A titánok harca két évvel ezelőtt finoman szólva sem rengette meg a világot: a kritikusok a földbe döngölték, a nézők fanyalogtak, és azt hiszem, mindenki hamar elfelejtette volna Louis Leterrier kalandfilmjét. Csakhogy nemzetközi szinten közel félmilliárd dollárt termelt, aminél nyomósabb indok aligha kell egy stúdiónak a sequel elkészítéséhez. Így aztán Perszeusz kalandjai folytatódnak, új rendezővel, régi hibákkal.

A történet az első részhez képest tíz évet ugrik az időben. A megözvegyült Perszeusz nem kért a félistenek tejben-vajban tocsogó életéből, helyette egyszerű halászként tengeti mindennapjait és neveli egyetlen fiát. Az idill azonban hamar véget ér, mert a titánok és az istenek újfent hajba kapnak. Kronosz, az istenek alvilágba taszított atyja a maga oldalára állítja Hadészt és Arészt, hogy közösen hozzanak pusztulást a világra. A meggyengült istenek képtelenek felvenni a harcot, így a balhét ismét az események közepébe csöppenő Perszeusznak kell elvinnie.

A „csöppenő” szót kéretik ez esetben szó szerint érteni. A titánok haragját ugyanis csak akkor lehet élvezni, ha képesek vagyunk túltenni magunkat azon, hogy a főhős minden motiváció vagy logika nélkül sodródik egyik akciójelenetből a másikba. A háromfős forgatókönyvíró-csapat egy félmondatot sem fecsérel arra, hogy árnyalja a figurákat, pedig a filmen végigvonuló, több aspektusban is felmerülő apa-fiú kapcsolat akár izgalmas is lehetett volna. Így aztán a néző – groteszk módon – azon kapja magát, hogy Hadésszal szimpatizál, mert legalább világos, hogy mit csinál, és miért csinálja. A forgatókönyvíróknak azonban nem ez az egyetlen bűnük: olyan humortalan és bárgyú párbeszédeket írtak, hogy az első rész szimplán csak jellegtelen dialógjai Shakespeare-nek tűnnek hozzá képest.

Ez azért különösen szomorú, mert a szereplőgárdára most sem lehet panasz. Persze elsősorban nem a főszereplő Sam Worthingtonra gondolok, mert ő továbbra is gyenge színész, ráadásul A-kategóriás sztárnak sem mondanám, akire rá lehetne bízni egy ekkora projektet. Liam Neeson és Ralph Fiennes viszont sokszor bizonyított, kivételesen tehetséges emberek, de a marhaság az ő szájukból is marhaság marad. Ettől függetlenül a film legjobb percei azok, amikor ők vannak a vásznon. No, meg a frissen szerződtetet Bill Nighy, aki vicces, mint mindig. Valahol szomorú dolog ez: három ilyen kaliberű színész a vásznon, és küklopszokról meg pegazusokról diskurálnak.

De ha már küklopszok és pegazusok, azok legalább jól sikerültek. Mert igen, ez egy buta film, üres és lelketlen film, de látványos, az tagadhatatlan. Jonathan Liebesman már A Föld inváziójával is bebizonyította, hogy van érzéke az akcióhoz (csak ahhoz, semmi máshoz), és most sem okoz csalódást. Az akciójelenetek dinamikusak és lebilincselőek, még az állandóan rángó kamerát is hajlamos vagyok megbocsájtani. Azt viszont nem, hogy a végső nagy összecsapás újfent csalódást kelt. Mintha elfogyott volna a pénz: Kronosz nem egy vérfagyasztó szörnyeteg, csupán a Shrek-filmekből ismerős Mézi odakozmált változata. A titánok haragját egyébként – hasonlóan az első részhez – nem 3D-ben forgatták, hanem utólag adták hozzá a plusz dimenziót. Ez azért furcsa, mert A titánok harca a mai napig a legjobb ellenérv a konvertált térhatás ellen – ha nem adnak a vetítés mellé szemüveget, senkinek se tűnt volna fel, hogy 3D-s filmen ül. Azóta viszont eltelt két év, a technika fejlődött, így a második rész valóban térhatású. Ha nem is lélegzetelállító a 3D, legalább észre lehet venni, hogy van.

Szóval az agyunkat le kell adni a ruhatárba, a mitológiai ismereteinket és a történelmi tanulmányainkat szintúgy, és az sem árt, ha füldugóval készülünk a párbeszédek ellen. Mert ha csak nézzük ezt a filmet, akkor egészen szórakoztató. Mivel a film lassacskán visszatermeli gyártási költségeit, nyugodtan készülhetünk a harmadik részre is: amíg egyetlen cent haszon van a dologban, addig jönnek majd sorban a titánok.