Az, hogy újabb egészestés kortárs némafilm készült, már nem tud meglepni az utóbbi évtized gazdag némafilm-termése után. Az, hogy a Hófehérkét mozikban is vetítik, pedig jelzi, hogy a némafilmes stílus utat tört magának, még ha nem is a mainstreambe, inkább a midcultba érkezett meg.
A film csak azoknak ajánlott, akik kifejezetten műfajtörténeti tanulmánykodás céljából ülnek be a plüssfotelekbe, és azok közül is csak azon keveseknek, akiknek félelmetesen edzett a rekeszizma.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy megunhatatlan mese, amelyet a gonosz hollywoodi producerek elraboltak, hogy kényük-kedvük szerint átdolgozva, üzenetét meghazudtolva minduntalan magamutogatásra kényszerítsék a Hatalmas Anyagi Nyereség kizárólagos örömére. Híre kerekedett azonban ennek a gaztettnek, és nyomába eredtek a megmentő lovagok, hogy ki színészi tehetségével, ki humoros beszédével, ki fantáziadús látványosságokkal enyhítse a szegény mese megaláztatását, míg a moziműsorról lekerülve, újra évtizedes álomba merülhet, a méltóságteljes „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezésről álmodva.
Egy Walt Disney-animációs filmre nem azért ül be az ember, hogy elképesztően innovatív és tradíciókat felülíró megoldásokat lásson, hiszen a Disney maga a tradíció. Olyan, mint a nagyi főztje: együnk bárhol is a világon, kevés nagyobb öröm van annál, mint hazatérve bedobni egy adagot az öreglány ebédjéből. Az Aranyhaj és a nagy gubanc is ilyen kaja, jó étvágyat hozzá!
A Grimm-fivérek életéhez kötött Gilliam-féle fikció azt meséli el, hogy a 19. századi, napóleoni csapatoktól megszállt Németországban hogyan jutott keresethez Jacob (Heath Ledger) és Wilhelm (Matt Damon), a két német mesekutató.
