A Weitz-tesók idei éve a vámpírok bűvöletében telt el. Míg Paul a Rémségek cirkuszával próbálta megfogni a tiniket, addig Chris lehetőséget kapott a Twilight következő felvonásának rendezésére. Nem kis feladat – több millió vérszomjas rajongónak kell megfelelni.

Mielőtt akár egy mondatot is leírnánk az Újholdról, valamit ki kell jelentenünk: az Alkonyat nem pusztán egy sikerfilm, hanem jelenség. És mint minden jelenséget, először ezt is meg kell értenünk, hogy magukról a nagy őrületet generáló filmekről is érdemben nyilatkozhassunk. A szóban forgó mozi elsődleges célközönsége a 2000-es évek második felében felnőtt, kultúrára teljes mértékben immunis (de)generáció. Azok tartoznak ide, akik kisebb csoportokban céltalanul vándorolnak a plázák népes utcáin, akik bevásárlóközpontok foteljeiben szocializálódnak és a kamaszodásukkal járó dühöt erőteljes nihilizmussal juttatják a világ tudtára. Persze, nem csak ők alkotják a rajongói bázist, de ahogy az előbb is említettem, ők az elsődleges célközönség.

Ha pedig a nemeket vesszük figyelembe, egyértelmű, hogy a nőkre épít, regény és film egyaránt. Ha szeretnék bevonni a férfiakat is a játékba, akkor a sok ivarérett legény mellett legalább egy jó nő is feltűnne a vásznon, de ez nem így van. A mánia kialakulásában még egy fontos tényező játszik nagy szerepet, nevezetesen az ellentábor, aki véleménynyilvánításával mindenkinél többet tesz a film népszerűsítéséért – pedig egyébként teljesen ártalmatlan hóbortról van szó. Összegezve, az Alkonyat a nagy szabadságra látványos közönnyel reagáló fiatalok lelki világába talált be, akik Bella és Edward személyében új eszményképeiket fedezték fel és harcias attitűddel ugornak neki a gaz kritikaíróknak, ha esetleg nem úgy tekintenek a mozgóképre, mint filmtörténeti alapvetésre. Ennek tükrében fussunk neki az Újholdnak, ami nehezen élvezhető, szinte követhetetlen darab annak, aki nem rajongó, vagy legalább picit is nem vonzódik Meyer világához.

Cullenék kénytelenek elköltözni Forksból, és Edward (Robert Pattinson) is jobbnak látja nem találkozni többé Bellával (Kristen Stewart), mert úgy gondolja, ezzel többet segít, mint árt neki. A vámpírfiú így kivonul a cselekményből, daliásan átadva a helyét az indián Jacobnak (Taylor Lautner), aki segít némi színt csempészni a lelki ronccsá vált lány életébe: közben beleszeret Bellába, és a lány érzései is összezavarodnak. De most jön a fekete leves, ugyanis a srác nem mellesleg farkasember, így Bellának megint sikerült rossz lóra tennie (a harmadik részben valószínűleg egy zombival fog összejönni, mert úgy fest, hogy a nagy horrorlexikon alapján válogat magának partnereket). Közben visszatérnek a rossz vámpírok is, akik bizony még mindig nem vegák, így az ifjú állat-embernek és néhány body builder-cimborájának kell megvédeni a vágy titokzatos tárgyát. Nem kell megijedni, természetesen Edward is visszatér, hogy csavarjon egyet a dramaturgia fonalán.

Az első rész erényei közül a legfontosabb a visszafogottság volt. Az Alkonyatban adott egy korához képest komoly, környezetében idegenül mozgó lány, aki nem talál kapaszkodókat az életben. Ekkor jön Edward, a különc, jóképű vámpír, aki még inkább szenved, mivel mind a vámpírok, mind az emberek között számkivetett. Az öröklét súlya alatt megroppanni készülő lény beleszeret Bellába, kettejük szerelme így válik az „otthontalanság otthonává”, a két világ közti szakadék fölött ívelő híddá és egyben a történetet mozgató feszültség kiapadhatatlan forrásává. Vagyis az Alkonyat az Anna Rice-i Interjú a vámpírral lét-drámájának új verziója és egy klasszikus Rómeó és Júlia-történet is egyben (az utóbbi vonal most még nagyobb hangsúlyt kap a filmben).

Nos, ez a visszafogottság nem jellemzi az Újholdat, aminek kifejezetten rosszat tett a folytatásoknál kötelező „még több, még gyorsabb, még látványosabb”-elv, ahogy a bevált motívumok (lásd visszafogott érzelmek, elfojtott szexualitás) túlhangsúlyozása is. Edward figurája például zavaróan egyoldalú: olyan, mint egy rébuszokban beszélő megmozdult szobor, akinek minden mondata magába foglalja önnön szenvedésének tényét, és a világ minden fájdalmát. Értjük mi, hogy kínlódik, de egy filmben nem lehet egy karaktert csak erre az érzelemre építeni. Bella alakja már picit érdekesebb és Stewart kisasszony is valamivel hitelesebben hozza a figurát. Azt a kérdést például, hogy „Te most akkor vérfarkas vagy?” olyan magától értetődő természetességgel teszi fel, ahogy más egy Nemzeti Sportot kér a sarki újságárusnál. Taylor Lautnernek viszont nagyon jót tett volna, ha a konditerem helyett színiiskolába küldi el a direktor.

Az Újhold védelmére legyen mondva, hogy szépen van fényképezve, több megkapó képet sikerült összehozni Javier Aguirresarobe operatőrnek. Vannak belassított, szinte a film védjegyévé vált galoppok az erdőben, stilizált színvilágú álomjelenet, ami majd megelevenedik a valóságban is, a popkultúrában érdekelt nézőknek a soundtrack okoz nagy örömet, és némi önirónia is felfedezhető a film elején, ami megint csak becsülendő. Ugyanakkor az Amerikai pitét és a Narnia krónikáit jegyző Chris Weitz rendező a legtöbb esetben nagyon bután használja a CGI-technikát, ami már-már nevetésre készteti a nézőt, ahogy a meztelen felsőtestek erőszakos villogtatása is, továbbá van egy fontos elvarratlan szál (Victoria, a bosszúálló vampirella valahol a film háromnegyedénél elveszik), a színészvezetésről pedig már volt szó.

Az Újhold legnagyobb baja mégis az, hogy minden igyekezet ellenére lehetetlen komolyan venni! Ennek a mitológiának nincs meg a mélysége, van egy fanatikus rajongótábora, aki tűzbe menne érte, de mindenki más kimarad a mókából, és míg ők cinkosan kacsingatnak egymásra, a többieknek nem marad más, csak nagyokat nevetni azokon a jeleneteken, amiket az eltántoríthatatlan hívek véresen komolyan vesznek.