Hajdu Szabolcs a Fehér tenyérrel a konvencionálisabb narratíva irányába tett lépései után visszatér abba a színes, szürrealizmussal is kacérkodó világba, ami pl. már a Tamarát is egy markáns kézjegyű szerző egyedi filmjévé tette. Ráadásul a mit sem sejtő nézőt, aki azt várja, hogy egy újabb magyar filmet fog látni, az első nagy meglepetés már az első snittel együtt éri.

A Bibliothéque Pascalban ugyanis nagyrészt románul beszélnek. Amivel tehát már a Fehér tenyérben is kísérletezett a rendező, itt már alapvető fontosságú része a filmnek: a román színészekről van szó, azok közül is a krémjéről, akiket már ráadásul szinkronizálni sem kellett, hiszen a történet javarésze Romániában játszódik.

Hajdu tehát képes volt tanulni a többi, Romániában és/vagy erdélyiekkel/ről készült film hibájából, és az autenticitás érdekében semmit sem spórolt vagy csalt ki a filmből: sem a helyszíneket, sem a színészeket, még a forgatókönyv utcanevei is teljesen pontra vannak téve. Érdekes az is, hogy az erdélyi színésztársadalom pár markáns arca is feltűnik a filmben (Pálffy Tibor, Váta Lóránt), de jelenlétük tényleg csak jelenlét, nagyrészük meg sem szólal. A kérdés akkor már talán csak az lehet, hogy akkor miért is játszódik a történet pont Romániában – s az a válasz sem tűnik valószínűtlennek, hogy éppen azért, hogy a felolvasóversenyre emlékeztető magyar filmszínészi játékot így szinte teljesen ki lehessen kiiktatni a filmből. Helyes döntés volt. Meg aztán ilyen történetek annál valószínűbbnek tűnnek, minél közelebb vagyunk a Balkánhoz.

Mona Paparu (Török-Illyés Orsolya), a félig román, félig magyar nő történetéről van szó, aki a gyerekét próbálja visszaszerezni a hatóságoktól. A keretsztoriban a rendes, megértő gyámhivatalnok (máris egy szürrealista figura) elmesélteti a történetet a jegyzőkönyv kedvéért – és kezdetét veszi egy hipnotikus, erős hangulatú utazás. Először Konstancán vagyunk, ahol egy furcsa fickó (a zseniális Andi Vasluianu alakításában) ejti túszul és teherbe főhősnőnket. Attól furcsa, hogy álmai kivetülnek, mások számára is elérhetőek, tapinthatóak lesznek. A leendő apuka nem éri meg a másnap estét, így aztán Mona hazakerül szülővárosába, ahol édesapja (Răzvan Vasilescu) csalja el Németországba azzal a mesével, hogy kórházba kellene kísérnie őt. A kisgyereket a jóslásból élő nagynéninél (Oana Pellea) hagyja a rövidre tervezett kirándulás idejére. A német állomáson azonban hidegzuhanyként éri a valóság: tulajdon apja kurvának adta el.

Liverpoolba kerül, a karizmatikus és titokzatos Pascal (Shamgar Amram) „könyvtárába”, ami először a felső tízezer ártatlan kulturális találkahelyének tűnik, aztán kiderül a beteg valóság: az ott „szolgáló” nők (sőt, gyerekek, férfiak) világirodalmi hősöknek öltözve játsszanak litero-szexuális szerepjátékokat egy rejtett, Tágra zárt szemek vagy O története-szerű szituációban. Ez a film egyik legnagyobb aduásza: ahogy párbeszédbe tud kerülni az irodalmi/drámai szövegekkel, perverz játékossággal tud rámutatni arra a terhes örökségre, amelyet az irodalom gyakorol(t) immár 100 éve a filmművészetre. Monának eleinte szerencséje van, „csak” Jeanne d’Arcot kell „eljátszania”, aztán egyre durvábbra fordul a játék, Desdemonaként már levegőt sem sok lehetősége lesz szívni. Közben otthon egy marquezi helyzetben kiderül, hogy kislánya megörökölte apja fantasztikus álomkivetítő képességét...

Mona egy tipikus sodródó főhősnő, szinte ellenkezés nélkül fut a történettel – amíg zavarba nem hoz minket a film végén visszatérő hivatalnokos jelenet: Mona éppen saját, aktívan létrehozott mesevilágának passzív szereplője. E kerettörténet fantáziáról való csendes lemondása kitűnően tudja tematizálni az ősrégi történet vs. történetmesélés, igazság vs. fantázia kérdéskört, hogy aztán egy utolsó, Antonioni Nagyítására utaló pantomimjáték-csavarral egészítse ki a többrétegű sztorit és tudjon újat mondani erről a sokszor eljátszott (filmes) játékról.

Remélhetőleg megbocsáttatik ennek a kritikusnak, hogy ennyit foglalkozott a történettel, de talán így tudja legjobban érzékeltetni a sztori nem mindennapi mivoltát, amelyhez nem mindennapi vizuális világ tartozik, ami néha a részletekre is oda tud figyelni, néha nagyon földhözragadt, de az álomjelenetekben parádésan látványos – de sohasem viszi túlzásba, megmarad egy kellemes „európai” szinten, nem engedve meg, hogy a vizualitás átvegye a hatalmat a film felett. Nincs kétféle hasonló beállítás és helyszín: ki van találva minden perc, ami nem mindig mondható el a költséghatékonyan forgatott, snitt-ansnitt paradigmára épülő magyar filmekről. Érett, de játékosan szürrealista film, amiből, ismétlem, nem spóroltak ki semmit: ha kell, koszos CFR-vonatra ültetik a szereplőket, ha pedig kell, akkor a díszruhába vágott rezesbanda Liverpool utcáin is végigmasírozik, így az amerikaiak által annyira szívesen számonkért production value is megvan.

Ha a film végén úgy kelünk fel, hogy „már vége van?”, az csak jót jelenthet. Nemcsak a Szemle, de az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar(?) filmje: a pazar díszlet és jelmez, az erőlködés nélküli rendezés, az üresjáratok nélküli szüzsé egy erőteljes, sajátos hangulatú utazást eredményez. És végre az is kiderül, hogy mi a magyar film legnagyobb ellensége: nem a tehetségtelen rendező, nem az elfuserált forgatókönyv, hanem a rossz színész.