A Sils Maria felhőinek bája a svájci Alpokban forgatott gyönyörű képek, valamint Juliette Binoche alakítása mellett leginkább abban rejlik, ahogyan elmossa a határvonalat élet, színház és film, múlt és jelen, valamint hollywoodi és európai filmek között.
A történetet egy sokat idézett klasszikus és a tavalyi legjobb film Oscar-díját elnyert produkció, azaz Ingmar Bergman Personája Iñárritu Birdmanje ötvözeteként lehetne körülírni. Egyszerre szól ugyanis egy házba bezárt két nő komplex viszonyáról, valamint a színészvilág, a sztárság és az idő múlása, illetve az öregedés által felvetett problémákról.
Az amúgy félig magyar származású Olivier Assayast tavaly tíz év után jelölték újra Arany Pálmára, egy olyan filmmel, ami eleve Juliette Binoche személyére lett írva, és ami tulajdonképpen a színésznő kezdeményezésének köszönhetően született meg. Assayas és Binoche először az 1985-ös Randevú (Rendez-vous) című produkcióban dolgozott együtt, előbbi társforgatókönyvíróként, utóbbi főszereplőként, s ez az André Téchiné által rendezett film jelentette az áttörést a színésznő karrierjében. Így aztán nem meglepő, hogy a Sils Maria felhői reflexív és intertextuális elemekben egyáltalán nem szűkölködik; ezek pedig egyszerre hagynak helyet a többrétű értelmezésnek, de egyszersmind le is terhelik a filmet.
A főszereplő Maria Enders (Binoche) ünnepelt középkorú színésznő, aki mentora hirtelen halála után (és annak emlékére) elvállalja, hogy a színészi pályájának áttörését jelentő darab, A malojai kígyó újrarendezett változatában játsszon. Ám ezúttal nem a fiatal femme fatale szerepét kapja, hanem a húsz évvel idősebb nőét, akit előző alakításában öngyilkosságba kergetett (nemcsak a darabban, hanem később a filmbeli valóságban is). Asszisztensével, Valentine-nal (Kristen Stewart) a svájci Alpokban megbúvó Sils Mariába utazik gyakorolni, a darab szerzőjének – és egyben Maria egykori mentorának – házába.
Ez a helyzet és kettőjük kapcsolata teszi lehetővé azt, hogy Maria felidézze a múltat, szembenézzen az idő múlásával és egyben önmagával; hogy asszisztense segítségével felfedezze magában azokat a tulajdonságokat, amelyeket megvetendőnek talált az idősödő nő karakterében; egyszersmind elfogadja az egykori szerepének újraértelmezésére felkért Jo-Annt (Chloë Grace Moretz) és az általa képviselt világot. Jo-Ann hollywoodi tinisztár, aki nemcsak kasszasiker-filmjeinek, hanem internetes botrányainak köszönhetően is híres, de akiről kiderül, hogy mégsem olyan felszínes és butácska, mint amilyennek a médiából első látásra tűnik, ráadásul Mariát mintegy példaképének tekinti. A felvázolt karakterekben nemcsak különböző női sorsok mutatkoznak meg, hanem tágabb értelemben az európai és hollywoodi filmek közti különbségekről (és ezek elmosódásáról) is beszélnek. Binoche és Stewart nemcsak jól megférnek egymás mellett, hanem sikerül árnyaltan beszélniük generációk és kultúrák közötti különbségekről.
Élet, film és színház összefonódását, a határok elmosódását mi sem jelzi pontosabban, mint hogy a film címe a színházi darab címére utal, emez pedig a svájci Alpok ritka és különleges, vihart jelző felhőalakzatára, a malojai kígyóra. Akárcsak a Birdman a mágikus realizmusnak, a Sils Maria felhői a babonának, a misztikumnak, Valentine titokzatos eltűnésének hagy teret a felhőkbe burkolózó Alpok között. Bár férfi rendezte, a Sils Maria felhői női film (amelyben a férfiak inkább epizódszereplők); a karakterek és a kibontakozó érzések sokkal hangsúlyosabbak, mint a lassan hömpölygő, szövevényes cselekmény.
Assayas új filmje, akárcsak a Birdman, a Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars) és a A futurológiai kongresszus (The Congress), az idősödő színészekről és problémáikról szóló filmek sorát gazdagítja. Binoche-rajongóknak kötelező, ezen felül pedig mindenkinek, aki kételkedik abban, hogy Kristen Stewart és Chloë Grace Moretz nemcsak hollywoodi zsánerfilmekben állhatják meg jól a helyüket.
