A sepsiszentgyörgyi színház tagja. Szerepelt számtalan előadásban. Szerepelt jópár filmben. Peter Strickland Varga Katalin című filmjével megjárta Berlint. Nyáron a Filmtett-tábor színészcsoportjának vezetője lesz. Ő Pálffy Tibor: Hobó.
Milyen körülmények között, hogy kerültél bele a Varga Katalinba, illetve hogyan került ide a rendező?
Te, én azt igazából nem tudom, hogy Peter Strickland hogy került ide, egyszercsak felbukkant. Hat évvel ezelőtt, nagy magányosan. Ha jól emlékszem, Melkuhn Andrea szólt nekem, hogy van egy srác, aki meg szeretne ismerkedni velem, s természetesen mondtam, hogy jöjjön, nézzen előadást – el is jött, látott. És akkor mesélte, hogy szeretne egy filmet készíteni… de hát ilyennel már találkozott az ember: jön valaki, hogy né, filmet akar csinálni – és bevallom férfiasan, hogy nem vettem komolyan az egészet. Tehát elsőre nem tűnt olyan embernek, aki kitaposná ezt az utat: azzal kezdte, hogy nincs pénze, nincs semmi, még forgatókönyv sincs, tehát semmi-semmi nincs, de ő akar csinálni egy filmet. Mondom, jó, persze, rendben van, lássuk. Teltek az évek, meg-megjelent, találkoztunk, két szót beszéltünk – én úgy nagyjából töröm az angolt, ő meg töri a magyart. Aztán egyszercsak előállt egy forgatókönyvvel, amit elolvastunk – az eredeti angolból fordították Magyarországon, szép irodalmi nyelven, magyarra. A történet itt játszódik, s nagyon nagy volt az ellentét a szöveg és aközött, ahogy itthon beszélnek az emberek – ami egyébként szerintem benne is maradt a filmben, tehát valahol problémás a beszéd. Persze egy idegen ajkúnak, idegen fülűnek ez nem tűnik fel annyira – Berlinben abszolút nem éreztették velünk, hogy a szöveggel különösebb gondok lennének, sőt, azt mondták, hogy nagyon furcsa a szövegmondás – főleg ahogy Varga Katalin beszél –, és ez szerves része a filmnek. Tehát nekik nem tűnt fel, de egy itt élő, vagy egy magyar ajkú biztosan egyből észreveszi, hogy a szövegmondással valami bajok vannak.
Volt szerencsém a filmhez a tavaly nyáron a TIFF-en, az volt az első bemutató, azóta még dolgoztak rajta.
Igen, hát én úgy tudom, hogy ott még messze nem volt meg az a hanganyag, amire a film megkapta az Ezüst Medvét, de végülis szerintem nem a hang minőségére adták a szobrot, hanem a film egy hangulatára – hanganyagban is van egy erős hangulata. Azt hozták fel, hogy nagyon érdekes volt számukra a hangokból összeállított zeneiség, ami viszi a filmet. Itt most persze lehet vitatkozni, lehet hogy nekünk ez egy kicsit giccses, mert ugyebár mi közelebb vagyunk a természethez, mi itt élünk, de kint ez erény volt. Tehát azt mondták, hogy nagyon szép és nagyon jó, ahogy a rendező a hangokkal dolgozik, és ahogy kezeli ezeket a hangokat, ahogy összeállítja belőlük a zeneiséget.
Tehát akkor a berlini zsűri éppen olyan dolgokat tekintett erénynek, ami szerinted esetleg a film hátránya, vagy nem feltétlenül az erőssége?
Nem, nem merem állítani azt, hogy hátránya. Bajban vagyok, mert tényleg van egy hangulata és van egy erős képisége, és van egy erős hanganyag, ami mellett nem lehet elmenni. De vagy hasra esik tőle az ember, és azt mondja, hogy „hű, ez igen!”, vagy kételkedik, és azt mondja, hogy „vajon ez jó, vagy vajon ez rossz?”. És persze van a harmadik variáció, aki teljesen elutasítja, és azt mondja, hogy ez hülyeség. Én inkább a kétkedő kategóriához tartozom, hogy jó, szép, rendben van, de lehet, hogy egy kicsit sok, vagy lehet, hogy időnként sok.
De talán a közegtől is függ, mert például más egy kolozsvári fesztiválközönség, más egy berlini fesztiválközönség, más egy zsűri, s más, amikor otthon nézed, tévén, kis hangszórókkal... Te hol láttad először a filmet?
Én ott, Berlinben. Pontosabban volt nekem egy DVD-m, amit Peter adott, de nem végleges vágással és főleg nem végleges hanganyaggal. A véglegeset Berlinben láttam, iszonyatos nagy vetítővásznon, nagyon jó hangzással, és ezer nézővel együtt. És nem utolsó sorban egy hihetetlenül ünnepélyes hangulatban – a németek ezt nagyon tudják, a szervezés fantasztikus volt. Tehát azt is hozzá kell tenni, hogy egészen más lelkiállapotban ültem én is ott a moziteremben.
Pedig ez nem az első film, amiben szerepelsz, és láthattunk például idén a szemlén is a Vadlányban…
Na én azt például még nem láttam, de amit olvastam róla, az nem túl biztató.
A film, gondolom, neked csak második a színház után, mégis számítottál-e valaha arra, hogy eljutsz idáig, hogy történnek veled ilyen dolgok?
Nem, abszolút nem, és az, hogy ez a film eljutott oda, ahova eljutott, tényleg mindenkit meglepett. Be is vallották, a rendezőtől kezdve a színészekig, még a producerekig is, hogy meglepődtek ezen… Amúgy szinte mindegyik film után, amiben eddig szerencsém volt részt venni, valami miatt hiányérzetem volt.
Lehet, hogy ez a színpadi színész hiányérzete, aki még minden előadáshoz hozzá tud dolgozni, de a filmben – kész, egy ponton túl vége?
Igen, ezt is letisztáztam magamban, legutoljára Berlinben, amikor kimondták, hogy „bemutató”. Nagyon furcsa volt a forgatás után három évvel menni a bemutatóra, amikor már csak az emlékeidből táplálkozol, hogy mi is volt ott a forgatáson. A színházban a bemutató valaminek a kezdete. Akkor indítjuk útjára az előadást, ami utána még rengeteget változik. Nos, egy filmbemutató viszont végtermék. Ez a nagy különbség a film és a színház között. De nemcsak ezért van hiányérzetem, hanem azért is, hogy még nem volt olyan filmes munkám, ahol implikálnak engem, mint alkotót – egy olyan szinten, hogy az engem kielégítsen. Tehát a legnagyobb probléma az, hogy soha nem tudunk, nincs időnk eljutni a megfelelő megoldásig. Egy jeleneten belül azt mondják, hogy innentől idáig, onnantól odáig, és nagyon ritka esetben van az, hogy kipróbálhatsz 3–4 változatot, hogy hogyan tudod megoldani azt a jelenetet. Mert nincs idő, nincs pénz – de főleg idő nincs. Azt vettem észre, hogy a technika, a háttér mindig fontosabb, mint maga a színészi munka, mert ugyebár, ha külsőben zajlik a forgatás, és éppen napfény van, akkor azt gyorsan le kell forgatni, mert ha nem, akkor elbújik a nap, és kicsúszik az idő a kezünkből. Ha belső a forgatás, akkor meg azon pepecselnek a technikusok, hogy szép legyen a kép, és nem adnak lehetőséget a színésznek, hogy megkeresse magában azt az állapotot, ami aztán olyan. Általában amikor visszanézem a filmeket, amikben én játszottam, mindig azt érzem, hogy nem volt elég az idő. És a filmben a reakcióidő jóval kevesebb, mint a színházban. A filmszínész képes kell legyen arra, hogy nagyon rövid idő alatt „ott legyen”. Tehát azt mondják, hogy „tessék!”, és akkor bumm, ott van egyből.
De a színházban is 8-kor kezdődik az előadás…
Igen, viszont a színházi előadást megelőzi egy 6 hetes próbafolyamat…
Ami jobb esetben a filmet is meg kellene előzze…
Na, erről beszélek: filmnél én még nem voltam abban a helyzetben, hogy próbákat tartsunk, beszélgessünk, boncolgassunk, hogy kísérletezzünk előtte. Mert az rendben van, hogy a forgatáson azt mondják, „tessék!”, meg kell csinálni – de tudnod kell, hogy mit. Tehát hiányzik, legalábbis én hiányoltam eddig azt a fajta munkát, ahol… talán a Drum bunban [Drum bun! – Jó utat!, r. Robert Ralston, kiadta a Filmtett], amelyben a munka nagyon jó volt – mindegy, hogy milyen lett a film. Pontosan azért, mert szabadak voltunk. Mi, színészek aztán mindenképp: nem volt forgatókönyv. Volt egy vékony füzetecske, és benne, hogy kb. mi és hogy. De rengeteget tudtunk improvizálni, keresgélni – a film ugye digitális kamerára forgott, tehát volt nyersanyag orrvérzésig. Időnk is volt – bár nem volt olyan hosszú az a forgatási idő, mégis azt érezte az ember, hogy van ideje kipróbálni dolgokat, és élvezte, hogy megszületett valami. Ha nem, akkor megismételtük, kipróbáltuk így, és kipróbáltuk úgy. Volt egy nagyon-nagyon jó kreativitás abban munkában.
A Varga Katalinnál mennyit próbáltatok?
Minimálisat. Nem tudom, a forgatások előtt Peter talán [Péter] Hildával többet próbálgatott, de én egy próbára emlékszem, amikor hármasban leültünk, Peter, Hilda és én, és azt a mi jelenetünket tettük-vettük, de főleg a szövegre koncentráltunk. Pont amit mondtam: hogy eléggé irodalmi fordítás volt, és akkor azt megpróbáltuk egy kicsit emberközelbe hozni.
De akkor végülis nektek is volt szabadságotok, beleszólásotok a szövegbe...
Igen, viszont ott tényleg sürgetett az idő. A forgatáson meg pláne sürgetett az idő, főleg a nagyon-nagyon alacsony költségvetés miatt. És mivel a Varga Katalin filmre forgott, nem lehetett a végtelenségig ismételni. Háromszor, de annál többször nem.
Hilda volt a film főszereplője, aki a felkéréskor még a sepsiszentgyörgyi színháznál dolgozott, tehát jól ismertétek egymást.
Hildával én nagyon sokszor kerültem párba a színpadon. Már csináltunk közösen néhány előadást, tehát ismertük egymást, s ez nagyon jó szerintem. De ez is kétélű dolog. Ha valakit nagyon jól ismersz, akkor egy olyan többletet tudsz bevinni egy jelenetbe, amiről nem mindig lehet tudni, hogy miért van. Egy partnerrel, akivel már nagyon régóta színpadon vagy filmvásznon vagy, megszületik egy pótolhatatlan kapcsolat, ami másképp nem tudna megszületni – mert ismered, mert rá tudsz hangolódni. Ez az, ami többlet egy ilyen régi kapcsolatban. Viszont egy új kapcsolatban, ha egy teljesen ismeretlennel játszol, ott az a többlet, hogy könnyebben meg tudod lepni a másikat és meglepetést tud okozni a másik is.
És milyen egy szentgyörgyi színpadi színész élete? Hogy tudsz a sűrű színházi programba forgatásokat beilleszteni? Gondolom, egyre több ilyen jellegű munkád van…
Meg kell mondjam neked, hogy nincs. Két oldala van a dolognak: az egyik az, hogy a színházban nagyon sokat dolgozom, tehát folyamatosan igényt tartanak rám, főszerződésben a színházzal vagyok, ezért nagyon nehéz lyukat találni – HA van felkérés, elvállalni egy-egy filmes munkát. Volt olyan, hogy vissza kellett utasítanom, mert egyszerűen nem fért bele. Például Cristi Puiu filmjébe szerettek volna engem egy elég nagy szerepre, amit szintén színházi elfoglaltságaim miatt nem tudtam elvállalni…
Ilyenkor ezek nem fájnak? Nem gondoltál arra, hogy legyél „full-time” filmszínész? Vagy ahhoz túlságosan szereted a színházat?
De fájnak… A színházat nagyon-nagyon szeretem. Nem mondom, hogy nem hagynám egy időre, de nagyon fájó szívvel hagynám, ha hagynám. Ez az egyik dolog – a másik meg az, hogy annyira kiszolgáltatott lennék, ha azt mondanám, hogy a színházat hagyom, és várom, hogy jöjjenek a filmrendezők. Mert a filmrendező vagy jön, vagy nem jön. És eléggé zárt világ ez a filmes szakma…
De a színház is, nem?
A színház is, de számomra nem tűnik olyan zártnak, mint amennyire a filmes világ. Mert nézd meg: a magyarországi filmek 80 százalékában ugyanazok az arcok jelennek meg. A kísérleti meg kisebb költségvetésű filmeknél megjelennek új figurák, fel lehet fedezni új arcokat, de a nagy költségvetésű filmeknél többnyire ugyanazok az arcok. Valószínűleg nem vállalják fel a rendezők és a producerek a bukás lehetőségét, és biztosra akarnak menni. És vannak nevek, akik miatt legalább a néző bemegy, hogy megnézze a filmet, mert XY játszik benne.
De lehet, hogy ezzel a berlini sikerrel most inkább rád fognak találni a rendezők. Milyen visszhangok voltak azóta?
A visszhangok nagyon pozitívak, és meglepő helyekről jönnek gratulációk. Eddig rendben is van. De nem tudom – sajnos a világ nem afelé halad, hogy most a filmbe nagyon sok pénzt nyomnának: a világválság miatt szerintem a filmvilág is, vagy a filmipar is egy kicsit meg kell húzza magát, mert a film igazán pénzfüggő. Ilyen értelemben én pesszimista vagyok, azt gondolom, hogy nem fognak özönleni itt a rendezők vagy a filmesek, hogy kapkodjanak utánunk pontosan amiatt, mert jóval kevesebb film lesz ezután. A jövő nem lesz rózsaszín egy berlini piros szőnyegtől… Amúgy a film egy iszonyatos nagy átverés.
A film önmagában, vagy ez a film?
A film önmagában.
Miért, a színház nem az?
Nem, a színház nem az. A színház az átverést felvállaltan csinálja. Tehát a színész a színházban bemegy a színpadra és azt mondja, hogy tisztelt közönség – persze idézőjelben –, ez átverés! Én most eljátszom nektek, hogy 20 évet visszamegyünk az időben. A film nem ezt csinálja. A film azt csinálja, hogy kép – és utólag jön rá az ember arra, hogy átverték. A színház a néző előtt csinálja az átverést. A film nem, mert az egyik jelenetet itt forgatják, a másik jelenetet ott forgatják, két jelenet között eltelik akár két év, és a filmben mégis van egy folyamatossága. Tehát a filmben a néző mit lát? A néző azt látja, hogy egy aréna van a színész mögött, közben pedig számítógéppel teszik oda… a színpadon meg a színész eljátssza, hogy egy aréna van mögötte, de a néző látja is abban a pillanatban, hogy őt most átverik. A játék szintjén átverik. A filmben nem: a filmben fű alatt megy ez a dolog.
Milyen filmes munkáid vannak előkészületben?
Hajdu Szabolccsal is sikerült egyet végre közösen készíteni, a Bibliotheque Pascalban játszom. Arra nagyon kíváncsi vagyok, mert Szabolcsot nagyon-nagyon szeretem. Szóval gyűlnek, gyűlnek a filmes munkák, de mégis hiányérzetem van.
Talán Berlin segít elnyomni ezt a hiányérzetet.
Nem tudom, adja az Isten.
