A Vihar előttről érdemben beszélni olyan, mintha egy igazán nagyszabású Tabut játszanánk: annál jobb, minél kevesebbet tudunk róla. Csak sajnos az a „jobb” elég gyatrára sikeredett.
Csaknem két éve készült egy nagyszerű HBO-s dokumentumfilm a budapesti Gyermekvasútról Reményvasút címmel, mely korántsem a kommunizmus idejében még Úttörővasút néven futó intézmény történetét, hanem az ott dolgozó gyerekek egyikének nehéz életkörülményeit mutatta be, a vasutasmunkát pedig egyfajta, valóságtól elzárt menedékként ábrázolta. A Fiú a vonaton című dokumentarista elemekkel dolgozó játékfilm egyrészt ennek a menedéknek az elvesztéséről szól, másrészt kíméletlenül boncolgatja a kérdést: köteles-e egy dokumentumfilmes százszázalékos mértékben valósághűen vászonra vinni a választott témát?
Az igazán tökös B-western legalább annyira hiánycikk mostanában a filmiparban, mint Magyarországon a jó kézműves lager. Jóllehet az elsőrangú western a műfaj 60 éve tartó haldoklása során feltámad egy-egy film erejéig, a zsáner túléléséhez szükséges középkategória igazából már egyáltalán nem létezik. A Csontok és skalpok amellett, hogy megpróbálkozik egy ritka alműfaj reflektorfénybe állításával, a fent említett űrt betöltésére is törekszik. Ez többé-kevésbé sikerül is, ám a történet mégis kellemetlen mellékízt hagy a szánkban.
Mint arról címe is árulkodik, a Liza, a rókatündér mese. Ugyanakkor élőszereplős, felnőtteknek készült, és vígjáték is egyben, de nem csak ezért üdítő színfolt a magyar filmek közt.
Egy film, amely nulla forintból készült el két év alatt, direkt kerüli a profizmust, kihasználja a műfajokat, a színészek egytől egyig amatőrök, a rendező egyben operatőr és vágó is, a konzulensek festők, írók, költők, zenészek – ilyen bátor próbálkozásokat még szívesen megnéznénk.
A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.
Valami egészen szokatlan dolog történt 2013. február 7-én este fél 10 körül a kolozsvári Bulgakov kávéház füstben fuldokló csukott teraszán: megszületett az erdélyi magyar közönségfilm. Harmincegy perc alatt, mindjobban erőre kapva, az öt tévéképernyőt önfeledten bámuló közönség szeme láttára lábra állt, kissé megrázta magát és lőn. Kérném itt bejátszani Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra nevű szimfonikus költeményét.
A film csak azoknak ajánlott, akik kifejezetten műfajtörténeti tanulmánykodás céljából ülnek be a plüssfotelekbe, és azok közül is csak azon keveseknek, akiknek félelmetesen edzett a rekeszizma.
Miközben Joss Whedon „csak” társírója volt a filmnek, az őt körülvevő kultusz erősen rányomta, és a jövőben is rányomja majd a bélyegét a The Cabin in the Woodsra (ami a most következő kritikában is meg fog mutatkozni), és ez igencsak nehéz helyzetbe hozza a többi alkotót. Sokan – főleg a keményvonalas Whedon-rajongók – csak rossz ómenek sorozatát látta a produkcióban, de minden geek-fanyalgás ellenére Drew Goddard első saját rendezése kifejezetten szórakoztatóra sikerült.
