Recenzió | Pintér Judit (szerk.): Sára Sándor (1933–2019) Recenzió | Pintér Judit (szerk.): Sára Sándor (1933–2019)

„Figyelme mindig az emberre irányul”

Pintér Judit (szerk.): Sára Sándor (1933–2019)

Az MMA Kiadó Sára Sándor-albuma igyekszik az életmű valamennyi aspektusát bemutatni: az operatőr, a játék- és dokumentumfilm-rendező, az intézményvezető, a fotóművész munkásságát.

A Sára Sándor életművét bemutató album a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) filmes alkotókról szóló reprezentatív köteteinek sorában látott napvilágot, nem sokkal a művész halála után. Sára Sándor tudott a készülő albumról, és a szerkesztőkkel készített interjúkból az is kiderül, hogy áldását is adta a kötet koncepciójára, de ennek megjelenését már nem érhette meg. A négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet igyekszik az életmű valamennyi aspektusát bemutatni, külön fejezetben tárgyalva az operatőr, a játékfilmrendező, a dokumentumfilm-rendező, a Duna Televízió elnöke, valamint a fotóművész Sára munkásságát. 

Gelencsér Gábor Pontokból vonal című bevezető tanulmánya röviden összefoglalja Sára mintegy fél évszázadot és több filmes irányzatot átölelő (a hetvenes évek esztétizmusa, a nyolcvanas évek új akadémizmusa), az ötvenes évek végétől a kétezres évek első évtizedéig tartó alkotói periódusát. Már pályája kezdetén körvonalazódott, hogy „kísérletező érdeklődése nem az elvont formaalkotás, a médium határait feszegető nyelvi újítások irányában bontakozik ki. Ő nem avantgárd beállítottságú alkotó; fontosabb számára a szociológiailag behatárolt téma, amelynek feldolgozásához új formát keres, ám kevésbé magának a formának a megújítása, jóval inkább a téma újszerű megközelítése miatt” (7. o.).

Benke Attila Arcokra írt történelem című tanulmánya Sára nagyjátékfilmjeit formanyelvi és tematikai szempontból tárgyalja. Nagyívű áttekintés ez is, viszont a „történelem” és a „vidék” filmjeit csoportosító táblázat egy kicsit erőltetettnek hat. A „történelem filmjeihez” a közelmúlttal foglalkozó alkotásokat (Apa, Ünnepnapok stb.) sorolja a szerző, a „vidék filmjeihez” pedig a magyar vidék kulturális és társadalmi kérdéseivel foglalkozó filmeket (Busójáráskor, Cigányok stb).

Pörös Géza Nehézsorsúak című tanulmányában Sára Sándor dokumentumfilmes munkásságát elemzi. A dokumentumfilm megújulását a hatvanas években több tényező együtthatása segítette. A kádári konszolidáció, az új filmművészeti köznyelv, valamint a magyar filmszakma szervezeti kereteinek (az 1960-ban újraszerveződő Balázs Béla Stúdió) a módosulása is hozzájárult ahhoz, hogy az akkor színre lépő alkotók új keretek között dolgozhattak. Főiskolai évei alatt Sára a legtöbbet Gaál Istvánnal dolgozott. Közös diplomafilmjük a Pályamunkások (1957), „amely szokatlanul újszerű, ám kiérlelten konstruktivista látásmódjával, mérnökien pontos képvezetésével hazai és nemzetközi figyelmet keltett” (67. o.). Sára fényképezte a Pályamunkásokat, viszont következő közös munkájuknál szerepet cseréltek, az 1962-ben készült Cigányok esetében Sára volt a rendező, Gaál István pedig az operatőr.

Sára Sándor a 80 huszár forgatásán (fotó: B. Müller Magda)

A hetvenes évek végétől figyelhető meg Sára pályáján a tematikai és műfaji váltás, a sorozatokra tagolt, beszélőfejes, történelmi tárgyú dokumentumfilmek, a „hallgatásra ítélt történetek”, a kibeszéletlen múlt felé való elmozdulás. A cenzúra mellett ez részben költségvetési kényszerből alakult így, hiszen a költségesebb nagyjátékfilm-tervei nem kaptak finanszírozást. A szerző részletesen elemzi a 2006-ban készült Mementóval lezáruló dokumentumfilm-sorozatokat (Néptanítók, Krónika, Bábolna, „Sír az út előttem…”, Csonka Bereg, Te még élsz?, Lefegyverzett ellenséges erők, Magyar nők a Gulágon, „Aki magyar, velünk tart”, Nehézsorsúak, Memento). Szintén ez a fejezet mutatja be a kilencvenes évek második felében forgatott ázsiai útifilmeket is, ahová első ízben saját filmjeit fesztiválokra kísérve jutott el, az Indiai képsorokat, valamint a Bangkok, a kelet Velencéjét. Ugyanaz az elesettek iránti érdeklődés jellemzi ezeket a filmeket is, mint a hatvanas évek elején, a Cigányok vagy a Vízkereszt forgatásakor. Ugyancsak ebben a fejezetben kerül bemutatásra a 2001-ben készült, Amrita Sher-Gil magyar származású indiai festőnőről szóló háromrészes dokumentumfilm is.

A kötet következő tanulmánya, Bakos Edit tollából, Sára intézményvezetői tevékenységéről nyújt áttekintést, a Duna Televízió alapításától egészen Sára 2000-es lemondásáig. A Duna Tévé 1993-as alapításakor Sára már elismert alkotó volt, „csakhogy tervei között nem szerepelt a televízió. (...) Természetesen pontosan tudta, mit jelenthetne a Duna Televízió, de ő filmet szeretett volna csinálni” (103. o.). Végül a sokirányú nyomásnak engedve, elvállalta a Duna Tévé vezetését. A kezdettől műholdas sugárzású televízió műsorszerkezetének fontos alapelve volt az áttekinthetőség, a rendszeres műsorok állandó kezdési időpontokat kaptak. A kezdeti időszak műsorpolitikájának kidolgozásában fontos szerepet játszott a határon túli irodalom- és történelemoktatás hiányosságainak pótlása. A kulturális mozicsatorna funkció keretében újdonságnak számított, hogy „a hét napjai filmes profilt kaptak, így hétfőn este például (...) dokumentumfilmet láthattak a nézők” (105.  o.). A Duna Tévé megjelenésével szinte egy időben alakultak meg a határon túli stúdiók is. Ezeket a stúdiókat is bevonva a munkába, a több mint száz helyi műhely közreműködésével kiépített tudósítói hálózat elsősorban hírjellegű műsorokkal egészítette ki a televízió műsorát. A tanulmány kimerítően foglalkozik a kezdeti évekkel, a szervezet kialakításával, a közszolgálati televízió műszaki-technikai feltételeinek a megteremtésével, majd az 1996-os médiatörvény hatásaival – érdekes lett volna viszont a műsorpolitika későbbi, Sára távozása utáni alakításáról is olvasni.

Sára Sándor és Gaál István a Sodrásban forgatásán

Kincses Károly fotómuzeológus, Sára fotós hagyatékának gondozója, aki a kötet képszerkesztője is, jegyzi a kötet utolsó tanulmányát. A fotóművész Sáráról szóló fejezet tartogathatja a legtöbb meglepetést az olvasónak, hiszen a fotográfusi hagyaték talán a legkevésbé ismert. Maga Sára is meglehetősen mostohán bánt a több tízezer negatívot és diapozitívot tartalmazó gyűjteménnyel, a hagyaték egy része elveszett, jelentős része pedig évtizedeken keresztül rendszerezetlenül, dohos dobozokban kallódott vagy kallódik a mai napig, különböző nyomdákban és filmgyári archívumokban. „Sára, bár egész életében használta a kamera mellett a fényképezőgépet is, mégsem vette megfelelően komolyan ezt a kifejezésmódot. Nem rendezett kanonikus helyeken kiállításokat a képeiből, nem jelentett meg önálló, reprezentatív fotóalbumokat, nem vett részt a fotográfia nagy, csoportos megmozdulásain… Csak csinálta, létrehozta, megszülte a képeit, de felnevelésükkel szemernyit sem foglalkozott. [...] Nem tekintette műtárgynak a képeit, nem hozott létre kész, gyűjthető, kiállítható, eladható kollekciókat… Időről időre jelentkezett egy-egy fotográfiailag is figyelemre méltó tettel, de csak azért, hogy utána megint kizárólag a maga örömére fényképezzen.” (157. o.)

Kincses rámutat arra, hogy a dokumentum- és játékfilmekből ismerős arcközelik és a nagytotálban ábrázolt tájak érdekelték fotóban is a leginkább: „Filmes, mozgóképes szemléletét is döntően meghatározta az a komponálási, képszerkesztési rend, mód, amit az állóképeknél megtanult és alkalmazott” (122. o.). Sára rengeteg fotós előtanulmányt készített a filmjeihez. Tájakat és arcokat fotózott előszeretettel: „…ez – ha nem is tudatosan, programként megfogalmazva, kinyilatkoztatva – logikus állomása volt annak az útnak, amelyen a korai szociofotóitól indulva, filmjeiben egyre több és több szerepet szánt a premier-plan-fejeknek” (148. o.). A tanulmány a főiskolás évektől egészen időskori indiai utazásaiig kíséri végig a fotográfusi életművet. Kincses Károly koherensnek látja az életművet abban az értelemben, hogy a főiskola előtti időszakból származó szociofotókon ugyanaz az empátia és emberközpontú látásmód érvényesül, mint a hatvan évvel később készült indiai sorozatokon.

Cigányok (1962)

Külön alfejezet tárgyalja a főiskolás időszak formanyelvi kísérleteit, majd a forgatásokat előkészítő terepszemlék során készült munkafotókat elemzi a szerző. Már a Pályamunkások során megfigyelhető, hány fotós beállítás köszön vissza a filmből. Az utolsó fejezetek a már színesben fotózott útiképekkel foglalkoznak, melyek egy kicsit a magánember érdeklődési területeire is következtetni engednek. Az eddig méltatlanul kezelt fotográfusi hagyatékot igyekszik fejezetekre bontva bemutatni az a több száz fotót tartalmazó képanyag, amely mindegyik alkotói periódusból tartalmaz válogatást, a korai szociofotóktól, a turai évektől, az erdélyi barangolásokon át egészen a hatvanas évektől dokumentált külföldi utakig. 

A függelék életrajzi adatokkal, filmográfiával, könyvészettel, kiállításjegyzékkel és válogatott bibliográfiával egészíti ki a tanulmányokat.

 

Sára Sándor (1933–2019)., szerk. Pintér Judit, képszerkesztő: Kincses Károly, MMA Kiadó, Budapest, 2020.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat