Amikor A 7. törpét néztem, azon gondolkoztam, hogy vajon azért nem nevetek-e, mert esetleg rossz passzban lennék. Aztán az lett igazán gyanús, hogy a mellettem ülő, rajzfilmfaló hatéves is csak mindössze egyszer kacag fel a film közel másfél órája alatt.

A 7. törpe egy berlini színész, Boris Aljinovic és az animációskarakter-tervező, Harald Siepermann első közös munkája. Másban is első ez számukra: első közös forgatókönyvük és első rendezésük is. Nem meglepő, hogy A 7. törpe amolyan mindent bele!-típusú, lelkes, formabontó kísérletként indult – ez az erénye, és ebből származik minden hibája is. Az alkotópáros szemmel láthatóan rengeteg energiát belefektetett a filmbe, az eredményből látszik, hogy igazi, vagány mesét akartak a 21. századi gyerekek elé varázsolni. A legelején gyerekes rajzzal illusztrálják a királylány-tűszúrás-álom-megmentőcsók klasszikus történetét, és rögtön tudjuk, hogy e mese újdonságát a „de hogyan?” kérdésére adott válasz fogja jelenteni.

„Maivá” válik ugyanis szemünk előtt a mesevilág: az öreg király „tévét” néz, Csipkerózsika pedig nem elegáns és előkelő királykisasszony, hanem egy páncélba bujtatott lovag, egy kártyajósló jó boszorkány és egy barátnője – az Oscar-gálaszerű szülinapi partira filmsztár-allűrökkel érkező Hófehérke – láttán ugrálva visibáló tinilány keveréke. A hős herceg itt vézna (és unalmas), szerelmes konyhásfiú, a törpék pedig esendőek, butuskák, de persze rokonszenvesek. A sértődött boszorkányt nem az bántja, hogy nem kapott keresztelői meghívót holmi ezüstkészletbeli hiány miatt, hanem a féltékenység sarkallja bosszúra: tangót kíván a „dühöngése”, amiért a király másik feleséget választott magának őhelyette. A Shrek és az Így neveld a sárkányodat óta tudjuk, hogy a sárkány jóbarát is lehet, bár arra nem számítottunk, ami ennek a szürke rettenetnek a hobbija.

Úgy tűnik, a film készítői előtt a Grimm- és Andersen-mesék klasszikus, Disney-féle adaptációi és a Csizmás, a kandúr történetalkotási módszere lebegett példaként. Csakhogy míg utóbbiban remekül működik a sokféle meseelem alaposan összerázott keveréke, itt a rengeteg mesei utalás káoszt eredményez. Az is szépen látszik, hogy felnőttet és gyereket külön-külön és egyszerre is igyekeznek szórakoztatni, számos olyan, üdítő filmes utalás akad ebben az olvasztótégelyben, ami kimondottan a szülőknek szól (ld. a Mátrix golyókat elkerülő ugrása, western-filmek pisztolyt előrántani készülő cowboy-a). A sapka alatti frizurát egy gyerek is értékelheti persze, de a viccesnek szánt elemek nagyrésze sajnos inkább vicceskedő és erőltetett marad, a könnyedén kiszámítható gegek nem tudják kibuggyantani a nevetést, csak néhány mosolyt – talán, esetleg.

Ennek főképp az az oka az eredetiség hiányán, illetve a történet esetlenségén, szeretágazó és kaotikus voltán túl, hogy a karakterek nagyrésze egysíkú, kidolgozatlan (csak a hetedik, ügyetlenségében bajkeverő törpe és a főgonosz jégboszorkány emelkedik ki némiképp közülük), és ez a kidolgozatlanság a vizuális megvalósításukra is érvényes. Úgy tűnik, az alkotók többet bíbelődtek a nem túl kreatívan használt 3D-vel, mint az akár 2D-ben is élvezhető és rettentően fontos textúrákkal – minden „anyag” egyformán sima, nincs puha vagy érdes, például a sárkány bőre (nemhogy pikkelyekről beszélhetnénk) csak színében különbözik egy törpe sapkájától vagy a királykisasszony szőke fürtjeitől.

S ha a klasszikus Disney-rajzfilmeket emlegettük: tudjuk, hogy az összes félig-meddig musical, az eredeti Hófehérkében is énekelve battyognak haza a munkanap végén a szorgos kis törpék. Nos, itt is mindegyre dalra fakad valaki –, csakhogy ez a(z eredeti előtt tisztelgő?) megoldás durván elüt attól a vagányságtól és maiságtól, amit már korábban emlegettem. A dalszöveg magyar szinkronja is élvezhető, de nem nagyon van szükség magára az ötletre sem.

Manapság azt látjuk, hogy a Disney képes megújulni, felfrissülni. Ha A 7. törpe elengedte volna a görcsösen szorongatott, nagy, hollywoodi mintát, és mert volna „németebb”, „európaibb”, vagy csak simán eredetibb lenni, talán értelmesebb szórakozást nyújthatna gyereknek, szülőnek egyaránt. Így viszont a hatéves is annyit mond róla: „Hát jó film volt, de nem a legjobb.”