A Vihar előttről érdemben beszélni olyan, mintha egy igazán nagyszabású Tabut játszanánk: annál jobb, minél kevesebbet tudunk róla. Csak sajnos az a „jobb” elég gyatrára sikeredett.
Steven Knight felemás munkásságát jól jellemzi, hogy míg a Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things) forgatókönyvéért Oscarra is jelölték, ráadásul Tom Hardy-val megcsinálták a Locke – Nincs visszautat vagy a meglepően jó Tabu című sorozatot, addig olyan forgatókönyvek esetében is társszerző volt, mint a Szövetségesek (Allied), A titánok haragja vagy az Millennium-trilógia amerikai remake-jének tavaly bemutatott nem túl sikeres új darabja, az Ami nem öl meg. A Vihar előtt harmadik nagyjátékfilmje a Locke és a Kolibri-kód után – már az utóbbiban is feltűnt, hogy a brit író-rendező szereti ötvözni a műfajokat, és az is, hogy még ha az ötlet alapvetően jó is, nem feltétlenül ért hozzá. A Vihar előttel ugyanez a probléma.
Baker Dill maga a két lábon járó klisé: háborús veterán, akit kidobott a felesége, így egy festői szépségű szigeten vedeli a rumot, némi zsebpénzért egy elhanyagolt anyukával szexel, napközben pedig gazdag turistákról gombol le nagy pénzeket azért, hogy kivigye őket a nyílt vízre horgászni. Mindemellett a macsóskodás és a múlt nagy problémáin való tipródás közben a rögeszméjévé válik, hogy kifogjon egy óriási tonhalat. Már pont elhinnénk, hogy itt egy modern Öreg halász és a tengert fogunk látni, de közben beesik az ex, aki arra kéri Dillt, vigye ki agresszív milliomos exférjét a nyílt vízre, és néhány éhesebb cápa hathatós segítségével tüntesse el a Föld színéről.
Műfaját tekintve sok mindent képzelhetünk a filmről: lehetne krimi, lehetne thriller, sőt noir is, aztán végül a műfaji besorolása lesz a Vihar előtt legnagyobb csavarja. A nézői élmény agyonlövését elkerülendő érdemes erről hallgatni, ám mégsem sikerült úgy megoldani ezt a nehéz csavart, hogy az ebből fakadó homlokra csapás kielégítő legyen. A néző egész hamar megsejti, hogy mi nem stimmel, és akkor kezd derengeni, hogy az egész addig enyhén szólva is furcsa színészi játék mi célt szolgálhatott, ám ezt a zavart nem rakja helyre végül az, amikor minden kiderül. Az elképzelés pedig akár jó is lehetett volna, sőt, igazán bátor alkotói szándékról tanúskodik, hogy Knight egy egyedinek mondható ötletet akart megvalósítani, csak végül a csavar bedöglesztette az egész masinát.
Pedig ott van a két Oscar-díjas nagyágyú, Matthew McConaughey és Anne Hathaway is – az előbbinek nincs sokkal több dolga annál, hogy félmeztelenül morogva merengjen elcseszett életén, az utóbbit pedig régen láttuk ennyire ripacsnak és semmilyennek. Hiába asszisztál ehhez Diane Lane, Djimon Honsou és az agresszor szerepében meglepően szórakoztató Jason Clarke, csak minimálisan tudnak javítani a helyzeten. Nem véletlen, hogy a film mindkét főszereplő karrierjének leggyengébb bevételét produkálta a premier hetében, a két színész pedig hajba is kapott a forgalmazóval, mondván, hogy nagyon rossz marketingstratégiát választottak a film népszerűsítéséhez. Pedig valószínűleg nem ezen fog múlni, hogy a film nem jut el méltó helyére a toplistákon.
A Vihar előtt az orrunknál fogva vezet, de a történet előrehaladtával a nézői orr ki-kicsúszik Steven Knight kezéből, és ami a fejében nagyot üthetett, azt nem volt képes élvezhető formában a vászonra vinni. Inkább elnéztük volna másfél órán keresztül azt, ahogy McConaughey tényleg csak egy gigantikus halat üldöz.
