Valami egészen szokatlan dolog történt 2013. február 7-én este fél 10 körül a kolozsvári Bulgakov kávéház füstben fuldokló csukott teraszán: megszületett az erdélyi magyar közönségfilm. Harmincegy perc alatt, mindjobban erőre kapva, az öt tévéképernyőt önfeledten bámuló közönség szeme láttára lábra állt, kissé megrázta magát és lőn. Kérném itt bejátszani Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra nevű szimfonikus költeményét.
Ha egy történet vászonra kérezik, kár küzdeni ellene, kamerát kell szerezni és hadd forogjon. Valahogy így alakult Nagy Koppány Zsolt Személyi figyelő című elbeszélése és Lakatos Róbert rendező kapcsolata is. A Nagyapám tudott repülni című novelláskötet nyitódarabja pompásan továbbgondolt abszurd parabolája a kommunista (de végsősoron bármely totalitárius) rendszer megfigyelői apparátusának. Szenvtelen, már-már unalmas hangnemű narrációval, mintegy fölényes modorban írja naplóbejegyzésszerű jelentését az átlátszó ügynök, aki képes a megfigyelt lakásában élve, közvetlen közelről megfigyelni, amikor azon kapja magát, hogy ő is megfigyelés alatt áll. Mesterien végzi megfigyelői dolgát, a megfigyelteket rendszerint a megfigyelés végeztével kinyírja, mindeközben saját megfigyelőjét is szemmel tartja. A megfigyelve megfigyelő megfigyelő tehát megfigyeléseit megfigyelői megfigyeléssel figyeli meg, kifogni rajta képtelenség. Megunhatatlan nyelvi játék, már-már paranoid.
Mindezt filmnyelvre fordítani – a szöveg harsány vizualitása dacára – első pillantásra borzasztó nehéz feladatnak tűnhet, de a Lakatos Róbert és Bálint Arthur szerzőpáros bravúrosan eltalálta. A legkülönfélébb, erdélyi filmes viszonylatban mondhatni egyedülálló kameramozgások által és csavaros elbeszélői technika segítségével mesélik a történetet, így a többszörösen szubjektív nézőpontok egymásra építésével fergeteges látványvilágot teremtenek. Teszik ezt nem pusztán (a szűkebb haza filmiparban) újításnak számító módszereikkel, de a novella linearitását is kissé megbontva, ráadásként a különféle populáris műfajok szerencsés ötvözésével. Hideglelős thriller, furfangos nyomozás, igényes paródia, némi fantasztikum és intermedialitás keveredik a bizarr, alapjait tekintve a voyeurizmus minden értelmezését kimerítő alkotásban.
A rövid időre felbukkanó, rendszerint erőszakos halált haló névtelen karakterek sokasága, a változatos gyilkosságok, a temérdek belső tér, megannyi külső helyszín és az egykedvű, mindazonáltal parádés narráció rögvest elbűvöli a nézőt. Csupán a végén derül ki, hogy Lakatos Róbert mily parányi stábbal forgatott. A szerepeket amatőr és hivatásos színészekkel játszatta el. A főhőst alakító Boros Lóránd némi tapasztalattal rendelkezik ugyan, de nem színművész, amint a mellékszereplő Kovács Ferenc sem az, játékuk mégis meggyőző, amely egyben az alapos színészvezetési munkát is dícséri. Sztárja a filmnek csupán egy van, az ismét elragadó Györgyjakab Enikő, továbbá röviden, de remekül játszik Marosán Csaba is.
A vetítésen, egyáltalán nem meglepő módon, hatalmas kíváncsi közönség tolongott. Ízelítőül Nagy Koppány Zsolt olvasott fel, részben a szóbanforgó novellából, részben egy újabb írásából részletet, majd Lakatos Róbert mondott pár szót a film születésének körülményeiről. Az elolvasás percében, azon nyomban döntött arról, hogy ezt a novellát filmre viszi, rövid időn belül ötleteit egyeztette Bálint Arthurral, a forgatókönyvet pedig az íróval hármasban alakítgatták. A tárgyakba bújó, állandóan és testközelben létező megfigyelő filmes jelenlétét többféle kamerával, segédoperatőrrel, rögtönzött, de jól bevált kellékekkel oldották meg – derült ki a levetített werkfilmből. Ugyanitt a közösen, örömmel és jól végzett munka vidám perceiből is kaptunk némi ízelítőt.
A vetítést követő nyilvános társalgás folyamán nem kis meglepetésre egy óvatlan pillanatban elhangzott a „tarantinói trash” álműfaji besorolás Szántai János író, kritikus részéről. Mindhiába keresek jobb meghatározást, próbálkozom más regiszterben, ennél velősebbet és lényegretörőbbet sajnos nem találok. Valóban az: feszes, cinikus, vakmerő, mutatványos, elgondolkodtató. És úttörő, az itthoni tájban kétségtelenül.
(fotók: Szén János)
