Már Széchenyi István, de állítólag még Kossuth Lajos is varratott magára, a magyar tetoválóművészet mégis csak a rendszerváltást követően vált jelentőssé. A Varrat leginkább ennek az időszaknak a műhelytitkaiba avatja be nézőit.
A Varrat a kortárs tetoválókultúráról és annak magyar képviselőiről kíván átfogó képet nyújtani. A témát számos kontextusból vizsgáló dokumentumfilm információbőségéhez azonban amatőrnek ható technikai kivitelezés és átgondolatlan szerkesztési megoldások társulnak. A film a Kárpáti György produceri felügyelete mellett készült korábbi dokumentumprodukciók (Volt egyszer egy téka, Volt egyszer egy képregény, Magyar hangja…) formátumához igazodva ismét egy népszerű magyar szubkultúra múltjáról és résztvevőiről igyekszik egy későbbiekben megtekinthető képet rögzíteni, a készítők ugyanakkor csak ritkán próbálnak újat mondani a témával kapcsolatban, amit archiváló szándékaiknak megfelelően az alapjaitól kezdve ismertetnek közönségükkel.
„Nekem olyan hangom van, amilyen normális embernek nincs” – Csapó András: Magyar hangja...
A Magyar hangja... nem a mozi széles vásznára kívánkozó, egészestés, gazdag filmnyelven fogalmazó dokumentumfilm, kár is lenne ilyenként marketingezni.
A tetoválás kifejezés a tahiti „tatu” szóból származik, ami azt jelenti, hogy nyomot hagyni. Ennek ellenére az emberi bőrre készített alkotások jellegükből fakadóan csak igen ritkán maradtak fenn az utókor számára, noha az ősi művészet eredete a Krisztus előtti korokba nyúlik vissza. Így a kutatások jobbára a hieroglifák emberalakjain megjelenő minták és más művek ábrázolásai alapján következtetnek az ősi tetoválásokat övező részletekre. Készítésük lehetséges céljait – az identitás és a társadalmi hovatartozás meghatározásában vagy a vallási rituálékban betöltött szerepét – a Varrat készítői által megkérdezett akadémikusok ismertetik, akik között néprajzkutató nyelvészprofesszor, szociológus és pszichológus is található.
A rendkívül sűrűn és szárazon taglalt, tág történeti kontextus kötelezőnek érződő bevezetése után azonban a magyarországi tetoválás szociokulturális háttere kerül fókuszba, amire olyan jelentős hazai szakemberek hívják fel a figyelmet anekdotáikon keresztül, mint Müllner Csaba, Kis Brigi, Gémes István „James” vagy a neves Dark Art Tattoo alapítója, Sárközi Zsolt. Történeteikben elsősorban a rendszerváltozás utáni éra viszonyainak nosztalgiája fogalmazódik meg, de – a kezdeti „balatoni időszak” külföldi turistákra felvarrt delfinjeinek és skorpióinak felidézése mellett – alkalmanként szintén kitérnek a tetováláshoz szükséges eszközök hátterére és működésmódjára, illetve egyéb gyakorlati érdekességekre.
Ezek a mozzanatok képesek időről időre más stílusban rögzített, megfigyelő, kézikamerás felvételekkel megszakítani a filmben alapvetően alkalmazott, „beszélő fejes” távolságtartó interjústílust, noha a könnyed hangvétel és a megszólalók közvetlensége kiváló alapot biztosíthatna az alkotóknak, hogy részt vegyenek az eseményekben. A kérdésfeltevők háttérbe vonulása ráadásul kifejezetten zavaróan képes hatni egy-egy alkalommal, amikor a következetlen szerkesztés miatt a megkérdezettek válaszából nem derül ki egyértelműen, hogy mire vonatkoznak vagy milyen kontextusban értelmezendők az állításaik, de rendszeresen szembesülhetünk meghökkentőbb technikai malőrökkel is a film során: az interjúk gyakran rendezetlen háttere és amatőr világítástechnikája azt a hatást kelti, mintha a résztvevők online megbeszélést tartanának az otthonukban, a szövegüket pedig felolvasva adják elő, a statikus félközeli kompozíciók számos alkalommal vágják le a felvételen szereplők fejtetejét, a plánozás sokszor figyelmen kívül hagyja a bevett nézésirányokat, a vágás során pedig számos didaktikus és önismétlő beszélgetésrészlet került egymás mellé, miközben a film leginkább a verbális ingerekre épül, noha egy vizuális kérdéskört fejteget.
A kutatók és a művészek után azonban számos tetovált celeb és átlagember meséli el tapasztalatait, így az alkotások viselői is megoszthatják nézeteiket a téma kapcsán. Hiszen a tetoválások elsősorban nekik szólnak: mivel ezek a művek eltűnnek a történelem évtizedei során, nem állíthatóak ki eredeti formájukban a nagyközönség számára, jellemzően még a tetoválóművészek sem találkoznak többé elkészült varrataikkal. Az élő vászonként szolgáló alanyok maguk határozzák meg a testükön viselt mintákat, az alkotók csupán kivitelezik azokat. Az elhangzottak alapján ráadásul a munka készítésének folyamata és a vele járó fájdalom egyaránt fontos, érzelmi súllyal bíró tényezők, ahogyan az is, hogy melyik testrészre kerül az adott rajz.
A számos résztvevő és gondolat mellett azonban éppen a témául szolgáló tetoválásokra fordítja a film a legkevesebb figyelmet. Szóba kerül ugyan, hogy a hiperrealizmustól a nonfiguratívon át a fantasy-ig több tetoválásműfaj is létezik, valamint eltérő felvarrási technikák állnak rendelkezésre, ezek esztétikai vonzatairól mégis kevés szó esik. Az interjúk elbeszéléseit csak meglepően ritkán illusztrálja a film a tetoválásokról készült felvételekkel, pedig ezek eredményezik a vizuálisan legizgalmasabb képsorokat, legyen szó a varrás pillanatát szuperközeli lassításban mutató beállításokról vagy arról az izgalmas megoldásról, amiben az alanyokat folyamatos narrációjuk alatt váltakozva láthatjuk teljesen felöltözve, statikusan ülve és tetoválásokkal borított, fedetlen testüket megmutatva, könnyeden pózolva. Már ez az egyszerű képi ellentét is látványosan szemlélteti a társadalmi elvárások kötöttségeinek és az önkifejezés felszabadító erejének oppozícióját a kortárs kulturális közegben.
A különböző identitásmeghatározások elfogadásának politikai környezetében ugyanakkor a tetoválás a korábbi nézetekkel ellentétben már közel sem kizárólag az olyan marginális rétegekhez tartozik, mint az elítéltek vagy a katonák. A film mégsem kíván társadalmi szerepet vállalni témája aktuális népszerűségének apropóján, mindössze a közelmúlt állapotainak rögzítését tűzi ki célul. Dokumentációjának kivitelezése azonban sokkal inkább emlékeztet egy tapasztalatlan youtuber, egy hobbivideós vagy egy kezdő filmszakos diák első próbálkozására, mintsem egy tényleges mozifilmre.
