A Sapin tavaly indult First Cut című rendezvényen vizsgafilmek mellett film és fotó határán mozgó kísérleti munkákat, installációkat, kiállításokat is meg lehetett nézni. Idén rádupláztak.
A kolozsvári Sapientia EMTE film, fotó, média szakos hallgatói a város diákéletének szinte láthatatlan szereplői, jóllehet a filmesek gyakorlati feladataik elvégzéséhez rendszerint ki kell lépjenek az egyetem szűk falai közül, és a nyilvános terek díszletében kényszerülnek használni az átlag járókelőt zavarba hozó technikai felszerelést. Szakdolgozati munkáikhoz közösségi erőfeszítésre van szükség, a forgatás körültekintést és alapos szervezést igényel, és állandóan kereten kívülre kell száműzniük a kíváncsiskodókat. A fotósok nyilván a stúdióban és a köztereken nem annyira feltűnőek, sőt, a sikerhez csaknem egy osonó, lopózó, láthatatlanul tevékenységkifejtő üzemmódot indokolt elsajátítaniuk.
Az egyetemen korábban, sok éven keresztül a Nyílt Napnak becézett filmnapon mutatták be a vizsgafilmeket, s egy-egy alkotásban egyszerre csillogtatta meg képességeit a rendező, az operatőr, a forgatókönyvíró, a hangtechnikus és a világosító. Ezek az alkalmak azonban nem nyújtottak teret a fotós szakirányt választott diákok tehetségének szemlézésére, így új hagyományt teremtettek First Cut cím alatt, ami egyszerre jelenti a film első változatát (a nyersanyagból összeollózott félkész terméket) és jelenti a szárnypróbát, a filmszakos diák ősbemutatkozását. Félig nyersen kerül továbbá a falakra, a hangfalakba és a képernyőkre az is, amit a fotós diákok, illetve a technikai szakmunkára vágyó diákok vizsgadolgozatként alkottak. A First Cut ugyanakkor nem pusztán a végzősök szemléje, tehetséges első- és másodévesek szintúgy bekerülnek a válogatásba.
Körülbelül ezeket tudhattuk meg 2018. június 22-én délután 5 órakor Jakab-Benke Nándor projektmenedzsertől az EMTE Sapientia kolozsvári főépületében, aki aztán a két felvonóra irányította a figyelmet. Ezekkel lemehettünk a második alagsorba, ahol a mozgófényképek voltak, vagy átsétálhattunk az egykori könyvesboltba, ahol fotókiállítás nyílt, vagy fel az emeletre, ott két fényképkiállítás is volt. „Egy óra múlva találkozunk az aulában, és megnézzük a filmeket” – hangzott a rendezői utasítás, s a tömeg szétszóródott. Ez a kíváncsiságból fakadó nyüzsgés hirtelen megteremtette az azonos, de prioritásában eltérő céllal útnak eredő közösségi élményt, olyant, amire az egyterű kiállítások kevésbé alkalmasak.
A sötét alagsorban öt képernyő várt. Rögtön az elsőt bámulva a másodévesek akusztikus vizsgafeladatait füleltük, amelyek a képek alá kevert zörejekből mesélték a rögzített látvány rövid történetét. Hosszan burrog, kattan, csahol, csoszog, kopog, nyikorog – és máris kész a minimal story, ahol a fül, a szem és a tapasztalatból merítő képzelőerő szerencsésen egybekapcsolódik. Az elsőéves Gödri Attila és Török Ádám installációjukban (Divat) az utca véletlen emberére irányították a függőlegesen pásztázó kamerát, ami alá zenét kevertek, és a nagynevű divatcégek kifutós modorában vágták össze a teljesen hétköznapi ruhakompozíciókat, amitől a szembejövő alakok egyfajta luxusmázat kaptak.
Street Art címmel Király Nóra és Dumitru Daniel készítettek jópofa mozgófényképeket a köztereken álló fura díszek és graffitik digitálisan dinamikus átfestésével, illetve életre keltésével, néhol intenzíven a „filmes fauvista” (nincs ilyen, de ez ugrott be a sokszínű tehénről), máshol szürreális modorban. Trükkmentes, de hasonlóan mozgó képeslapokat hozott létre Kovács Nóra és Fülöp Anett Sodrásban, valamint Napfogyatkozás címmel. A rögzített keretezésben valami állandóan kereng, meditatívan mindig megújul, lassul, gyorsul, de önmaga határait soha át nem lépi. Ugyanúgy a villany- és telefondrótoktól roskadozó oszlopfő körül a lassan alkonyatba váltó világ is csendre int.
Az Idea Könyvtér egykori helyiségében Ilyés Zalán West End Punk kiállítása nyújtott szilajul színes, de egyben kérlelhetetlenül realista képet a budapesti Nyugati pályaudvar környékén tanyázó valamelyik punkcsoport élőhelyéről. A káosz hétköznapisága lehet visszataszító, de lehet ugyanakkor zavarbaejtően felszabadító is, ha a betépett fiatal férfiakat testi és lelki szükségleteik kielégítése közben megfigyeljük. Az Aula előterében szinte hasonló, ám ezúttal a szendébb, konform ifjak élőhelyére vezetett el Kacsur Krisztina a Look Inside képgyűjteménnyel. Itt főként lányok tűnnek fel a rendezett szobabelsőkben és a halmozottan tükröződő városi tájban, mindennapos útvonalaik pedig a belső tér egyszerűségéből a külső tér megfoghatatlanul rétegelt dimenzióin keresztül vezetnek. Végül Fóris Eszter absztrakt meztelen képekkel (címe is ez, kis csavarral: AbsztrAkt) értelmezi közelről úgy a női testet, mint elérhetetlent, illetve hozza elérhetően közel a női testet, mint értelmezhetetlent.
Incze Kata Small Talk kisjátékfilmje a maga 12 percével jóval hosszabb játékidő benyomását kelti, a szó legkedvezőbb értelmében. A helyszín egy virágbolt, amely tulajdonképpen a szeretet kinyilvánításának eszközeit kínálja egyfajta közértként. Állandóan visszatérő ügyfelek, reménytelen szerelmesek és szerető családtagok ugranak be éjszakánként, a remény egy vékony szálát vagy a hála egy egész bokrát veszik magukhoz; van, ki vinné úgy is, hogy ellopja, van, ki egészen mást keres, de kényszerűen virágért fizet. Sára (Ötvös Kinga) pedig kevés szóval, szívélyesen szolgál bárkinek ezekkel – az emberi kapcsolatokat, ha csak egy pillanatra is feljavító – törékeny díszekkel úgy, hogy közben kissé ő is virággá lényegül. A madárjelmezt viselő fiú (Buchmann Wilhelm) a rutint jött megzavarni, de a madárnak s a virágnak nincs (sosem volt) köze egymáshoz. Incze Kata a szűk teret melegnarancsban fürdeti, hangsávnak harmonikus zörejeket használ, az elbeszélésben is nyugalmat és biztonságot teremt, amit a rögzített kamera is szolgál. Néhány rövid gesztus bevágásával nem csak a Sára karaktere gazdagszik, de a történet teljes egésszé, jólesően kiegyensúlyozott abszurd drámává gömbölyödik.
A nőt becserkészed, s a nőt elcsábítod tavasszal. A nővel nyáron egyesülsz. De a nőt – ha nem vigyázol rá – ősszel zsákmányként leterítik, s a nő télen elhagy. A Patrubány Csilla rendezte Moha mozgóképi allegória egyrészt az életre (születés, szerelem, halál), másrészt a férfi-nő kapcsolatra, tehát minden kezdetre, folyamatra és végre, ami a létezés három fő állomása. Az elbeszélés is ilyenformán három szakaszra bomlik. A rendező a testetlenség illúzióját keltő, alacsonyan lebegő kameramozgással, sekély mélységélességgel indít, viszonylag egyenes mozgással a térben, a születés útkeresését utánozva. Később a tér kitágul, a képi rögzítés körkörössé válik, és Patrubány Csilla bravúros elbeszélő technikával teremtést hajt végre. A harmadik szakasz sötét, vészjósló, tragikus, a megszűnést s a veszteséget egyszerre közvetíti.
A 13 perces Nova Kovács Nóra rendezésében gazdagon és mókásan, meglepő fordulatokkal meséli el két lépcsőházi szomszéd szerelmének születését egy buta ruházati tárgy beszerzése nyomán. A film főként Hatházi András, Györgyjakab Enikő és Imecs-Magdó Levente színészek kibontakozási terepe, viszont a rendező hajszálpontosan időzíti a humort, s forgatókönyvíróként is dicséret illeti. A Verekedős filmet, amely a Novához hasonlóan a vígjátéki műfajhoz áll közelebb, profi természetességgel beszéli el Török Etele rendező. Pehelykönnyed alapszituációjában – tudniillik, hogy a két jó barát közül ki a keményebb – erőssége a verbális gag-ekre épülő szövegkönyv (ha egyáltalán volt neki) és a két színész (Csepei Zsolt és Pál Botond) felhőtlen játéka.
A román újhullám eszközei köszönnek vissza Frunza Roland Vasárnap című kisjátékfilmjében, ahol egyszerre két konfliktus is bonyolítja a főhős házaspár magánéletét. A látszólag rutinszerűen visszatérő veszekedésük egyikét követően a férj megüt egy parkoló autót, majd pánikban elhajt, és odébb parkol, de a problémát meg kell oldani. A román hétköznapokban rendszeresített parkolóhelyi koccanásoknak és a biztosítási adatok cseréjének konfliktusa elevenedik meg realisztikusan itt (Dimény Áron és Gáspárik Attila két, szöges ellentétű attitűdöt képviselnek, az elkövető bűntudatát szemben az „áldozat” agresszív fölényével), ám a bűntudat a hitvesi veszekedésből is származik, illetve annak megoldására is alkalmas. Rétegelt nézői attitűdöt vált ki hatásosan Frunza Roland, a cserbenhagyás dupla vádját egyesíti a megkettőzött szánalommal Dimény Áron karakterével szemben.
A játékidejében leghosszabb, mintegy 30 perces Alvajáró című kisjátékfilmben Tasnádi Levente erős dramaturgiai érzékkel egy személyes belső utazásra hív Apa (Kolcsár József) oldalán, aki nem tud aludni, mert nyolc éves kisfia alvajáró. Apa mindenáron felderítené, hogy honnan származik ez a zavaró szokás, és saját gyerekkoráról faggatja édesapját (Nemes Levente), akivel szemben még mindig lázad. A nemzedékeken átnyúló, de mindvégig a család kibeszéletlen problémáinak göröngyös terepén utazó Apa oktalan szigorral viseltetik a gyerekkel szemben, és fölösleges vádakkal illeti a lazuló édesapát, viszont érzelmei zavaros vizébe vakmerően beleveti magát, hogy mentse a még menthetőt. Tasnádi a drámát, a humort, a félreértéseket és a tekervényes családi dinamikát szemrevaló egyensúlyérzékkel cselekményesíti, az intenzív párbeszédek mellett a cselekmény átmeneti holtidejét is játékosan gazdagítja. Először itt éreztem, hogy az alkotás még nem teljesen kész, és a hangvágáson lehetne finomítani, ám ez semmit nem von le a film értékéből.
Panka 20 éves, autista és Dózsa Endre dokumentumfilmjének főszereplője. Míg a befelé figyelő, saját megfejthetetlen világában elmerülő Pankát kedvenc időtöltései során megfigyeljük (a mászóteremben, az utcán, görkorcsolyázás közben), addig egy meghatóan őszinte monológot hallunk, és mindössze a végén árulják el nekünk, hogy Panka valódi gondolataiban merültünk el, amitől a képi és akusztikus élmény utólagosan összekapcsolt befogadásának döbbenete felszabadító hatású.
Legvégül, slusszpoénszerűen, Csurka László-Csongor sajátos hangvételű doku-fikciója is vallomás, de kissé eltérően a többitől. Csurka részben a sajátosan youtube-műfaj, a vine, továbbá a korábban látott mozgófényképi installáció és a mókás szkeccsek ötvözésével önfeledten önkritikus portréfilmet nyújt. A folyamatban még a nézőt is megvicceli, ezzel pedig (számomra legalábbis újszerűen) interaktív hatást ér el, ami a folyton-folyvást elképesztő bravúrokat parádésan megkoronázza.
