Ismét dokumentumfilmekkel jelentkezik az Erdélyiek erdélyiekről sorozat. Egyik az Avasságból, egyik Gyimesből, de mindkettőben fontos szerepe van a hagyománynak. Csak nem úgy, ahogy gondolnád.

Egy hónap tánc

Bán József: Az év lagzija

Bán József filmje a Szatmár és Máramaros közti Avasság régió esküvőinek groteszk világát mutatja be, annak okaival és következményeivel együtt. Stilizációtól és mindenféle dokfilmes allűröktől mentesen, gyakran egyszemélyes stábként piszkálja fel a felszín alatt mozgó valóságot, olyan fontos problémákat érintve, mint a régióra jellemző külföldi munkavállalás, az elrendezett házasság, vagy az identitás megtörése. Olyan emberek életébe látunk bele, akik már generációk óta külföldre járnak dolgozni azért, hogy meggazdagodjanak, és itthon vehessenek egy házat, ahová egy évben egy hónapra járnak haza. Ez idő alatt megházasodnak/esküvőkre járnak és elköltik azt, amiért hónapokig dolgoztak. Minél távolabbra mennek, annál közelebb akarnak kerülni a gyökereikhez: ennek a kettősségnek az eredménye, hogy az egész násznép népviseletben érkezik, de kabrióval. Az alaphelyzet szinte sosem volt aktuálisabb, a médium pedig jó eszköznek bizonyul a két világ találkoztatására.

A film tájleíró nyitóképsorait követően egy esküvőjére készülődő lányt látunk tradicionális népviseletben. Fejére épp pártaszerű óriási, egész fejét beterítő gyöngyfejdíszt erősítenek. A rituálé az esküvői készülődés pátoszától teljesen idegen: a lány szinte képtelen egyedül mozogni a nehéz és szorító viseletben, arca a kényelmetlenség, idegenség érzését tükrözi. Ez az érzés vonul végig a teljes filmen is.  Bán József kamerája részben légy a falon, mely humorral és éleslátással ragadja meg a népviseletben telefonozó koszorúslányokat körtánc közben, a menyasszony és a vőlegény közti közönyt, a magamutogató násznépet, és a tradíció másolásának sikertelenségét. A valóság lefényképezését részben pedig beszélőfejes interjúk szakítják meg. Ezekben a már hazatelepedettek és néhány kint dolgozó mesél az emigráció negatív tapasztalatairól, a rendszerváltás utáni időkről, a faluban álló üres házakról,  mindezt gyakran láthatóan hamisított Armani-pólóban teszik. Ezekből az interjúkból kiderül, hogy az esküvő alkalom a státuszok összemérésére, de ott van benne az identitás iránti őszinte vágy is. Az alanyok nagyon izgalmas karakterek, gyakran megrendítő háttértörténettel, ugyanakkor segítenek különböző embertípusok szűrőjén át megfigyelni ezt a létállapotot. A film hangulatát is ez a kettőség határozza meg, de nem lepi el ennek az élethelyzetnek a tragédiája, mivel minden az ünnep és a találkozás apropóján történik. A fókusz pedig a népszokás bemutatásán keresztül végig ezen a konfliktuson marad.

Bán József  érzékeny képi fogalmazással igyekszik megmutatni minden apró részletét ennek a világnak. A kamera jelenléte erősen felvállalt, néha látjuk az árnyékát, vagy elmozdul felvétel közben. A rendező az esküvői fotózási jelenetek gyakori bevágásával azt is megmutatja, hogy hogyan dokumentálódik ez az esemény a család és a felbérelt fotósok lencséjén keresztül. Ezáltal gondolkodásra késztethet arról is, hogy több szem/kamera mennyire másképp tudja ábrázolni ugyanazt a valóságot.

Az egyik szereplő jól összefoglalja a film mondanivalóját, amikor arról beszél, hogy az emberek a táncon keresztül próbálnának újra kapcsolódni a szülőföldhöz, aztán újra visszamennek – nála jobban pedig talán csak a képek. Az év lagzija méltán vitte haza a bukaresti DocuArt fesztivál nagydíját. (ik)

Levente fölszállt, de nem szállt el

Zsigmond Attila: Ének a fák tetejéből

A gyergyószentmiklósi születésű Zsigmond Attila legutóbbi dokumentumfilmje, az Ének a fák tetejéből egy hangulatos portréfilm, amely többek között a rurális életmód és a nagyvárosi élet között feszülő ellentéteket tematizálja Vaszi Levente személyén keresztül. Levente egy karizmatikus kosteleki fiatalember, aki a 2014-es Fölszállott a páva népzene és néptánc vetélkedőn közönségdíjjat nyert kivételes énekesi tehetségének köszönhetően. A nagyszabású siker után Vaszi Levente visszatér Budapestről Kostelekre, gyimesi csángó falujába. Az, hogy Levente az adott lehetőségek ellenére sem hajlandó elhagyni otthonát, valóságos manifesztumként jelenik meg a filmben. Számomra, nagyváradi születésű fiatalnak a népdalénekes döntése elsőre meglepőnek, már-már meggondolatlannak tűnt, de a játékidő előrehaladtával Zsigmond filmje bebizonyítja, hogy az elhatározás mögött teljességgel releváns érvelés húzódik meg. De voltaképpen ki is ez a tévéképernyőkről ismerős figura?

Vaszi Levente műviség vagy különösebb erőfeszítés nélkül válik a film főhősévé és legfőbb mozgatórugójává. A kicsiny település valóságos polihisztoraként lehet rá tekinteni, hiszen rengeteg különböző szerepben nyilvánul meg: történelmet tanít, emellett iskola után azon igyekezik, hogy a gyerekeket visszavezesse csángó hagyományaikhoz és magyar gyökereikhez a néptánc és a népdal révén. Ezen felül elkötelezett férj, apa és földműves. Már pusztán ezen leírásból is körvanalazódik, hogy Levente roppant cél- és jövőorientált ember. Mindez bájos érzékenységgel párosulva érhető tetten a filmben. A Magyarországon elért megbecsülést és hírnevet nem opportunista módon, „saját használatra” kamatoztatja, hanem mentorként mintegy hátralépve, egy angyalhangú kosteleki kislányt, Anitát a szárnyai alá véve.

Ami az Ének a fák tetejéből képi világát illeti, fontos megjegyezni, hogy Zsigmond Attila nem csak rendezőként, de operatőrként is jegyzi a filmet – az erdélyi dokumentumfilmes gyakorlatban ez mondhatni mára már megszokott. Révén, hogy  dokumentumfilmről van szó, prioritás, hogy a kamera előtti és mögötti felek között kialakuljon az autenticitást előhívó meghittség. Zsigmond képi világa cseppet sem tűnik tolakodónak és amikor a kamera közelebb kerül, érezhető, hogy minden a szereplő engedélyével történik és nem a rendező kényszere nyomán.

Ezzel szemben a film vágása tartalmaz néhány szépséghibát, amelyek a divatjamúlt áttűnések számlájára írhatók fel. Jó hír, hogy Vaszi személyes varázsa képes a lehetséges bökkenőket áthidalni és kézen fogva, dalolva vezet be minket életébe. Nem mellesleg a családias hangulathoz a zenei aláfestésen kívül a humoros helyzetek adnak a legtöbbet, legyen szó a telefonjel egekbe nyújtózkodó kereséséről vagy egy farakosgatás közbeni anekdotázásról.

Az Ének a fák tetejéből olyan történetet tár elénk, amely hűen vallja, lakhelyünket valójában mi tehetjük otthonná és a továbblépés nem törvényszerűen kell együtt járjon költözéssel, nélküle is kirepülhetünk a fészekből. Levente – aki bár fölszállt, de nem szállt el – a legnemesebb egyszerűséggel, némi furfanggal, és temérdek ragaszkodással összegzi mindezt, amikor szerényen megjegyzi: még egy medve sem lenne képes elkergetni őt szülőfalujából. (fb)