), vagy hogy a filmes fejlődésre megvan a kialakult szamárlétra, a mások által kitaposott ösvény (ha megvan a vizsgafilm, egy-két kisjátékfilm, fesztiválkörök, akkor jöhet a nagy – erre a fokra pedig nem sokan jutottak el...), de azt azért ne feledjük, hogy például még a magyar filmgyártásban sem példa nélküli a tévéfilmből mozifilmre avanzsáló értékes mozgóképes alkotó vagy hozzáértő stábtag.
Együtt, Erdélyben
Talán kegyetlenség és helytelen is különválasztani a nagyjátékfilm készítését a kisjáték-, dokumentum- és animációsfilmekétől. Hiszen majd’ mindegyik szervezési próbálkozás, produkciós iroda és alkotóműhely kitermelt értékes (és díjnyertes) alkotásokat az évek során. És bár csaknem minden filmes alkotó alapvető vágya, hogy nagyjátékfilm-forgatáson ülhessen a rendezői székben, ha szigorúan a statisztikára és a számokra hagyatkozunk, nem annyira fekete lyuk Erdély ilyen tekintetben: az itteni alkotók különböző szerepkörökben azért felbukkannak mind román, mind magyar produkciókban. Ha csak színészekről beszélünk: például Dimény Áron, Bogdán Zsolt és Pálffy Tibor ismerős, visszatérő arca budapesti és bukaresti alkotásoknak egyaránt (a teljesség igénye nélkül: Valahol Palilulában, Bibliotheque Pascal, Agalaja). Nem beszélve az olyan koprodukciókról, mint amilyen a Varga Katalin balladája, ahol a rendező személyét leszámítva csaknem minden és mindenki erdélyi.
A teljes képhez meg kell említeni még azt a három, elkészült alkotást, amely a négy szempontból legalább hármat teljesítve erdélyinek és mozfilmnek is számít: időrendileg az első Tompa Gábor (a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója) Kínai védelem című, 1999-es filmje, amely a fentebb is említett színházi színészeket is felsorakoztatja, ráadásul története is Erdélyben játszódik. Lakatos Róbert Barthalo!-ját magyarországi mozikban is bemutatták (és Karlovy Varyban is nyert díjat), Jakab-Benke Nándor 2010-es Antigonéja pedig az egyetlen önreflexív erdélyi nagyjátékfilm, hiszen pontosan a filmkészítők helyzetét tematizálja.
Tény, hogy várat magára a „nagy áttörés”, legyen az kritikai, élvonalbeli fesztivál- vagy olyan szintű kasszasiker, amely egymagában lefektetné az erdélyi magyar filmipar anyagi alapjait. De talán nem is olyan siralmas a helyzet, és biztató jel, hogy a fősodorban, az anyag árjával szemben úszó alkotók mellett felbukkannak vadhajtások, erősslászlók is, akik próbálkoznak másfajta, nem megszokott, és talán művészileg nem is éppen annyira kifinomult módszerekkel, de ezzel is színesítik a filmes palettát.
Hátradőlni nem kell, jól bevernénk a fejünket, hiszen nem nagyon van ennek a közmondásos széknek háttámlája, s talán négy lába sincsen még, de elbilleg azért azon a hármon is néha. Széknek pedig így is szék ez a bizonyos Erdélyi Film.
