Erdélyiek erdélyiekről II. - Dear Mother / Édesanyám; Paradicsom Erdélyiek erdélyiekről II. - Dear Mother / Édesanyám; Paradicsom

Erdélyiek erdélyiekről II.

Dear Mother / Édesanyám; Paradicsom

Folytatjuk nemrég indított sorozatunkat, amelyben fiatal erdélyi kritikusok friss erdélyi filmeket cincálnak darabokra. Ezúttal összetettebb a kép, ezek a produkciók alaposan kilépnek a tündérországi keretekből, de attól még ízig-vérig transzilvánok maradnak. Drukkolunk nekik.

Tipikus Balkán, tipizált Erdély

Daniel Nickson: Dear Mother / Édesanyám

Erdélyi sztori, amerikai csomagolás. Ez röviden az Édesanyám (Dear Mother) receptje. A rövidfilm két olyan jelenséget mutat be, amely egy Romániát külső szemmel néző számára jellegzetesek: a migráció és az üzérkedés.

Tavaly nemzetközi stáb forgatott Margittán: a brit származású Daniel Nickson vizsgafilmjét. A Columbia Egyetem végzős hallgatója persze nem találomra bökött a világtérképen a helyszínre, ugyanis producerének, Posta Rékának, aki szintén a New York-i felsőoktatási intézményben tanul, családi kötődései vannak az erdélyi kisvároshoz. A történet keretét a film címében megszólított édesanya halála adja. Ez alkalomból utazik haza a temetésre Árpád (Dimény Áron) Berlinből, lopott autóval. Érkezése után egyetlen percet sem szeretne elvesztegetni: azonnal eladná a családi házat és a pénzből újra „elhúzna” külföldre. Ebből adódik a konfliktus, ugyanis testvére, Enikő (Gergely Katalin), ebben a házban él férjével, Pistával (Molnár Levente), nekik meg eszük ágában sincs túltenni a megörökölt ingatlanon.

Két kos nehezen fér meg egy házban, így a házaspár és a hazaérkező testvér között kialakuló háromszögben Enikő lesz a közvetítő a két férfi között. Övé a hagyományos női szerep, akinek mindenek fölött fontos a család; aki szinte mindent hajlandó elnézni úgy a testvérének, mint a férjének. Árpád bármiféle beleegyezés vagy megbeszélés nélkül eladná a házat a legelső adandó alkalommal – persze, ha az általa kiszemelt üzérek nem járnának túl az eszén; Pista pedig ott próbál uralkodni, ahol nincs is joga. A történet bizarrságát fokozza, hogy a szereplők között lezajló perpatvarok alatt a halott anya mindvégig ott fekszik virágokkal teli koporsójában a másik szobában.

A korábban Ferry (Rév) munkacímet viselő, majdnem negyedórás kisjátékfilm egyébként nemcsak történetének köszönhetően lesz erdélyi, hanem a film alkotóinak egy része is itt él, vagy innen származik. Az említett három főszereplő közül ketten is a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei, akik olyan nagyjátékfilmekben szerepeltek, mint a Valahol Palilulában (Dimény Áron) és az idei cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyerő Saul fia (Molnár Levente); az Enikőt alakító Gergely Katalin pedig Kolozsváron végzett, jelenleg pedig a budapesti Táp Színházban játszik. A színészek mellett a produkciós stáb több tagja is erdélyi; többek között a vágó (Dunai László) és a produkciós menedzser (Méder Tamás).

Akárcsak Peter Strickland és a Székelyföldön játszódó Varga Katalin balladájánál, az Édesanyám esetében is felvetődik a kérdés, hogy tud-e egy angol rendező autentikus erdélyi filmet alkotni? Ugyanis az amerikai forma nemcsak történetmesélésben, hanem a sztereotip képekben, a tipizált karakterekben is megmutatkozik; a párbeszédek fordulatain néha érződik, hogy a forgatókönyv angolul íródott. Ettől lesz egyszerre újszerű és idegen ez az Erdélyben játszódó rövidfilm: ismerősek a helyszínek, az arcok, a karakterek, a helyszínek, a szituációk – de valahogy mégis megmarad egyfajta távolság az (erdélyi) néző és az elmesélt történet között.

(bbh)


Nyomokban paradicsomot tartalmazhat

Bán Attila: Paradicsom

Bán Attila filmje több ízben is eszünkbe juttatja Pálfi György Szabadesését: a szürreálissal és az abszurddal való kacérkodása miatt mindkettő sajátosan ábrázolja a magyar (erdélyi) realitást. Viszont míg Pálfinál a szürreális a hétköznapiság része lesz, addig a Paradicsomban mindez fordított irányban történik, azaz a banális a szürreálissá nagyítódik – de nem valósul meg elég merészen. Kifogásolhatatlanul jó formai ujjgyakorlat a Paradicsom, de sajnos hiányérzettel hagy minket magunkra a film.

Adott egy idős házaspár, egy tő paradicsom és egy csipetnyi klasszikus panelhangulat. A férj (Liviu Matei) és a feleség (Venczel Vera) látszólag tökéletes nyugalommal átitatott életének egyik meghatározó része az a tő paradicsom, amelyet féltve őriznek és rutinszerűen dédelgetnek. A tökéletesnek tetsző harmóniát az töri meg, hogy két szomszéd gyerek labdázás közben véletlenül kárt tesz a paradicsomban, és ezzel váratlanul felszínre tör a két szereplőből mindaz, amit eddig a rózsaszín kardigánok, a tiszta gáztűzhelyek és a gondosan megragasztott szemüvegek elfedtek. Egymást akarják bántani, de végül kicsit másként alakul a történet, és minden visszazökken a jól megszokott rendbe.

Több ponton vonható párhuzam a film és Bán Attila egyik korábbi munkája, a Szufla között is. A párbeszédek korlátozott jelenléte – vagy teljes hiánya – és ezáltal a vizualitás erőssége mindkét filmre jellemző. A Paradicsomban a teljes szótlansággal szembeállított felfokozott képiség jól átgondolt, precíz munkára vall. A beállítások tökéletes pontossággal és kimértséggel megkomponáltak, gyakoriak a szimmetrikus képek. Ez, és a sajátos színvilág mind egy tudatosan is felvállalt megkreáltságnak a részei. Ez a fő tartópillére az egész filmnek, de épp ez az, ami helyenként kevésnek bizonyul.

A már említett szimmetria érvényesül a történetépítésben is. A film elején bemutatott apró mozzanatok, a szereplőkre jellemző kényszercselekvések (törölgetés és ragasztószalagozás) a végén is visszatérnek, ezáltal biztosítva a keretes szerkezetet, a monotonitást, az „itt nálunk úgysem változik soha semmi” utóízt. A szereplők nem tudnak kitörni ebből a világból, de valahogy nem is igazán akarnak.

A forma kidolgozottsága mellett a tartalom kidogozatlansága viszont szembetűnő. A történetvezetés helyenként sántikál (például nem eléggé megalapozott az, hogy a férj miért veszi védelmébe a kárt okozó labdát), a befejezésben pedig a családon „kívülről”, a gyerekek felől érkező megoldás valamiért erőltetettnek hat. Ha például a Wes Anderson-filmekkel vetjük össze ezt az alkotást, akkor megállapíthatjuk azt, hogy bár az előbbiekben is a tudatosan felvállalt műviségre épül minden, mégis éppen hogy nem válnak erőltetetté és nagyon is élvezhetőek maradnak. Minderre megvan a potenciál a Bán Attila-filmben is, viszont nem elég bátor ahhoz, hogy a teljesen abszurd fele tolódjon el, ezért néha csak keressük a cselekménymozzanatok mögötti megindokoltságot – eredménytelenül.

A párbeszédek, és úgy általában az emberi beszéd hiánya abszolút helyénvaló, viszont a szereplők hümmögései fölöslegesek és egy idő után idegesítőnek tűnnek. A jól vezetett és éppen kellően eltúlzott színészi játék remekül „kitölti a csendet”, és a már említett erőteljes vizualitást is hangsúlyozza a verbális megnyilvánulások hiánya, viszont minderre egyedül is rájön a néző, a hümmögésekkel külön felhívni még a figyelmet erre már szájbarágós és talán fölösleges.

Összességében tehát a formai megvalósítás terén abszolút jeles a Paradicsom, az operatőri munka, a színészvezetés, és úgy általában a filmes hangulat jól kidolgozott és hatásos. A témaválasztással sincs gond, mivel annak ellenére hogy egyáltalán nem újszerű, az apró kis családi dráma plusz korrajz kombóval mindig lehet(ne) tarolni. De a már említett hiányosságok miatt mégsem sikerül ez a filmnek. Pedig akár sikerülhetett is volna, ezért drukkolunk, hogy a következő film igazi telitalálat legyen.

(gysz)

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Friss film és sorozat