Luis Buñuel életművét a szabályos szabálytalanság, a törvényszerű törvénytelenség és a valósághoz való hűtlenség jellemzi, nem csoda, hogy ebből nyert hírneve és szerzői filmes víziója végül Oscart is kiérdemelt – már ha elhisszük, hogy ez a díjosztogatás tényleg a film mint elismert művészet érdekében történik. Legízlésesebb és legfinomabban abszurd mesterműve, A burzsoázia diszkrét bája az Akadémia legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjat nyerte el, annak huszadik kiosztásakor.
Buñuel soha nem arról volt híres, hogy a szabályok szerint játszott volna. Talán már az Andalúziai kutya születése óta ezt próbálta belénk nevelni, egészen késői francia filmjeivel bezárólag, amiket Jean-Claude Carriére közreműködésével írt meg. A burzsoázia diszkrét bájában korántsem arra törekszik, hogy története abszurd elemekből épüljön fel, inkább az abszurdum lenne maga a történet. Be nem teljesülő burzsuj vacsorák sorát festi filmszalagra, ez a buñueli tézis nyit kaput az örökösen növekvő lehetetlen feszültségekre és oneirikus állapotokra, aminek lenyomata egyedivé teszi ezt a „vacsoramozaikot”, amelyben a pökhendi gazdag csapat tévelyeg. Ahogyan el is várnánk a rendezőtől, találkozásuk céltalan, inkább társadalmi státuszukat fitogtatják, inkább önmaguk paródiájaként tündökölnek. Hol egy nappal korábban érkeznek vacsorára, hol az étterem tulajdonosának teteme zavarja az étkezést, hol a katonaság masíroz végig köztük.
De modoros, kultúremberek ezek, kérem. Diszkrét bájuk épp ezért nem kalandjaikban, élettörténetükben, cselekvéseikben, hanem a puszta, egyszerű és tiszta létezési kotyvalékukban ölt gyönyörű formát. Egyik sem küzd élete magasságos céljáért, nem konfliktusok megoldása gyötri őket, hanem a maguk kínja. Jómódukban étkezési etikettről, koktélokról, saját magukról fecsegnek egymás közt, holott egyszerű általános műveltségi kérdések is keresztbe tesznek nekik. Közös vacsorájuk őket mint legkülönb, eurocentrikus és agyonnevelt univerzumot jelenítené meg, az alkotói kéz viszont ennek szórakoztató taslizásában jár el.
A Buñuel-Carriére féle történet struktúrailag szétágaz, majd határokat mos el a valóság és az álom között. Nem véletlen, hogy helyenként a buñueli logika szerint anekdoták kártyavárának, majd kártyavárak kártyavárának, majd kártyavárak kártyavárának a kártyavárának hat a film. Szereplők a semmiből bukkannak fel, a gyerekkorukról és furcsa álmaikról beszélnek, és magyarázat nélkül csatlakoznak az addigi cselekménytömeghez. Továbbá, ha egy szereplő álmodik, akkor máris matrjoskaszerűen több férfi álmodik, folyamatosan meglepve a nézőt nem csak filmnarratívai fordulatokkal, hanem a film által ábrázolt világ furcsa szabályaival és törvényszerűségével.
A francia burzsoá filmközönségnek szánt könnyed szurkálódás csakis egy ilyen „buñueli” szereposztásban ér el bármiféle hatást is, csoportosan. A Fernando Rey által alakított mirandai nagykövet, a Stéphane Audran és Jean-Pierre Cassel Sénéchal házaspárja, Muni hangsúlytalan, de varázslatos jelenléte együtt a lehető leghitelesebb világot ábrázolja, anélkül, hogy erőltetett legyen. A stáb, szintén buñueli szereposztásban, egy mértanilag és hangulatilag századmásodperc-pontos filmet hozott létre, Richard Edmond kocsizásai és fluid kameramozgásai egy bravúrok nélküli, egyszerű és épp azért tökéletes képi világot teremtettek a tartalmilag túl gazdag forgatókönyvnek.
Legyen benne szó a társadalom finom kigúnyolásáról, a katolikus egyház paródiájáról, az események lehetetlenségéről, a műnek kizárólag egyetlen fontos küldetése van, ahogy azt maga Buñuel említi késői, szintén Carriére-rel megírt önéletrajzában: szórakoztasson, majd mindenki maradjon valamivel belőle. A ceremónia által elnyert elismerése csak visszaigazolja az öregedő és hallását közel elveszítő(!) rendezőnek, hogy filmje igenis egy felejthetetlen, örökké fennmaradó, és élménydús mérföldkő filmtörténelmünk panteonjában.