Ismeritek Pippi Långstrumpot, az örökké vidám, vörös copfos kislányt, akinek van egy lova és egy ládikó „kincse”, neveletlen és folyton borsot tör a felnőttek orra alá? A róla szóló svéd gyerekkönyvek szerzője, Astrid Lindgren így jellemzi egy helyen kedvenc karakterét: tíz rendőr ereje rejlik benne. Ekkor még senki sem gondolhatta, hogy detektívregények főszereplőjeként fogjuk viszontlátni...
A – mellesleg sci-fi rajongó – svéd detektívregény-írót, Stieg Larssont ugyanis állítólag annyira elbűvölte a hihetetlen lelki erejű kislány alakja, hogy róla mintázta világhírű Millennium-trilógiájának egyik visszatérő szereplőjét, Lisbeth Salandert. A trilógia első darabja, a 2005-ben megjelent best seller, a Tetovált lány (eredeti címén Män som hatar kvinnor, szabad fordításban: Férfiak, akik gyűlölik a nőket) feldolgozásaként idén bemutatott, azonos című filmben megjelenő Lisbeth (Noomi Rapace) alig hasonlít már „gyermekkora” Pippijéhez: erős feketére festi a szemét, piercing van az orrában (nem is egy), és minden jel arra mutat, hogy csapzott, tetőtől talpig tetovált, punk külseje alatt roncsolt személyiség rejlik. Mégis ő, hatalmas, sárkány alakú tetoválással a hátán lesz a regény és a filmes adaptáció kulcsfigurája: valóban tíz rendőr ereje és esze rejlik benne.
Niels Arden Oplev filmje erősen ragaszkodik a klasszikus amerikai és brit detektívirodalom és -filmek hagyományához. A sárkány-tetoválásos lány története különösen szépen idéz egy klasszikus film noirt, Otto Preminger 1944-ben bemutatott Lauráját: mindkét film nyomozója egy-egy eltűnt lány feltételezett meggyilkolásának körülményeit próbálja kideríteni, és mindegyre visszatérnek egy nyomozásuk tárgyáról készült titokzatos és gyönyörű arckép elé, amelyet hosszan, szinte megszállottan néznek. Mark McPherson (Dana Andrews) hadnagy ’44-ben bele is szeretett az arckép és a hallottak alapján a meghalt lányba – a svéd Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist) pedig réges régen szerette őt: gyermekként gyakran találkozott vele, amikor szülei a lány, Harriet Vanger családjának villájában dolgoztak; csodálta széke szépségét, finomka mosolyát, lágy tekintetű, tengerkék szemét. (Van még egy cselekményfordulat, ami hasonlóságával összeköti a két filmet, de hogy spoilerek terjesztésével mégse legyünk vádolhatók, ennek felfedezését nézőtársainkra bízzuk.) No de a fim noir detektívtörténetei mellett későbbi sikersorozatok, az Agatha Christie-féle Poirot- és Mrs. Marple-filmek is vissza-visszaköszönnek: egy méltóságteljes öreg arisztokrata kéri fel Mikaelt a nyomozásra, amelynek gyanúsítottjai saját népes családjának rejtélyes tagjai. Ráadásul egy adott pillanatban újságíróból lett detektívünk egy családi gyülevészet közepébe kerül – ezúttal azonban nem ő hívja össze a korosodó uraságokat, hogy lebuktassa a gyilkost, hanem azok idézik őt maguk elé, és próbálják eltanácsolni a nyomozástól.
A cselekmény fősodrában vonuló nyomozási szál ilyenformán igencsak unalmas lenne, ha nem kapnánk fel a fejünket mindjárt indulásból az új kontextusra: a krimi fagyos vagy hűvös északi tájakon zajlik, a hideg szinte poén egy-egy pillanatban, a hosszú, egyenes utak s a különös formájú hidak fantasztikus tájakon ívelnek át, az Isten háta mögötti szigeten magasodó, öreg kastély környezete különös varázzsal bír. Még mindig reménykedünk egy igazán izgalmas és eredeti thrillerben, amikor Mikael első felfedezéseit megteszi: megbízója, a jó öreg Martin Vanger bátyjai a svéd náci párt vagy a Hitlerjugend lelkes tagjai voltak egykor. Martin bácsi unokahúga, a szép szőke Harriet vajon valamiféle (neo)náci ténykedés áldozata lett volna, vagy egyszerűen képzett erőszaktevők oltották ki az életét és tüntették el nyomtalanul? Nehéz bármi nyomot is felfedezni, hiszen az eset 40 évvel korábban történt...
Hiába volt dörzsölt oknyomozó újságíró, Mikael nem tudna most előbbre lépni a punk hacker, Lisbeth segítsége nélkül. A lányt igencsak megviselte addigi élete, és segítséget ajánl fel egy meggyőződése szerint ártatlanul bemocskolt hírű embernek, aki mellesleg izgalmas ügybe keveredett, hiszen egy Lisbeth-nél kevéssel fiatalabb lány gyilkosa után nyomoz. Lisbeth sorsa sötét társadalomképet rajzol: erőszakoskodó apján még gyermekként bosszút állt, ami egész életét megbélyegezte, most is felügyelőt rendel mellé a szociális gondozás – az illető viszont semmivel sem jobb, mint apja volt egykor. Lisbeth-et azonban nem hiába mintázták Pippiről: iszonyú energia és találékonyság rejtőzik benne, és szemet szemért, fogat fogért módszerrel, kegyetlen erővel megszabadul zsaroló és erőszakoskodó felügyelőjétől is. Önkéntelenül is vonzani kezdi az az eset, amelyben Mikael nyomoz: talán ráérez arra, hogy mennyire hasonlít az eltűnt lány sorsa a sajátjához.
Mikael és újdonsült hacker barátnője rejtélyes gyilkosságok sorozatára bukkan Harriet naplója alapján – és itt kezdünk elszomorodni: mégsem új a dolog, csak egy „átlagos” sorozatgyilkos kiléte után nyomoztunk velük együtt? Az észak-európai jelleg végül el fog tűnni, és sablonos hollywoodi thrillert fogunk látni, csak épp nem angol, hanem svéd párbeszéddel? Nos, bár a történet valóban izgalmas, az egyes részletekből óvatosan épül fel a megfejtés mozaikja, és még egy kicsi a náci színezetből is megmarad, főszereplőnk révén valóban egy szadista sorozatgyilkos karmai között „végezzük”. A teljes kelléktár – hangszigetelt pince, vágó- és kínzóeszközök, a ketrec, az ágy, amelyen ki tudja, hányan végezték – felbukkan egy olyan szereplőnek köszönhetően, akire addig a legkevesebb bűnjel utalt, és a szabadulás reménytelennek látszik.
A zárás mégis happy end: mindazok a „férfiak, akik gyűlölték a nőket”, a múltbeli bűnöket elkövető és a jelenben Mikael karrierjét tönkretevő gonosz is elnyeri méltó büntetését, a jó pedig alaposan megérdemelt jutalmát. És még mindig marad egy slusszpoén, ami után még egy és még egy következik, amíg valóban minden kérdésünkre választ nem kapunk. A filmet nézze meg mindenki, aki szereti a Poirot- és Mrs. Marple-történeteket, és szeretne egy hajmeresztően más Pippit látni.
