Egy film, amely nulla forintból készült el két év alatt, direkt kerüli a profizmust, kihasználja a műfajokat, a színészek egytől egyig amatőrök, a rendező egyben operatőr és vágó is, a konzulensek festők, írók, költők, zenészek – ilyen bátor próbálkozásokat még szívesen megnéznénk.

Nehéz egy olyan filmről írni, mely eleve perifériára van „ítélve”, mert jóval kevesebb érdeklődőt vonz maga köré, de akit egyszer sikerül, azt többé nem ereszti. Doktor Sas legújabb kalandjával úgy találkoztam, hogy egyszercsak megjelent egy plakát az ELTE BTK folyósóján, aztán jött egy e-mail, aztán kártyák kezdtek el terjedni belépőjegy gyanánt, aztán jött egy esemény a Facebookon, hogy ez egy film, tényleg, és a Toldiban fogják bemutatni – mást nem lehetett előre tudni. Az alkotó azzal fokozta az érdeklődést, hogy nem tett közzé trailert és stáblistát, ahogyan ezt szokás, csak egy címet és egy kis leírást. Lehetett volna ez egy nagy kudarc is, ugyan kit érdekelnek a függetlenfilmek, főleg hogy semmi infót nem is szivárogtatnak róla sehol? De nem lett az, a Toldi nagyterme megtelt nézőkkel és mindenki kíváncsian kérdezgette, hogy ez most vajon mi is lesz. Egy lazán performansz jellegű, egészestés játékfilm került a vászonra, két tekercses képregényfilm egy detektív főszereplővel, Doktor Sassal az élen. Doktor Sas elindul két társával egy eltűnt ember megkeresésére, közben lehetetlennél lehetetlenebb helyzetekbe keverednek, nem lehet őket komolyan venni, azonban furcsa kiszólásaik által a film mélyebb rétegeket tár fel, mint egy egyszerű paródia.

A felütés egy elméleti problémát feszeget, a narrátor a következő kérdéssel indít: „Hogy nincsenek manapság hősök?” Ezután a film alternatívákat kínál fel a hősszerepre, de egyik szereplő sem lesz igazán hős, legfeljebb amolyan álhős. Az akadémikus modorban beszélő narrátor összeköti, elemzi és értelmezi a tíz fejezetre felosztott történéseket, monológja furcsa, néha érthetetlen dadaista szövegekből áll, néha magyaráz, összeköti a cselekményrészeket. Több műfaji sémát is felvillant a Doktor Sas, legfeltűnőbb a bűnügyi film, a krimi, de a vígjáték, a melodráma és a kung-fu-film elemeit is megtaláljuk benne – ezeket a műfaji elemeket a rendező jól kiforgatja. Mintha azt akarná mondani, hogy tessék, ilyen a magyar képregényfilm vagy akár műfajfilm, ennyire képes, ennyit tudunk vele kezdeni, mert nem lehet képregényfilmet készíteni ott, ahol ennek nincs hagyománya.

Meg lehet támadni a Doktor Sast, több oldalról is, például erősen érződik rajta a low-budgetség (annyira, hogy azt hittem, miniDV-re forgott), a színészi játék is számon kérhető, egy-két szereplő egyszerűen leválik a vászonról, és néha azt éreztem, hogy a film készítői biztosan jól mulattak a forgatáson, de én ezt most nem értem. Mégis jól szórakoztam, jobban mint egy-egy mostanában elkészült új magyar filmen, mert olyan elemi erő tört ki ebből a „két tekercsből”, ami odakötözött a székhez.

Székely Dávid egy guruló táskával, benne jelmezekkel, néhány amatőr színésszel és egy DSLR-kamerával készítette el ezt a filmet, nem kérte ki a szakma véleményét, nem konzultált a nagy fejekkel, nem pályázott pénzt, festőkkel beszélgetett a filmtervéről és olyanra faragta a végterméket, amilyennek ő képzelte el. Doktor Sas egy parodisztikus figura, azt mutatja meg, hogy Columbo vagy Humphrey Bogart mennyire tudna működni Budapesten. A filmben azt látjuk, hogy a mélyértelmű gondolatok hogyan ütköznek a falnak, hogyan peregnek szét a szavak, hogyan lesz a poénból komoly tartalom, és fordítva. Az egész egy játék, amelyben „a hős mindig utoléri a saját végzetét”, ahol „a néma gyerekek a legszebbek a világon” és ahol nem az erdő, hanem a város az eltévedés helye.