A film csak azoknak ajánlott, akik kifejezetten műfajtörténeti tanulmánykodás céljából ülnek be a plüssfotelekbe, és azok közül is csak azon keveseknek, akiknek félelmetesen edzett a rekeszizma.

Tommy Wirkola rendező úr ismét jó messzire vetette a... véres húscafatot. A 2009-es, történelmi események szabad átértelmezésével világra jött Dead Snow (Náci zombik) című vér- és hullaparádé után visszanyúlt az észak-európai kollektív tudattalan bugyraiba. Onnan, a Grimm testvérek széles vállaira támaszkodva bányászta ki az angolszász kultúrák fő erdei gonoszait, az erdő mélyén rejtezkedő vagy épp a közösségekben, „hamis személyazonosság” mögött rejtőzködő banyát, a fanyűvő trollokat, a gonosz mindenféle, a szexi meg a visszataszító közt ingázó démonát. Sajnos megnéztem a trailert, mielőtt bevetettem volna magam a mozi – meglehetőst foghíjasan kitöltött – bársonysötétjébe, és tudtam, hogy mi is lesz az „alaptörténet”, mégis reménykedtem abban, hogy azért csak kerül majd a film kábé focimeccsnyi ideje alatt egy-egy csavar, melyért érdemes nem kirohanni a puccos filmszínházból.

De nem, a film kb. felétől elviselhetetlenül önismétlővé válik, amit a Gonosz által „túszul ejtett” gyerekek mellékepizódból főszállá vastagodó sztorija sem tud felpörgetni. A látványos, esetenként gore-ba is át-áthajló kivégzéseket tulajdonképpen nem köti össze koherensnek nevezhető narratív szál, ezért a parádés fegyverropogtatás, no meg a csábos női testek villanva-vonaglása, a robbanások és az állati halálhörgések zavaros keveredése miatt a gyanútlan néző – orrán a háromdé-okuláréval – úgy érzi, mintha egyszerre ült volna be a Van Helsing, A lány és a farkas (Red Riding Hood), no meg egy Tomb Raider- és egy Indiana Jones-filmre. Adott pillanatban, a boszik erdei „száguldásán” meg azt éreztem, hogy valahová a Star Wars VI. epizódjába csöppentünk, és már vártam az idétlen egyenruhájú klónok rengetegből történő előbukkanását. Azonban helyettük csak holmi trollok baktattak elő, de azokkal is hamar elbánt az vadnyugat-fílingű felszereléssel villogó testvérpár. No meg a szintén az amerikai polgárháborút idéző Gatling-géppuska időnkénti főszerepeltetése is túltett a fantasyken és sci-fin edzett ingerküszöbömön (máskülönben ezt a fegyvert Dredd bíró úr szintén háromdés zúzásában még elviselhetőnek találtam). Nem beszélve arról, hogy az ilyen rendszerű löveg – köpjön ki ezüstnyilat vagy ólomgolyót, de akár szentelt fokhagymát is, vámpírok ellen, ugyebár – túl sokszor beragad. Én semmiképp sem ajánlanám villámgyorsan fellegeket sepregető vénasszonyok elleni küzdelemben történő bevetésre...

A szándékos stíluskeverés meg a vállalt anakronizmusok nem mentik meg a filmet, bármennyire is igyekszik megmutatni szerkesztettségének tudatosságát, felvállalva pastiche-mivoltát. Sajnos sem intertextuális kikacsintásai, sem pedig az (eléggé...) kidolgozott látványvilága nem tudják művészivé emelni ezt a mozgóképet. A Hansel and Gretel című, Boszorkányvadászokként magyarított vérfröcsögtetős mozi tulajdonképpen csak akkor működik, ha önmaga, valamint a műfaj (a horror-fantasy) paródiájaként szemléljük, ugyanis ha a döcögő, logikátlan, erőltetett sztorit meg a rá sehogy sem illő Alkonyat-szerűen negédeskedő köntöst lehámozzuk a filmről, csak egy frusztrált, érzelmi fejlődésben gyerekkori lelki sérülések miatt visszafejlődött fruskával, és egy cukorbajos (!!!) fickóval maradunk, akik traumáikat csak gátlástalan öldökléssel tudják kompenzálni. Sajnos azonban ez a két főhős – a fiúsra „nyesett” Gemma Arterton („Hansel-Juliska”) és a lányosra lágyított szívű Jeremy Renner („Gretel-Jancsi”) – viszonylag tűrhető, játékból ki nem lógó „színészkedése” sem tudja megmenteni ezta  filmet: remélem, hogy ez az alkotás örökre az Alkonyat-rajongók árnyékos oldalára szorul, a sekélyesre sikerült Piroska és farkas posztmodern remake-jével és a Hófehér és a vadász filmszörnyedvénnyel egyetemben.

A Grimm-narratíva vászonra vitele elméletben kivitelezhető lett volna, ám sem a Gary Tunnicliffe-féle, 2002-es, „gyerekbarátabb” próbálkozás, sem az idén a retinánkra szabadított, szívrepesztően koponyahasogató Boszorkányvadászok sem hozta meg a hozza fűzött elvárásaink beteljesülését, archetípus-szomjunk enyhülését. A film csak azoknak ajánlott, akik kifejezetten műfajtörténeti tanulmánykodás céljából ülnek be a plüssfotelekbe, és azok közül is csak azon keveseknek, akiknek félelmetesen edzett a rekeszizma. Mert különben a görcsös nevetés kirobbanását kockáztatja az ember, ami olyan csukláshoz vezethet, amilyenen még a mentőhelikopter sem segít.