Milyen aktív magyar filmes műhelyek működnek Erdélyben, mit forgatnak épp, milyen forrásokhoz férnek hozzá, és hogyan érintették őket 2020 tavaszán a járványügyi korlátozások? Sorozatunk negyedik része következik.

Rex Videó Stúdió, Gyergyószentmiklós

A Rex Video Stúdió elsősorban ismeretterjesztő- és dokumentumfilmek készítésével, valamint televíziós riportok gyártásával foglalkozik. A csapat évente egy-két székelyföldi témát dolgoz fel részletesebben személyiségek portréitól, a hétköznapi hősök történetein, egy-egy fontos eseményen át a történelmi epizódokig. Az elmúlt 15 évben alkotásaikat több mint 30 díjjal jutalmazták különböző filmfesztiválokon.

„Rendszeresen három fő vesz részt az alkotómunkában, és mintegy fél tucat külső munkatárs segédkezik a filmek elkészítésében. A rendszeres külső partnerek közül megemlíthetem Orbán Ferenc zeneszerzőt, előadóművészt, aki több filmünk (Székelyföldi betyárok, Történelem a Maros sodrásában, A Fili karnagya) zenéjét is írta” – ismertette a műhelyt Zsigmond Attila.

A stúdióvezető, rendező-operatőr elmondta, előfordult, hogy önerőből kezdtek el dolgozni egy témán, és később kerestek hozzá anyagi hátteret, de az is, hogy egy pályázati lehetőséghez keresték meg a megfelelő témát. „A jó témákra mindig találunk erőforrást” – jegyezte meg, kiemelve az Így veszett el Erdélyország (2010) című ismeretterjesztő filmet, amelyet 101 perces terjedelme ellenére majdnem csak saját forrásokból készítettek el, leszámítva a Bethlen Gábor Alap 500 000 forintos támogatását. „Hellyel-közzel voltak arra próbálkozásaink, hogy Romániában is keressünk olyan pályázati lehetőségeket, esetleg támogatókat, aki hajlandóak a filmkészítésre áldozni. Ezek azonban nagyon »de minimis« támogatások voltak, melyek többnyire megrendelt portrékat, kisebb természetfilmeket eredményeztek” – tette hozzá.

A Rex Video Stúdió rendszeres pályázó volt a Magyar Média Mecenatúra programban, legutóbbi nagyobb szabású dokumentumfilmjét, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia létrehozójáról szóló, A Fili karnagya című filmjére az Ember Judit-pályázat keretében nyert támogatást. „Mi nagyon meg voltunk elégedve a Magyar Média Mecenatúra pályázati programjával” – értékelte az időközben megszűnt támogatási rendszert Zsigmond Attila, kiemelve a határon túli filmeseknek elkülönített keretet, és azt, hogy a támogatásból „értékes alkotások készültek az elszakított részeken, amelyek esetenként hűen tükrözik a valóságot, életszaguk van”. A stúdió a magyarországi rendszer több mint egy évig tartó átszervezése után indul a Nemzeti Filmintézet által kiírt pályázatokon is.

A Fili karnagya

Zsigmond Attila úgy látja, Erdélyben nem jellemző az, hogy egy stúdió vagy egy filmes hosszú távon kizárólag filmkészítésből éljen. Ennek oka az, hogy nincs meg a rendszeres anyagi háttér, illetve az, hogy a kisjátékfilm, ismeretterjesztő vagy dokumentumfilm „nem egy olcsó műfaj”. Továbbá úgy gondolja, hogy képzettség és technikai felszereltség tekintetében vannak lemaradások még a magyarországi stúdiókhoz képest is, amit saját filmjeikben erős koncepcióval, sajátos humorral próbálnak kompenzálni, mint például a különös ember-medve barátságról szóló Lekvár című filmben.

„A járvány negatív hatásait érezzük, de rövid- és középtávon meg tudunk maradni, hiszen nagy szerencsénkre mi amolyan „hibrid-stúdió” vagyunk, ami azt jelenti, hogy amikor éppen nem dokumentumfilmeket készítünk, akkor televíziós anyagokat gyártunk. Az MTVA-val állunk szerződéses viszonyban és megrendelések hál’Istennek vannak, és reméljük továbbra is lesznek. Az ismeretterjesztő- és dokumentumfilm gyártásunk mikéntje és hogyanja nagyrészt az anyaországi filmes pályázatok megnyerésén múlik. Merem remélni, hogy a Nemzeti Filmintézet illetékesei számára is fontos, hogy határon túli filmek is helyet kapjanak az összmagyar filmművészetben, hiszen ezek által csak gazdagodhat a gyűjtemény” – fogalmazott a stúdió jövőjével kapcsolatban Zsigmond Attila.  

Daczó Dénes (Memento Film, Csíkszépvíz)

Daczó Dénes hagyományos gazdálkodáshoz kapcsolódó dokumentumfilmeket (Amíg a kolomp szól, 2016; Székely lóra, székely, 2017), néprajzi ismeretterjesztő kisfilmeket, emellett megrendelésre múzeumi mozgóképes anyagokat (például a Csíki Székely Múzeum várostörténeti kiállításához) és imázsfilmeket készít Memento Film nevű vállalkozásával. Gyakran dolgozik együtt Berszán-Árus Györggyel, Ferencz Hunorral, valamint feleségével, Daczó Katalinnal (róla is írtunk ebben a sorozatban), akivel 2019-ben közösen nyerték el a Lakiteleki Filmszemle fődíját A völgy hangja című dokumentumfilmért.

„Az elmúlt tíz évben született alkotások többségében mindig csapatként dolgoztuk, kiegészítve egymás ötleteit, meglátásait” – mesélt a Daczó Katalinnal közös munkáról a filmkészítő. „A szakmai harcok is családon belül zajlanak, de mindig szeretünk másokkal is dolgozni. Az tény: alkotótársakként veszünk részt a közös munkában, a végeredményen – úgy gondolom – általában érződik az összecsiszolódás. Mindkettőnknek megvan a kedvenc területe: Katit filmesként is a történelmi témák tartják lázban, engem filmben is a mezőgazdasághoz, gazdálkodáshoz kapcsolódó témák érdekelnek” – tette hozzá.

A Gyimesek völgyét bemutató közös film volt az első, amelynek az operatőri munkáját Daczó Dénes teljes egészében maga végezte. 1996 és 2017 között ugyanis újságíróként dolgozott, és fokozatosan került közelebb a dokumentumfilmhez, előbb riporterként, szerkesztőként, később operatőrként és vágóként.

Berszán-Árus György operatőr a Székely lóra, székely című film forgatásán

Mint mondta, filmjeinek többsége valamilyen pályázat támogatásával készült el, és az, hogy melyik ötlete valósul meg, egyértelműen az elérhető pályázatok, források függvénye. „A Hargita Megyei Forrásközpont által kiírt pályázatokra rendszeresen nyújtunk be szinopszisokat, de arra is törekszem, hogy ötleteimmel megkeressem azokat a személyeket, intézményeket, amelyek megrendelővé válhatnak” – mondta el Daczó Dénes, hozzátéve, hogy legtöbb esetben a kapott forrás csak azt a lendületet biztosítja, amivel kimozdítja az ötletet a papírról a film irányába. „Az itthoni források nem filmes költségvetések, de jók arra, hogy az ember a vágás alatt nem azon gondolkodik, hogy miből fizeti ki a villanyszámlát” – fogalmazott.

Daczó Dénes a fesztiválszerepléseket tartja a legjobb visszajelzésnek és „agytágítónak”. „Láthatom, hogyan készítenek mások filmet, hallhatom az alkotótársak véleményét, visszajelzéseit. Az ember ilyenkor feltöltődik, és néha vágás során egy-egy korábbi szakmai észrevétel visszacseng, ezeket igyekszem beépíteni, alkalmazni” – mondta. „Az sem utolsó, ha az ember látja, hogy a filmjét nézik a közösségi csatornákon” – jegyezte meg.

A filmkészítő úgy látja, a koronavírus-járványnak inkább hosszú távon lehet hatása, hiszen az idei évre már decemberben megvoltak a munkái. A vesztegzár alatt inkább azért aggódott, hogy ezeknek a vállalásoknak a korlátozások közepette minként tud eleget tenni.

Vargyasi Levente, Sepsiszentgyörgy

Vargyasi Levente fotográfus, filmkészítő sokoldalú szakember: a sepsiszentgyörgyi önkormányzat videósa és fotósa, állandó munkahelye a Kovászna Megyei Művelődési Központ, ahol most épp Bicsi Gyula festőről készít portré-dokumentumfilmet Niculina Țânțarral közösen, és operatőr-vágóként a Bildlabor Egyesület Kóstoló – Életmorzsák Sepsiszentgyörgyről című portrésorozatán dolgozik. Emellett azonban rendezőként és operatőrként is nyert már díjat a székelyföldi mesterségeket bemutató dokumentumfilmjeivel.

Rendszeres alkotótársa dr. Kinda István néprajzszakos muzeológus és T. Bányai Péter vágó-szerkesztő, utóbbival dolgozott a május elején képernyőre került Keserédes című dokumentumfilmen, amely a cukorrépa-termesztésről és a botfalusi cukorgyárról szól. Dokumentumfilmjeik fő megrendelői, támogatói a Magyar Média Mecenatúra program, Kovászna Megye Tanácsa, a Kovászna Megyei Művelődési Központ, Sepsiszentgyörgy Önkormányzata. „A filmtémákat, amelyekkel pályáztunk a Magyar Média Mecenatúra programban, mi választottuk ki. A Sepsiszentgyörgy Önkormányzata által kiírt pályázatoknál már alkalmazkodnunk kellett a témához, viszont azokat is próbáltuk a szakmai profilunkra formálni. Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ támogatásával pedig olyan témák kerültek megfilmesítésre, amelyek egybeestek az én érdeklődési körömmel” – mondta el Vargyasi Levente.

Keserédes

„Számomra a filmkészítés öröme társul a megélhetéssel” – válaszolta a filmes szakma fenntarthatóságára vonatkozó kérdésre. Vargyasi Levente szerint egy olyan kisvárosban, mint Sepsiszentgyörgy a filmkészítés jövedelem-kiegészítésként jöhet szóba, kivéve, ha valaki kampány- vagy reklámfilmeket gyárt, és igyekszik alkalmazkodni az aktuális trendekhez ezen a téren. Személyes motivációi között említette azt, hogy ha a filmmel sikerül ingert kiváltani a környezetből, felkelteni a muzeológusok, mezőgazdászok, városlakók, esetleg a filmes szakma érdeklődését. Mint mondta, fontos számára a mozgóképes kultúra vidéki népszerűsítése is. „Jó dolog filmet készíteni, és dokumentumfilmeket vidékre vinni. A Kovászna Megyei Művelődési Központon belül egyik szeretett feladatom a Kaptár – Dokumentumfilm-Szemle megszervezése, melynek célja a székelyföldi dokumentumfilm szakemberei és –alkotásai minél szélesebb körben történő megismertetése, valamint egy alternatív mozgóképes kultúra kínálása a helyi embereknek” – részletezte.

A koronavírus-válság a filmes munkáját érintette inkább, mondta Vargyasi Levente. A vesztegzár alatt terepfotósként továbbra is dolgozott, filmesként viszont utómunkára és az archívum rendezgetésére korlátozódott.

Vörös T. Balázs (ellenpont produkció, Sepsiszentgyörgy)

Vörös T. Balázs elsősorban antropológiai filmes, aki „a társadalomtudományok és a vizuális művészetek közt egyensúlyoz”. Dokumentumfilmet készített többek között az 1984-es sepsiszentgyörgyi „szoborügyről”, a máig sem teljesen tisztázott robbantásos merényletről, amely egy 12 éves kisfiú halálát okozta (Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére, 2017), de a kortárs képzőművészet világának filmes dokumentációja is foglalkoztatja. Hogy ne kelljen alkotói kompromisszumokat kötnie, igyekszik több lábon állni. „Ha úgy döcög a szekerem, szívesen járok kesztyűbábos kézművesként vásározni is” – mondta.

Miután a Székely Mikó Kollégium néhány tanára „feltarisznyálta egészséges kíváncsisággal”, 1989-ben, 18 évesen Budapestre költözött a szüleivel. „Abban a változó helyzetben megérintett a dokumentumfilm világa. Erdélyben akkoriban nem láthattunk ilyen alkotásokat, így nem volt nehéz beleszeretni a műfajba” – emlékezett vissza a rendező. Hiányos mozgóképes műveltségét filmklubokban igyekezett pótolni, így került 1991-ben a Gulyás testvérek, Gulyás Gyula és Gulyás János alapította gödöllői filmszociográfiai műhelybe, a VideoGráfia Egyesületbe, ahol első filmjeit is készítette.

Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére

Bár az ELTE BTK Kulturális Antropológia Tanszékén tanult, Vörös T. Balázs itt sem szakított a gyerekkoráig visszanyúló művészet iránti vonzódásával, hiszen dokumentumfilm volt a szakdolgozata. „Első jelentősebb munkámat, a háromszéki Kommandón 1994-97 között forgatott filmemet, három éven át, egyetemi gyakorlatként, állomásozó antropológiai terepmunka keretében végeztem. Ez volt a Váróterem című film, melyben a válság kultúráját, valamint a helyi közösség szokásait próbáltam összegezni. A forgatások során rengeteg alkotói vita és ennek eredményeképp számtalan vakvágány alakult ki a dokumentációban, így sikerült egy több mint 56 órás nyersanyagot felhalmozni, amit máig is kásahegyként tárolok, de még ki lehetne bányászni belőle egy-két epizódot és néhány video art munkát is” – idézte fel. A Váróterem után a Duna TV-nek, majd az M2-nek dolgozott, ehhez pedig cégre volt szüksége, így született meg az Ellenpont Bt.

A filmes jelenleg éppen a Váróterem című kommandói filmjét és a Videográfia Egyesületnél készült következő alkotását, az Erdővidéken forgatott Kétlakiak (1997–2000) címűt tervezi folytatni. „Egyfajta helyzetjelentéssel szeretném kiegészíteni a korábbi társadalomrajzokat” – magyarázta. Emellett a Sepsiszentgyörgyön zajló képzőművészeti tárlatok, események (EMÜK, MAGMA) művészeti dokumentációját végzi. „Igyekszem nagyobb folyamatokat felépíteni az időben. Így forgathattam, jórészt önerőből, egy 50 perces portréfilmet Hervai Katalin grafikusművészről az Erdélyi Művészeti Központban rendezett életmű-kiállítása margóján, melyben Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész és Madaras Péter szobrászművész voltak a szakmai segítőim. Most ennek a filmnek az elővágásán, szerkesztésén dolgozom” – mesélte az alkotó.

Vörös T. Balázs szerint az antropológiai filmes amolyan magányos farkasnak tekinthető, mert a vizsgált kisközösség életét nagyban befolyásolja, ha azt egy népes stáb filmezi nap mint nap. Ő maga is így dolgozik, de a munkák bizonyos szakaszaiba szükség esetén másokat is bevon. „Filmes műhelyként soha nem definiáltuk magunkat, de az elmúlt évtizedekben – több közös filmet jegyezve – rendszeresen és szívesen dolgozom Filep Farkassal, valamint Dobondi Lehellel. A közös alkotás a barátságunkat is megerősíti. Az elmúlt évek nagy ajándéka, hogy a fiam, Vörös Ábel is gyakran szegődik munkatársamul, és valóban tanulunk egymástól” – mondta.

Ami a filmek anyagi hátterét illeti, a rendező Emlékmű helyett – Vaszi Jánoska emlékére című filmje például az MTVA Mecenatúra támogatásával készült, a magyarországi Dokufilm gyártásában. „Igazából a producerek és gyártásvezetők dolga jól ismerni ezeket a rendszereket. Alkotóként jobb, ha nem kell önmagadért lobbizni, ezért jó egy nagyobb alkotóközösséghez kapcsolódni, ahol leveszik a válladról ezt a financiális keretben zajló, idegőrlő terhet” – állapította meg a rendező. Mint mondta, az új magyarországi filmtámogatási rendszert még nem látja át, a romániaiban pedig nem volt része, de mivel az erdélyi kulturális intézményekkel való együttműködéseinkben gyakran születnek kisebb-nagyobb munkák, úgy gondolja, hogy volna igény egy sajátosan helyi támogatási rendszerre, „amelyben legalább annyi figyelmet kéne szenteljenek a regionális szempontoknak, mint azt a magyar filmtámogatási rendszerben megtapasztalhattuk”. 

A koronavírus-járvány miatt bevezetett vesztegzár alatt a szakmai párbeszédet hiányolta a leginkább, enélkül a vágás is nehezebb feladatnak tűnt számára. „Korábban a szakmai párbeszédben, a vetítések utáni közönségreakciókban, illetve a szemléken kapott díjakban, elismerésekben kézzelfogható visszajelzéseket kaphattunk a filmjeinkről. Ma ezeknek az emlékéből élünk, amit ,csodálatos módon’ fel lehet eleveníteni a közösségi hálón. A kijárási tilalom idején igyekeztem rendszeresen megosztani korábban készült dokumentumfilmjeimet, melyekre sok visszajelzés érkezett” – számolt be Vörös T. Balázs. „A filmekben szereplő közösségek tagjai erősítették meg bennem az elhatározást, hogy a forgatásokat folytatni kell, de időről-időre újra kell találkozni a terepen kötött barátságokért is” – tette hozzá.

Ambrus Emese (Karpatdok Studio, Ajton – Kolozsvár)

Ambrus Emese 2016-ban alapította vállalkozását, a Karpatdok Studiót, amely két szakmáját, a filmkészítést és a kerámiakészítést egyesíti. „Nyilvánvaló volt, hogy csak dokumentumfilmezésből nem lehet megélni az erdélyi magyar terepen” – mondta a rendező-operatőr, aki a Kolozs megyei Ajtonban alakított ki kerámiaműhelyt, ebben találta meg azt az alapmegélhetést, ami szabadságot ad neki a hosszabb lefolyású filmes projektekhez.

A rendező-operatőr több dokumentumfilm, köztük a roma Elvis-imitátorról szóló Viva Constanţa! (2007) és a szórványban turnézó székely színésznőről szóló Európa kis utcája (2016) című, több nemzetközi filmfesztiválon vetített alkotásai után most Berde Mária íróról és testvéréről, Dóczyné Berde Amál festőművészről forgat portréfilmet a Házsongárd Alapítvány megbízásából, kibővítve azt a mozgóképes anyagot, amit a reformáció 500. évfordulójára szervezett Berde-kiállításhoz készített Szebeni-Szabó Róbert fotográfus közreműködésével a kurátor, Szebeni Zsuzsa színháztörténész felkérésére. Támogatókat keres két további, már készülő filmhez is, az egyik Ajton faluról, a másik az erdélyi női vállalkozókról szól.

Az Európa kis utcája forgatásán

Dokumentumfilmes projektjei mellett a Román Televízió Natură şi aventură természetjáró műsorának külső munkatársa, és a civil- és vállalkozói szférából érkező különböző megrendeléseket is teljesít, például promóciós anyagot forgatott a Yuppi Ride jótékonysági akcióról, de termék- és projektbemutató videókat is készít. „Figyelembe veszem, hogy mi a téma, ki a megrendelő, miben segítem, mit veszítek, mit nyerek, milyen következő munkákat hozhat be a megrendelés, mennyi időbe kerül” – mutatott rá a szakmai döntések hátterére a filmes.

Ambrus Emese a színészi és a televíziós újságírói pálya felől érkezett a filmkészítéshez. „A Viva Constanța! volt az első film, amit nem is saját költségből, hanem kölcsönből kezdtem el forgatni. Jakab Ervin csatlakozott hozzám operatőrként, később a kolozsvári filmezésekre beugrott Andrei Biro, segített egy koncertfelvételen Schneider Tibor, majd az utolsó forgatásokat bevállalta Székely Róbert, akinek a film vágását köszönhetem, és azt, hogy biztatott. Később a Dunaversitas Egyesület részben támogatta a film készítését majd a fesztiváldíjak, televíziós vetítések visszahozták a befektetett munkát” – mesélte. Ambrus Emese megtanult vágni, filmezni, hogy ha anyagilag nem tudná fedezni a munkatársak honoráriumát, tudjon beugrani. Egy kereskedelmi csatornánál szerzett operatőri tapasztalatot két év intenzív munkával. 2012-ben saját költségén kezdte el forgatni az Európa kis utcáját, amivel a harmadik nekifutásra nyert az MTVA dokumentumfilmes pályázatán, a filmet 2016 októberében mutatta be a Duna Tv.

„Minden anyagomat igyekszem úgy leforgatni, hogy a benne szereplők vagy a megrendelők érezzék jól magukat. Legnagyobb öröm, amikor a szereplő hív fel azzal, hogy sokan ráírtak, megkeresték, észrevették” – mondta Ambrus Emese, hozzátéve, hogy mindig kikéri a szakmabeliek és a közvetlen környezete véleményét is a munkáiról.

„Egyelőre nem célom, és nem is látom lehetőségét annak, hogy annyi bevételt generáljak, amennyiből állandó munkatársakat fizethetek” – mondta az alkotó a Karpatdok Studióról. A külső munkatársak alkalmazásához és a pályázáshoz azonban szükség van a cégre, amellyel a kerámiaműhely felszerelésére nyert is már pályázatot, a jövőben pedig a filmes eszközparkját is fejlesztené. „Szerintem most minden lehetőséget meg kell próbálni. Hogy mit látok lehetőségnek, attól is függ, hogy éppen mikor mit tudok kockáztatni, mikor vagyok újra kész arra, hogy kockázatot vállaljak. A Karpatdok egy kis vállalkozás, amiből sokat kivesz egy nem sikerült pályázat. Az utóbbi évben az MTVA dokumentumfilmes pályázati rendszere, amihez javarészt hozzáfértek az erdélyi alkotók, szünetelt. Az aktuális lehetőség nehézkesebb, szükséges a 30 százalékos önrész, és a pályázat beadása önmagában nagyon sok adminisztratív munkával jár, folyamatos kiutazás szükséges (szállás, útiköltség, idő), ráadásul a jogdíjak hét év múlva a pályáztatóhoz kerülnek” – értékelte a Nemzeti Filmintézet új rendszerét Ambrus Emese.

„Az első három hétben nem tudtam dolgozni, csak várni, aztán ráhangoltam magam a túlélő helyzetre” – idézte fel a filmkészítő a koronavírus-járvány kapcsán. Mint mondta, a kijárási tilalom végén kapott újabb megrendeléseket, így most már mer „tervezni, építkezni, folytatni a munkát”.