Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy megunhatatlan mese, amelyet a gonosz hollywoodi producerek elraboltak, hogy kényük-kedvük szerint átdolgozva, üzenetét meghazudtolva minduntalan magamutogatásra kényszerítsék a Hatalmas Anyagi Nyereség kizárólagos örömére. Híre kerekedett azonban ennek a gaztettnek, és nyomába eredtek a megmentő lovagok, hogy ki színészi tehetségével, ki humoros beszédével, ki fantáziadús látványosságokkal enyhítse a szegény mese megaláztatását, míg a moziműsorról lekerülve, újra évtizedes álomba merülhet, a méltóságteljes „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezésről álmodva.
Úgy tűnik, hogy a Harry Potter-világjelenség végetértével, valamint a hasonló méretet öltött Alkonyat-őrület szintén legutolsó részéhez közeledve olyan űr keletkezett a fantasy által könnyen megbabonázható fiatalok lelkivilágában, amelynek betöltésére a kortárs termelés képtelennek bizonyult. Ezért az álomgyár újra a jó öreg klasszikusokhoz fordult megmentésért, méghozzá olyan ügyetlenül, hogy a Grimm-testvérek több kötetre rúgó mesegyűjteményéből sikerült ugyanazt az egy történetet kiválasztaniuk, aminek köszönhetően az idei tavasz gyengécske mozgóképes felhozatalában két darab Hófehérke és a hét törpe-adaptációval is találkozhatunk majd.
A mindenki által ismert szüzsé pozitívuma, hogy a cselekményre való koncentrálás helyett maga a kidolgozás került a reflektorfénybe, és érdekes kísérletet teremtett a mozilátogatók számára, akik majd összehasonlíthatják a pazar, egyaránt gyermeki és ironikus Tükröm, tükröm opuszt a sötét és fenségesnek ígérkező Hófehér és a vadász című hőskölteménnyel. A történet ismert voltának kellemetlen részét (tudniillik, hogy bizonyos stratégiai pontokon meg kell egyeznie az eredetivel) az alkotógárda úgy próbálta elintézni, hogy a klasszikus (nép)mesei mellett egyéb motívumokkal is gazdagította a sztorit: így került sor az addig unalmas kétkezi munkás törpesereg Robin Hood-szerű karrierváltására, így jelent meg az ijesztő szörnyeteg a sötét erdő közepéből egy kis farkasember-elemmel megfűszerezve, valamint két gyilkos voodoo-Pinokkió-bábu is, de ennek köszönhető, hogy az írott változatban csupán megalo- és egyéb mániákkal küzdő királynő itt hús-vér tulajdonságokat is kap – méghozzá nagyon izgalmasakat.
A Julia Roberts által játszott gonosz mostoha ugyanis annyira izgalmasra sikerült, hogy már az első perctől kezdve azt reméljük, a kalandot majd általa és vele éljük meg, nem pedig a naiv kis hercegnővel (akinek sokat hangoztatott jellemzéséből mégis kimaradt a „szemöldöke olyan, mintha madárkák rakták volna össze” lényeges pontosítás). Amíg ugyanis az elzárt királylány (aki – érthetetlenül – első próbálkozásra a legmegszokottabb úton jut ki a kastélyból) csak szenveleg, csodálkozik és félénken mosolyog, addig a birodalom tényleges úrnője terveket hoz, adókat vet ki, bálokat szervez, csapdákat sző. Mindezt teszi egy olyan sziporkázó, gunyoros módon, hogy egyértelmű: nemcsak szépsége ápolásába vonja be az egész udvart, de a királyság összes forgatókönyvírója is neki dolgozik. Ha ezek után a bolond férfiak, varázstükrök és mesemondók mégis egy tinilány természetes báját és fiatalságát értékelik jobban, mi mást tehetne a mellőzött királynő, mint hogy természetfölötti praktikákhoz folyamodjon?
Sajnos a film ragaszkodik ahhoz, hogy Hófehérke viszontagságait mesélje el, aki viszont bármely eseménybe csöppen is bele, mindig előre látható végkifejlettel fog kikerülni belőle. Ha a közönségnek arra a részére vagyunk tekintettel, amelynek szüksége lesz a kezdés előtt jelzett szülői felügyeletre, akkor talán elfogadható ez a bizonyos fokú redundancia, elvégre a mese eredeti funkciója is megköveteli a fennálló világrend megerősítését. A felnőtt nézőknek pedig legyen elegendő az a pár emlékezetes pillanat, amelyben a „micsoda nő” láthatóan élvezettel reflektál királynői szerepére, meg az a tudat, hogy apróságaik jól szórakoznak, és nem érik nemkívánatos befolyások – a rendező valószínűleg így képzelte a racionalizálást. Tarsem Singh műveit ugyanis eddig sem az átélhető történetetek jellemezték, színészválasztásába is bizonnyal csak véletlenül került bele a dekorativitáson és hírnéven kívül egyéb jellemzőkkel is rendelkező egy-két sztár. Amit viszont letagadni sem tudna, a vizuális névjegye, itt végre megfontoltnak és indokoltnak mutatkozik. A gyönyörű „Óperenciáson is túli” királyság ugyan inkább rokokó stílusú belsőkkel, és nem a Grimm-mesékben általában használt középkori angolszász városkával csábít, viszont az eddig csupán rajzfilmekben megvalósítható Disney-ruhaköltemények szinte saját életre kelnek az ámuló női nézők szeme előtt. Hogy pedig ennyi homage után a rendező saját eredete se kerüljön méltatlanul árnyékba, a (valószínűleg senki által meg nem kérdőjelezett) boldog végkifejlet esküvője egy annak rendje s módja szerinti, igazi indiai ihletésű táncmulatság.
A Tükröm, tükröm látványos mesefilm, amelyben a gonosz elnyeri megérdemelt büntetését, a szerelmes fiatalok egymáséi lesznek, amíg az ásó, kapa, nagyharang és a végefőcím el nem választja őket. A „fordulatait” izgalmasnak legjobb indulattal is csak a kicsik fogják tartani, viszont úgy tűnik, a mű nem is ragaszkodik ehhez a jellemzőhöz. Ironikus rálátása az egész hűhó értelmetlen mivoltára egyfajta időtlen bájt kölcsönöz a filmnek, mely a motívumok, kosztümök és szereplők hadát csupán szórakoztató és komolyan nem veendő egyestés kalandnak láttatja.
