Török Ferenc friss filmje ténylegesen friss alkotás: nemcsak látványos, de dizájnos film véletlenekről és szerelemről, amelyben a fiatalok valóság elől menekülő és felnövést elodázó korhangulata tükröződik. A rendezővel indultunk a jelentésrétegek, a klipesztétika, valamint a francia újhullámmal és magyar újérzékenységgel szőtt párhuzamok nyomába.
„Török Feri legjobb filmje a Moszkva tér óta.” Ezt mondják leggyakrabban a Senki szigetére.
Ezt már megszoktam. Azt jelenti, hogy az illetőnek az utána következő filmjeim már nem tetszettek annyira, vagy még mindig azt várja tőlem, hogy az új filmem olyan legyen, mint a Moszkva tér. Pár hete az Indexnek még azt mondtam, hogy annyi év után végre újra megszerettem a Moszkva teret, de most épp megint utálom. Megvolt a premier, olvastam a kritikákat, és azt látom, még mindig nem tudnak elvonatkoztatni a „Moszkva tér jelenségtől”. Fárasztó, hogy egész életemben annak kell megfelelnem, hogy mit csináltam elsőfilmesként tizenvalahány évvel ezelőtt, de legalább vitatkozunk.
Nem is a Moszkva térrel való párhuzamra céloztam, hanem arra, hogy a Moszkva tér és a Szezon után egyre kevésbé szerették a nagyjátékfilmjeidet, az Overnightot, majd az Isztambult, de a Senki szigete megint pozitív visszajelzéseket kapott.
Tényleg nagyon jó kritikákat kaptam, Gyenge Zsolt írására például nagyon büszke vagyok. Ő talán az egyetlen nemzetközi szaktekintély a fiatal magyar kritikusok között, persze Báron György vagy Bölcs István írása is jólesett. Plusz rengeteg a fiatal filmes blogger, akik sokszor izgalmasabbak, mint a pénzért dolgozó, profinak mondott kollégáik. Persze kaptam azért keményet is, leginkább politikai alapon. Remélem a közönség is szeretni fogja! Bár nagyon nehéz volt bejutni a bevásárló központok multiplex mozijaiba, maximum két hetet saccolt a forgalmazó a filmnek. Ha pedig a Cinema Cityben már nem játsszák a filmet, akkor megpróbáljuk beterelni a filmet a művészmozikba, mielőtt felkerül a torrentoldalakra. Tulajdonképpen minden filmem a Művészben futotta ki magát. Végül ott tudtam összegyűjteni azt a párezer embert, akiket elvben még érdekel a magyar film.
Úgy látom, idén ősszel két-három évnyi tetszhalál után megint történt valami a fiatal magyar filmmel. Itt van elsősorban a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ami nagyon fontos és régen várt film számomra, illetve a Szabadesés, az Utóélet, a Senki szigete, és jön még a Délibáb és a Swing. Egy film esetében nemcsak az a fontos, hogy milyen maga az alkotás, mert annak a megítélése igencsak szubjektív, valakinek tetszik, valakinek nem. Az is fontos, mikor és milyen környezetben jön ki a mozikba egy film. Tud-e egyszerre hatni a hasonló típusú filmekkel, képesek-e együtt hullámot gerjeszteni, beszédtémává vagy jelenséggé válni? Szerintem ez az ősz fordulópontot fog jelenteni, legalábbis remélem.
.jpg)
A VAN és a Senki szigete is fiatalos, fiatalokról szóló film. Az ezekhez hasonlóan történetekkel lehet visszavonzani a közönséget a mozikba?
Sajnos ezek a filmek manapság már csak az interneten tudják igazából kifutni magukat. A moziban megnézi talán 10–15 000 ember. A mai filmek inkább marketingre használják a mozibemutatót, hogy aztán a neten szabadon és ingyen elterjedjenek. Akkor kezdenek el igazán élni, amikor már van hírük, amikor már kialakult körülöttük egy hangulat. De a mozi lelke így is sértetlen marad. Manapság már mindegy, hogy egy áruházláncban vagy otthon a laptopodon nézed, attól a jó film még mozi marad.
A laza, meseszerű formának köszönhetően a Senki szigete enigmatikusabb, mint a korábbi filmjeid. Számodra miről szól a film?
Ez egy mese, amelyben a mágia, a szerencse, a véletlen is fontos szerepet játszik. A fordulatok vadabbak, maga az alapelv sokkal komolytalanabb és játékosabb, mint a korábbi filmjeimben. A Senki szigete azonban egy másik szinten komoly értekezés a szerelem és a házasság problémájáról. A film elején a gyóntató pap figuráján keresztül bejön a vallás, majd a biliárd motívumán keresztül a játékelméletek, a dramaturgiával pedig a „véletlentudomány” területén kutakodunk. Aki érti vagy sejti ezeket a témákat, találni fog hozzájuk értelmezési kódokat. Egy olyan filmet szerettünk volna készíteni, amely egyrészt működik a zene, a látvány és a kallódó fiatalok sztorija szintjén, másrészt egy sokkal intellektuálisabb síkon is. Mondták, hogy nem vesszük komolyan magunkat, hogy blöffölünk és túlontúl lazák vagyunk. Szerintem viszont egyáltalán nem vagyunk lazák. A véletlenek súlyának firtatása, azaz, hogy a sztori mer játszani a véletlenekkel, már önmagában komoly állítás.
Ez az első nagyjátékfilmed, amit nem saját forgatókönyvből forgattál.
Alapvetően nem rajongok a saját forgatókönyveimért. Ebből a szempontból hálás dolog, hogy más könyvéből forgathattam. Nálam sokkal tehetségesebb írók is vannak a világon, és az ő szövegük fölött sokkal szabadabban lehet játszadozni a képekkel. Így nem kell irodalmi problémákon agyalni, és az sem fordul elő, hogy nem merek elszakadni a saját mondataimtól. Úgy forgatok általában, hogy a színészeim improvizálnak, nem engedem, hogy szöveget tanuljanak, csak nagyjából szabad tudniuk, mi van a szövegkönyvben. A szituációt kell pontosan érteniük. A jeleneteken belül a dialógusok szempontjából nagy a szabadság, ennek is köszönhető, hogy természetesek a párbeszédek a filmben.
Nehézséget jelentett számodra régebben, hogy te még abban a filmes iskolában szocializálódtál, amelyben a rendező az auteur, ezért neki kell írni a forgatókönyvet is?
Ez egy teljesen más típusú szemlélet, amelynek abszolút van létjogosultsága. Reisz Gábor filmje például elképzelhetetlen úgy, hogy ne ő írta volna, ahogy a Moszkva térről is elképzelhetetlen, hogy ne én írtam volna. Ezeknek a történeteknek van egy személyes ízük. De ez egy rendezőnek csak az első pár filmjében érdekes. Utána már sokkal érdekesebb, hogy hogyan képes átvenni egy struktúrát egy forgatókönyvből és hogyan tudja azt vizualizálni és újraértelmezni a film nyelvén. Szerintem egy rendezőnek sokkal nagyobb erőfeszítést kell a látványba és a színészvezetésbe ölnie, mint a forgatókönyvbe.
Te a színészek felfedezésébe is sok energiát fektettél, hiszen Szabó Simon, Balla Eszter és Karalyos Gábor a Moszkva térrel, Nagy Zsolt és Nagy Ervin a Szezonnal került be a köztudatba. A Senki szigete kapcsán pedig mindenki Jakab Juliról beszél.
Számomra fontos és felelős filmkészítői attitűd lehetőséget adni olyan fiatal színészeknek, akik pont az én filmemben tudnának nagyot dobbantani. Fontos gesztus megmutatni, hogy vannak új arcok, új színészek a magyar filmben, akiket megismerhet a közönség és továbbvihetik őket majd a filmesek. Nagyon szeretném például, ha Jakab Juli is olyan jelenséggé válna, akiről az embereknek tíz év múlva eszébe jut majd 2014 ősze: „az a gyönyörű szőke lány, tudjátok, aki a Senki szigetében biciklizett!”.
Bánfalvi Eszternek és Jakab Julinak is van meztelen jelenete a filmben. Rendezőként hogyan közelítettél a meztelenség ábrázolásához?
A meztelenséget természetes dolognak tartom. Azzal, hogy valaki levetkőzik egy filmben, sem nézőként, sem rendezőként nincs gondom. Problémájuk ezzel a színészeknek van, de én úgy választottam ki őket, hogy ez ne okozzon nehézséget. A meztelenség helyét, arányát és szerepét tisztázni kell, fontos, hogy mikor használja a film ezt a nagyon erős gesztust. A szex filmes ábrázolásához már másképp viszonyulok. A forgatókönyvben volt utalás arra, hogy a három szereplő az albérletben csinálhat valami vadat hármasban. Végül is fiatalok, a fiú ezzel is van, azzal is van, miért ne csinálhatnák hármasban is? A forgatókönyvíró, Szekér András mondta, hogy szeretné, ha Julikát nem mutatnánk szexuális helyzetben, mert ő szerinte Juli egy angyal. A szex viszont nagyon realista dolog és lehúzza a történetet a hétköznapok motorikus szintjére. Másrészt szerettem volna most olyan filmet csinálni, amit megnéznek a gimnazisták is, tehát nem kaphattunk 18-as karikát.
A szexualitásnál sokkal fontosabb motívum a filmben a ruhacsere. A Senki szigete azzal játszik el, hogy mennyire meghatározza az emberek szerepét, hogy milyen ruhát viselnek és milyen variációk mentén váltogatják a ruhákat. A ruha eszköz is, kellék is, de számunkra jelképes. A vidéki lány, aki felkerül a főváros forgatagába, többek közt azzal tudja magát észrevetetni, hogy váltogatja az identitását. Rejtőzködik épp vagy kitűnik: mindig a jelenlétét dramatizálja a ruhacserékkel.
A film több szálon is kötődik a francia újhullámhoz.
Miről is szól Julika menekülése? Arról, hogy nem akar felnőni, még gyermek akar maradni. A kisfiú viszont nagyon szeretne felnőtté válni. Unja a játékait, amiket árul is a piacon, már inkább csajozna és felfedezné felnőttként a világot. Aki érti ezt a történetet – ahogy el is játsszák, hogy ők férj és feleség, vagy a film végén, mikor elbúcsúznak egymástól –, annak sokkal inkább a szívéhez szól ez a film. A Senki szigete próbál beszélni a felnőtté válásról. A francia újhullám filmjeiben szeretem, amikor értekezéssé válik egy film. Mi pedig szerettük volna, hogy a francia újhullám lendülete, szabad levegője meglegyintse ezt a filmet. A klipszerűség is ehhez kapcsolódik. Ha Magyarországon azt mondják egy filmre, hogy klipszerű, az azt jelenti, hogy „könnyű” műfaj. De ez egyszerűen nem igaz. Manapság már nemcsak a reklámokban és a music videókban, hanem mindenhol klipeket nézünk. A klip csúcsforma: irodalommentes vizualitás. Tévedés azt állítani, hogy tilos használni. Lehet persze nem szeretni, és azt mondani, hogy „könnyű filmet” csináltam. De nem olyan egyszerű ám „könnyű” filmet csinálni. Egy klipet sokkal nehezebb létrehozni, mint egy dialógusos, drámai jelenetet. Sokkal magasabb a vizuális ingerküszöb, több kép kell hozzá, azoknak gazdagabbnak kell lenniük, és a zenének, a vágásnak úgy kell klappolnia, ahogy azt egy 10–12 éves gyerek megszokta Beyoncé vagy Macklemore klipjeiben. A klip univerzális műfaj, amihez minden filmnek kapcsolódnia kéne, pláne amelyik a fiatalokról akar szólni. Most a francia újhullámos filmek passzázsai ihlették a klipjeinket.
A Senki szigete nemcsak a 60-as évek újhullámához, hanem a 80-as évek magyar filmjéhez is kötődik. A Bizottság Szerelem című számától Xantus János filmjeiig sok mindent, de főképp az Eszkimó asszony fázikot idézted meg.
A 80-as években voltam olyan fiatal, mint a főszereplőim, és az számomra egy olyan univerzális atmoszférát jelent, amelyben könnyebben tudok hangulatokat kifejezni. Ettől az egész filmnek speciálisabb, személyesebb hangvétele lett. Amikor lógtam az egyetemről, akkor Xantus, Bódy vagy Enyedi Ildikó filmjeit néztem, amelyek mind meseszerűek voltak és nem a realizmusban keresték a hétköznapokból való kitörést. Szeretném, ha ez a gondolkodásmód eljutna a mai fiatalokhoz is, ha továbbélne ez a szellem. A Neurotic énekese, Pajor Tamás, aki nagy rock and roll hős volt Xantus filmjeiben, ma például pap, mint nálam Papp Szabi, a Supernem énekese. De Bódy is egy papot játszott a Kutya éji dalában. Sok az őrült párhuzam, de hogy mennyire visszaköszön manapság a 80-as évek, arra jó példa, hogy Pajor a Hit Gyülekezetében játssza a slágereket és nagy sikerei vannak az Amen zenekarral, a rádiókban is lehet hallani. A Moszkva tér forgatásának első napján, 2000 nyarán is ott állt a Hitgyüli színeiben a Moszkva téren, és térítette az embereket. Nem ismertük egymást, persze én anno rongyosra hallgattam a Neurotic kazettáimat. Az operatőr fenn ült a kránban, és emelkedett fel az égbe, hogy a film első nagytotálját felvegyük, amikor a Pajor odalépett és megkérdezte, hogy „Fiúk, szevasztok, mit csináltok itt a Moszkva téren?”. Én meg, hogy „Szevasz, Pajor! Ismerlek téged.” „Tényleg? De mégis mit csináltok?” „Filmet forgatunk.” Erre ő felnézett az égre, és ahogy emelkedett fel a kamera a daruban, feltartotta a kezét, és azt mondta, hogy „az Isten áldjon benneteket”. Szóval Pajornak sokkal tartozom, mert akkor megáldotta a filmemet. (nevet)
Egy friss interjúdban úgy fogalmaztál, hogy középgenerációs rendező lettél. Hogyan éled ezt meg?
Nagyobb feladatok várnak rám emiatt. A Senki szigete egy kirándulás volt. Amennyire csak lehet, próbáltam elszakadni a politikától és a realitástól, és játszani a vizualitással, a szereplőkkel, a zenével. Olyan mélyen benne élünk a politikában, olyan szinten nyomaszt a történelem, hogy szükség volt erre, mert a hétköznapokban már-már az elviselhetetlenségig taposunk a mocskos realitásban. A mozi pedig ennél többet érdemel, ráadásul a nézők sem ugyanazt akarják látni, mint ami a reality show-k valósága. Menekülünk a valóság elől, kergetjük a meséket. A forgatókönyveim, amiket már évek óta fejlesztek, szintén menekülnek a mai realitástól. Az egyik több mint 120 évvel, a másik több mint 60 évvel ezelőtt játszódik, de van egy olyan filmtervem is, amelyik 30 év múlva fog. A filmnek a mi korunkban egyre kevésbé a dokumentáció, sokkal inkább a mese és a világteremtés a feladata. Szerencsére a mesélőkedvem még mindig nem hagyott el, vannak történeteim és hiszek bennük.
