A stylist sok tekintetben az Elle párfilmje. Az egyetlen dolog, amiben különbözik a két francia film, hogy előbbi – bár hasonlóan megkísért – nem fedi fel a szándékait.
Miközben néztem A stylistot, a következőn gondolkoztam. Ha veszünk egy rakás kritikust és elosztjuk őket két csoportba, majd mindkét társaságnak levetítjük ugyanazt a filmet, azzal a minimális különbséggel, hogy az egyik esetben egy elismert szerző nevét biggyesztjük a stáblistára a rendező címke alá, a másik esetben pedig egy harmadrangú hollywoodi iparosét, vajon kimutatható lesz-e látványos eltérés az alkotás megítélésében a két ítészhalmaz között? Afelé hajlok, hogy igen, már csak magamból is kiindulva, hisz mi a különbség például egy elfuserált zsánerfilm és olyan szerzői film között, amely tudatosan játszik a nézői elvárásokkal és tagadja meg közönségétől az elvárt fordulatokat? A helyes válasz a szándék lenne, csak hogy ez az a dolog, amit nagyon nehéz megállapítani kívülről, és hajlamosak vagyunk azzal a romantikus gondolattal élni, hogy egy auteur mindent átgondoltan cselekszik, míg egy névtelen álomgyári rendező egyszerűen nincs a helyzet csúcsán, amikor sutba dobja mindazt, amit a jó ízlés megkíván.
Hogy miért kezdtem el ilyen dolgokon agyalni A stylist nézése közben, arra két magyarázat van. Egyrészről Olivier Assayas legújabb alkotása hasonló dilemmát vet elénk, a film ugyanis egyszerűen nem jó, de a francia rendező túl dörzsölt ahhoz, hogy szimplán csináljon egy pocsék mozit. Másrészről hiába szögez A stylist sikeresen a moziszékbe bő másfélórára, mert várod, hogy vajon mi fog kisülni az egészből – miközben ott ülsz türelmetlenül, akaratlanul is elkalandoznak a gondolataid. Assayas filmje tehát valódi megosztó mű, méghozzá az a fajta, amely nemcsak a közönséget osztja meg, annak tagjaiban egyenként is belső konfliktusokat szít. Az utolsó jelenetéről például azóta se sikerült eldöntenem, hogy az egyenesen a néző szembeköpése vagy a filmtörténet egyik legbriliánsabb zárlata. Netán mindkettő.
Szóval adott egy fiatal nő, Maureen (Kristen Stewart), aki „személyi vásárlóként” dolgozik egy szeszélyes celebnek, Kyrának, miközben nemrég elhunyt ikertestvérével próbál kommunikálni. Vagyis: várja, hogy testvére kapcsolatba lépjen vele a túlvilágról, amíg egy elhagyatott házban éjszakázik, ahol az elhunyt egykor lakott. Nemsokára valaki tényleg felveszi vele a kapcsolatot, csak épp SMS-ben, a rejtélyes idegen pedig felszínre hozza Maureen rejtett vágyait és félelmeit – szellemsztori keveredik thrillerrel, miközben elmerülünk a lány pszichéjében. Ez még talán jól is hangozhat, pedig nem az. A film a sok potenciálból ugyanis semmit sem vált be: pszichológiai drámának túl sekélyes marad, kísértethorrornak nem elég félelmetes, bűnügyi filmnek túl kiszámítható.
A stylist mintha az Elle eltorzult ikertestvére lenne, akit a szülei szégyenérzetből a padlásra zárnak. Hasonlóan erős műfaji alappal rendelkezik mindkettő, de egyikben sem úgy történnek a dolgok, ahogy a thrillereken edzett filmnéző elvárná – a filmpár végső soron pedig ugyanúgy egy személyes traumán átment nő nem szokványos feldolgozási folyamatát mutatja be. Kristen Stewart azonban nem Isabelle Huppert, de még ha rendelkezne is azzal a kvalitással, Assayas ezúttal nem segíti egy erős alapanyaggal, mint az egyébként csodálatos Sils Maria felhőiben, ahol az amerikai színésznő maga is legjobbját hozta. A stylistban azonban nem sok mankót kap: Kristen Stewartnak legtöbbször egyedül kell bolyongnia egy üres házban, némán vizslatnia ruhatartó állványokat vagy épp egy telefonképernyőn tapicskolnia. Utóbbi egyébként a film egyik mélypontja. Hitchcock – bár nem élte meg, hogy SMS-párbeszédet kelljen forgatnia – valószínűleg forog a sírjában, hogyan lehetett ennyire feszültségmentesen leforgatni a banális és elnyújtott kommunikációt titokzatos idegen és zaklatott főhősünk között.
A stylist tehát nem működik zsánerfilmként, de nagyobb baj, hogy szubverzív szerzői opusként is bukdácsol. A természetfeletti szál például, bár értelmezhető a főhős pszichés állapotának, a gyásznak és a frusztrációnaknak a kivetüléseként, béna CGI-szellemjárásba torkollik. Mégsem lehet rásütni egyszerűen a „rosszfilm”-jelzőt. Van a filmben ugyanis valamiféle megmagyarázhatatlan misztikum, valami transzcendens vonzerő, ami lebilincselővé teszi. Nem tudom, hogy ez a kritikust megbabonázó szerző ideálképe, vagy ténylegesen sikerült megragadnia valami megfoghatatlant Assayasnak, de az biztos, hogy A stylist sokáig fog kísérteni. Pont úgy, mint egy szellem, amiről nem lehet megmondani, hogy vajon rosszindulatú-e vagy sem.
