Joaquin Phoenix zsenijét mi sem mutatja jobban, hogy pontosan ugyanolyan lehengerlő egy csendes, szeretetre méltó szerepben, mint amikor bohócnak mázolva száll alá a lélek poklába, vagy ha Johnny Cashként szakít le mosdókagylókat. A C’mon C’monban ráadásul méltó partnere egy tizenegy éves kisfiú: Mike Mills filmjében példátlan bájjal mesélnek az életről, a gyerekkorról és a családon belüli bonyolult dinamikáról is.

Mike Mills előszeretettel merítkezik saját családi élményeiből: a 2010-es Kezdőkbe (Beginners) konkrétan saját apjával való kapcsolatát írta bele, aki halála előtt öt évvel, 75 évesen közölte a családdal, hogy meleg. A Huszadik századi nőkhöz (20th Century Women) szintén saját életéhez nyúlt: Los Angeles-i tinédzseréveinek fontos nőalakjait gyúrta fiktív karakterekké egy kedélyes coming of age-filmben. Mills látható lelkesedéssel és hozzáértéssel viszonyul a családon belüli dinamika témájához, elsősorban olyan filmekkel, ahol elsősorban nem a cselekmény a lényeg, hanem a szereplők közti viszonyrendszerek, az emberszagú dialógusok és az a fajta erőlködésmentes valódiság, amely igazi emberi sorsokat rajzol ki hús-vér karakterekkel. Ebből a szempontból Mills három filmje egységet alkot – az első, az Ujj-függő (Thumbsucker) azért nem sorolható ide, mert bár az is nagyon hasonló témával foglalkozik, Walter Kirn 1999-es azonos című regényéből készült –, egyelőre visszafelé halad az időben: a haldokló édesapától a tinédzserkor viszontagságain át a C’mon, C’monban eljutunk egy kilencéves gyerek világába. Mills természetesen ehhez is saját életéből merített, mégpedig abból a részéből, amelyet az egyik legcsodálatosabbnak, mégis egy kihívásokkal teli küldetésnek tart: a gyereknevelésből. Személyes érintettsége a korábbi filmjeihez hasonlóan a C’mon C’mon nagy erénye, az őszinte és életszerű párbeszédeket saját fia és az ő kapcsolata ihlette.

Johnny (Phoenix) meglátogatja a húgát (Gaby Hoffmann), akitől egy éve egy traumát – édesanyjuk halálát – követően hidegült el, s egyre több flashback mutat rá, hogy a két, egymást igazán szerető testvér egymáshoz fűződő viszonya korántsem zökkenőmentes. A testvérnek, Vivnek Los Angelesbe kell utaznia, hogy mentálisan sérült férjét istápolja, ezáltal összetartsa saját családját. A boldog családegyesítés reményében azonban áldozatot kell hoznia: magára kell hagynia kisfiát, Jesse-t (Woody Norman), akit előbb csak egy napra bíz testvére gondjaira, ám a bizonytalan helyzet miatt Johnny kvázi pótapaként lép színre, és hosszú időt tölt a kisfiúval, akit magával visz az utazásaira is. Johnny rádiós riporter, aki szent küldetéseként utazza keresztbe-kasul az Egyesült Államokat, hogy az amerikai gyerekeket faggassa fáradhatatlanul a jövőről, a magányról, a felnőttekről, arról, mit tanítanának szüleiknek, ha ők nevelnék őket. Az időről időre bevágott interjúrészletek egyrészt érdekes keretet adnak a filmnek, másrészt univerzálissá teszik a film témáját, amelyet így nemcsak Johnny családjára vetít le a C’mon, C’mon.

Ami első látásra a gyermektelen, egyedül élő Johnny számára kedélyes gyerekfelvigyázásnak tűnhet, az a napok múlásával és Jesse megnyílásával válik terápiává nemcsak a gyerek, de Johnny számára is. A férfi, aki munkájából kifolyólag egész nap gyerekeket hallgat, épp saját unokaöccsével nem jut mindig dűlőre. A kissé különc, hiperaktív, ám rendkívül érzékeny és értelmes kisfiú lesz nemcsak a férfi legjobb tükre, de szerepeik nagyon gyakran fel is cserélődnek: a legkényelmetlenebb kérdéseket saját életéről éppen Jesse teszi fel a számára, és Johnny ugyan igyekszik elbagatellizálni a választ, nem szúrja ki a kisfiú szemét gyerekbarát szólamokkal – vagy ha igen, Jesse kíméletlenül megkéri, ne bullshiteljen. És bár a kisfiú elutasítja, hogy őt magát interjúvolja meg, Johnny mégis képes arra, hogy az egyébként zárkózott, saját világában élő gyereket megnyissa, ezáltal tárul fel egy nem éppen zökkenőmentesen működő család gyerektagjának minden dilemmája és keserűsége. Ennek egyik legbizarrabb példája – amely úgy válik egyre érthetőbbé, ahogy a gyerek megnyílik – Jesse azon fantáziajátéka, hogy őt árvának kell  tekinteni. De hogy ne érezné magát árvának az a gyerek, aki csupán másodlagos gondnak látja magát abban a családban, ahol az édesapa kezeletlen mentális problémái időről időre felborítják életüket, az ehhez asszisztáló anya pedig gyerekét is félretéve próbálja menteni a menthetőt?

Ezzel együtt az élet örökös körforgása is feltárul a flashbackekkel: Johnny és Viv egy évvel korábban szellemileg teljesen leépülő édesanyjukkal foglalkoztak ugyanúgy, mint ahogy most Jesse-vel. Az őket felnevelő nő elvesztése szintén fontos pontja egy ember felnőtté válásának függetlenül attól, hogy ki mennyi idős, és a film üzenete is erre rezonál: mindegy, ki a gyerek és ki a felnőtt, az életben egymást neveljük amellett, hogy az elkerülhetetlen nehézségek is folyamatosan formálják, építik az embert. Bár ők ketten a felnőttek, telefonbeszélgetéseikben saját, eddig ki nem beszélt traumáik és kételyeik által az is felsejlik, hogy míg Jesse kezét próbálják fogni a problémák útvesztőjében, addig nekik is szükségük lenne egy vezető kézre. A gondoskodás hozza őket ismét össze: édesanyjuk haláltusáját összezárva csinálták végig, az idősebb generáció után most a fiatalabb képviselője, Jesse kovácsolja őket ismét össze. Viv karakterén keresztül az anyaság bonyolultsága is felsejlik annak legmélyebb és legcsodálatosabb végleteivel együtt, erre reflektálnak egyrészt az időnként a könyvekből felolvasott, definíciószerű mondatok a gyereknevelésről, másrészt Jesse olyan őszinte kirohanásai, ahol rossz anyának nevezi Vivet.

Joaquin Phoenix szokás szerint lehengerlő akkor is, ha teljesen visszafogott alakítást várnak tőle, ahogy Gaby Hoffman, az amerikai függetlenfilmes szcéna egyik, nem is olyan titkos fegyvere is remek a családot minden igyekezetével összetartó anya szerepében. A film igazi szupersztárja azonban a 11 éves Woody Norman, aki tökéletesen természetesen, hús-vér gyerekként viselkedik a kamerák előtt. A brit gyerekszínész háta mögött fiatal kora ellenére már több film-és sorozatszerep van, ötéves kora óta színészkedik. Mills számára akkor vált nyilvánvalóvá, hogy megtalálta a film tökéletes Jesse-jét, amikor a próbafelvételt követően kiderült számára: valójában a kisfiú brit, mégis tökéletes amerikai akcentussal játszotta el a szerepet.

A C’mon C’mon azon filmek újabb, kiváló darabja, amely nem ledózerolja nézője lelkét, hanem visszafogottságával és életszagával, nagy szavak és katartikus jelenetek nélkül, apró momentumaival, csendben fészkeli be magát a néző fejébe. A fekete-fehér látvány – Mills egy interjúban elmondta, kedvenc filmjei fekete-fehérek, ezért választotta ezt a képi világot – nemcsak fölösleges, művészkedő adalék, hanem még inkább lecsupaszítja a történetet arra a szintre, hogy a szemünk helyett a fülünkkel lássunk. Mert a C’mon C’mon a hallgatás, vagy sokkal inkább a meghallgatás filmje: halljuk meg az emberek, és főleg a lelkünkhöz legközelebb állók hangját.