Az idén 85. esztendős Sára Sándor egy első látásra klasszikus történelmi kalandfilmen keresztül beszélt történelem és egyén viszonyáról, szabad akaratról és sorsszerűségről. A 80 huszárral, ezzel a – nemcsak a rendező-operatőr életművén belül, hanem a teljes magyar filmtörténetben is – párját ritkító alkotással 1978-ban egy 1848-as példa segítségével teremtette meg 1956 allegóriáját.

Manapság meglehetősen sok szó esik arról, hogy a magyar filmgyártásnak nagyobb hangsúlyt kéne fektetnie történelmi tárgyú opuszok készítésére, értve ezalatt nemcsak a huszadik század sorsfordító eseményeit (holokauszt, világháborúk, Gulág) feldolgozó alkotásokat, hanem a magyar régmúlt identitáserősító reprezentációját is – mint amilyennek a nándorfehérvári diadalról szóló, nagyszabásúnak ígérkező produkciót szánják megrendelői és készítői. Teljes joggal, tehetnénk hozzá: az igény annál is megalapozottabb, hogy a modern magyar mozgóképes tradíciónak szerves része volt ez a filmtípus, amelynek emblematikus alkotásai (többnyire irodalmi adaptációk), az Egri csillagoktól A kőszívű ember fiaiig, mára nem pusztán a magyar filmtörténetet, hanem a nemzeti önismeretet is meghatározó tényezőkké váltak az évtizedek során.

A 80 huszár úgy íródik – azaz filmeződik – bele ebbe a hagyományba, hogy ki is lóg belőle. Formálisan minden adott ahhoz, hogy egy Várkonyi-típusú látványos, kosztümös történelmi kalandfilmet várjon tőle a néző: negyvennyolcas történet, huszárok, szökések, csaták, szabadságharc, hazaszeretet. Ráadásul a film „igaz történetből”, a Petőfi által is megénekelt Lenkey-féle huszárszázad fordulatos hazatéréséből indul ki. Lenkey János kapitány (a filmben Paál Farkasnak hívják, Dózsa László alakítja) huszárjait galíciai állomáshelyükön érte a forradalom kitörésének híre, szembesülniük kellett a helyi forradalmi szervezkedésekkel is, és miután az osztrák császári parancsnokség a külföldi katonák kivonását követelő lengyel diákok és polgárok közé lövetett, és egyébként is egyre nőtt bennük a honvágy, elhatározták, hogy dacolva a természeti körülményekkel – a határon magasodó Kárpátokon kellett átkelniük a lovasoknak –, hazatérnek Magyarországra; ráadásul ez sikerült is nekik. Minden elem a helyén van tehát egy szélesvászonra kívánkozó hőstörténethez.

Sára Sándor és forgatókönyvíró társa, a költő Csoóri Sándor azonban nem ezt az utat választja. A kosztümös kalandfilmből jószerivel csak a kosztüm marad, és bár a 80 huszár látványos történelmi filmként is megállja a helyét, az alkotók érezhetően máshová helyezik a hangsúlyokat. Sáráék, minden látszat ellenére, tőrőlmetszett modernista mozit készítettek, ennek egyik legbiztosabb jele, hogy dramaturgiai szempontból már-már a műfaj határait szétfeszítő mértékben „lassítják le” az elbeszélést, a zsánerre jellemző cselekményességet és látványosságot az elidőzés váltja fel. A huszárok hazaútja nem hősies ütközetekből kibomló diadalmenet, nem átvágtatás a tájon, hanem emberi drámákkal, veszteségekkel, morális dilemmákkal, gyengeségekkel tarkított lassú vonulás a (vélt) ígéret földje felé. Apropó vágtatás: az, hogy a magyar lovasnemzet, Sára filmjében egyszerre plasztikus és szimbolikus értelmet nyer, a ló a huszárok számára nem „munkaeszköz”, hanem társ, aki, ennek megfelelően, nemcsak a ragaszkodás, hanem a gyűlölet tárgyává is válhat: a film egyik kulcsjelenetében a korábban saját bajtársai által megvesszőzött Madaras József-karakter kétségbeesett dühvel támad a továbbhaladást „megtagadó” lovára, a Szilágyi István alakította figura pedig halálosan megfenyegeti az éhségtől legyengült katonákat, ha enni merészelnek kíméletből lelőtt lova húsából.

Sára mesterien váltakoztatja a ködös hegyi táj totálképeit a huszárok hosszan kitartott arcközelijével. És micsoda arcok ezek! Tordy Géza, Cserhalmi György, Madaras József, Juhász Jácint arca – ezekből a tájba ékelt „portrékból”, valamint a szűkszavű mono- és dialógusokból bomlik ki tulajdonképpen a hazatérő huszárok drámája, a(z el)várt és mértékkel adagolt csatajelenetek helyett. Ezek az emberek a történelmi idő foglyai, cselekvéseik a rájuk nehezedő kényszerekből fakadnak – és épp az a zseniális Sára és Csoóri történetkezelésében, hogy nem adják meg a jó döntés bizonyosságának elégtételét. Ilyen szempontból a Tordy Géza alakította Bódog Szilveszter főhadnagy a film kulcsfigurája: az ő jellemében sűrűsödnek mindazon erkölcsi dilemmák és próbatételek, amelyek elé a felfokozott történelmi helyzetek állítják a felelősséget viselő személyiségeket. Morálisan mi a helyes: ha az adott szavamhoz vagy ha az érzelmeimhez ragaszkodom? Ha racionálisan mérlegelve hosszú távra tervezek és megpróbálom túlélni a katasztrófát (mert valakinek túl kell élnie, a hazának később is szüksége lesz ránk), vagy mindent egy lapra feltéve vállalom a megpróbáltatást egy mégoly illuzórikus cél érdekében? Hiszen nem tudhatom, lesz-e értelme az áldozatomnak. (Mert az is benne van a pakliban, hogy – miként a Szabó Sándor alakította osztrák tábornok fogalmaz – „ki tudja, ha mi innen kivonulunk, ki jön a helyünkre”.) Van-e jó döntés: ez az a kérdés, amire muszáj választ adni; az egyetlen sorsszerűség az, hogy muszáj választani – és a főhadnagy végül választ. Választása – mint ahogy mindannyiuké – tragikus, akár maga a történelem. Happy end nincs – még akkor sem, ha a valóság (hiszen a Lenkey-huszároknak sikerült hazatérni) tálcán kínálja is azt.

A 80 huszár általános érvényű példázattá tágítja 1848-nak ezt a kalandos epizódját, és bő két évtizeddel ’56 után – alig burkolt, áthallásos utalásokkal a levert forradalomra – beszél a magyar történelem makacsul visszatérő sorskérdéseiről, úgy, hogy egyetlen percre sem válik klisészerűvé. Minél több magyar történelmi filmet – de lehetőleg ilyet.