Kritika | Roman Polański: J'accuse / Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy Kritika | Roman Polański: J'accuse / Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy

Az úriember és a kém

Roman Polański: J'accuse / Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy

ÉRTÉKELD A FILMET!
Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy
Roman Polański
2019
Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 8 10 1

8

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Mi újat tehet hozzá egy filmrendező a híres-hírhedt Dreyfus-ügyhöz, amelyről korábban már ötször is készült film? A plusz csakis az esztétikai élmény és az időben oly távoli történelmi események életszagúvá és emberközelivé tétele lehet – és mindezzel a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy meg is ajándékozza nézőjét. Roman Polański egy igazi profi kiegyensúlyozottságával, önbizalmával és rendíthetetlen nyugalmával nyúl a témához, érett eleganciával és esztétikai érzékkel dolgozza fel a 19. századi Európa egyik leghíresebb botrányát. A történelmi múltat a mai néző számára tapintható közelségbe hozza.

Az 1800-as évek legvégén árulásért elítéltek egy francia katonát: a zsidó Dreyfus kapitányt azzal vádolták, hogy a németeknek kémkedik. A büntetése lefokozás és száműzetés a világ végére, a hírhedt Francia Guyana-i Ördög-szigetre. Nem sokkal később a titkosszolgálat élére egy Picquart nevű ezredes kerül, aki rájön, hogy Dreyfust ártatlanul ítélték el. Szélmalomharcba kezd a katonaság legfőbb vezetői ellen, Émile Zola nyílt levele/röpirata robbant nagyot az ügyön, ami azonban csak évek múlva zárulhat az ártatlan rehabilitációjával.

A Polański-féle J'accuse (maradjunk a francia eredeti címnél – a szájbarágós, közönséges, nem idézet angol verziót tükörfordító magyar változat még eredetijénél is bőbeszédűbb) elsősorban nem az ártatlan Dreyfus (Louis Garrel) szenvedéseit mutatja be: Polański számára a történet igazi hőse Picquart (Jean Dujardin), aki szinte maga is Dreyfus sorsára jut. Az ő szemszögéből bontakozik ki a cselszövés, széttépett és összeragasztott levelekből és táviratokból, egy jó kis krimi eszközeivel áll össze a kép, és a történet összes szereplőjét nem ismerő nézőnek érdemes jól figyelnie a hamis vagy félreértelmezett bizonyítékok és úri bajszok erdejében.

J'accuse csodálatosan szép film. Egyrészt festményszerű képei vannak – hol a plein air festészetet (pl. Renoir Piknikjét vagy Manet Reggeli a szabadban című festményét) idézi, hol a rút romantikus esztétikája bontakozik ki (gondoljunk csak a francia titkosszolgálat bázisára, ahol szinte tapintani lehet Picqart-ral együtt a fülledt, levegőtlen, dohos és csatornabűzös szobák mocskát, ami ugyanolyan ellentétben áll szereplőnk pedáns megjelenésével, mint jelleme az ott gyülekező besúgók gerinctelenségével), hol a realisták lényegre törő egyszerűsége áll előttünk. Máskor meg hátradőlve tobzódhatunk a helyszínek és díszletek szépségében: a szalonok pazar díszítése, de az utolsó lépcsőház is egy-egy szecessziós csoda, a sikátorok, utcaképek időutaztatóan bájosak. Picquart Artemisz szobra előtt beszélget a Louvre-ban – a vadászat görög istennője szerencsét hoz neki, amikor új nyomon indul el. Az alkotók szemmel láthatóan törekedtek a hitelességre, Dreyfus Ördög-szigeti „otthonának” a hasonmását is felkutatták, a száműzött szobáját is a fennmaradt képek alapján rendezték be.

Nem csak a díszletek és az aprólékosan kidolgozott, korhű jelmezek tekintetében törekedtek szemmel láthatóan a hitelességre: Polański és csapata (avagy a forgatókönyv alapjául szolgáló regény írója, Robert Harris) nagyon alaposan dokumentálódott az események és a szereplők kapcsán, hiszen az utolsó szolgáló neve is valódi – nyilvánvalóan felleltárazták a Dreyfus-ügyről készült korabeli rajzokat és metszeteket. A film nagyon erős jelenettel indít: egy katonatiszt lefokozását látjuk, azt, ahogy percről percre, a sárba hulló szalagokkal, díszgombokkal együtt elveszíti becsülete és egész addig épített karrierje utolsó morzsáit is; az enyhe január borzongató nyirkosságában nemcsak a bajtársak, hanem a lázongó párizsi csőcselék is követi az eseményeket – a kettétört kard és a tömeg képe adott volt, „csak” életet kellett lehelni bele. Ugyanígy korabeli rajzot álmodik újra az a jelenet is, amikor Dreyfus ügye a fellebbviteli bíróság elé kerül (a száműzetésben megtört, félig megkopaszodott, megőszült férfi alakja, mögötte a padban a védői). De fennmaradtak a fogoly Dreyfus feleségéhez írt levelei, és természetesen Émile Zola köztársasági elnökhöz címzett nyílt levele a L’aurore című újság címlapján – a legjobbkor, és a legjobb arányérzékkel sikerült ezekből idézni.

A Dreyfus-ügy erős mediatizáltsága miatt viszonylag sok szereplőjéről maradt fenn hasonló rajz és metszet, és a film precízen követi ezeket az ábrázolásokat is. Az „eredeti” Dreyfust például könnyű volt újraalkotni egy kis sminkkel, egy katonasisakkal és egy cvikkerrel: Louis Garrelt arcformája tökéletesen alkalmassá teszi erre a szerepre. Dreyfusön kívül a tábornokok vagy Walsin-Esterhazy marsall is megszólalásig hasonlít „eredeti önmagára”. Utóbbinak ugyan nincs túl sok jelenete, a filmnek mégis sikerül felidéznie még egy róla készült gúnyrajzot is. (Hogy ki volt ez a magát a történelembe nem feltétlenül dicső tetteivel beíró, félig magyar nevű úriember, azt Esterházy Péter fogalmazta meg a legszellemesebben.) Az egyetlen szereplő, akinek semmi köze az eredeti fényképekhez nem más, mint a magát Picqart ezredest alakító Jean Dujardin. Csak a bajusz „eredeti”, de az is csupán a megléte miatt. A némafilmessel minden létező színészi díjat besöpört Dujardin cseppet sem unatkozott 2011 óta (legalábbis az azóta bemutatott egy tucat film, néhány tévésorozat- és rövidfilm-szereplés erre enged következtetni), viszont ez az alakítása is díjeső-esélyesnek tűnik – bajusz ide vagy oda, megérte a kompromisszum. Nemes arcéle, elegáns vonásai kiválóan alkalmassá teszik a tökéletes úriember, éles eszű nyomozó és a rendíthetetlen (ólom)katona szerepére. Bár maga is antiszemita érzületű, Picquart valódi profi a szakmájában, ráadásul az igazság elkötelezett híve; amikor rádöbben, hogy a nemrég még általa is megvetett és kigúnyolt áruló ártatlanul került börtönbe, a lehető legrövidebb idő alatt igyekszik felhívni az illetékesek figyelmét a hibára – nem számít arra, hogy ellenállásba fog ütközni, és felfedezése elhallgatását fogja parancsba kapni. A becsületet a karrierjénél is fontosabbnak tartja, életét a hazájának szentelte, egyetlen gyengéje pedig a szeretője, aki férjes asszony. Emanuelle Seigener ugyanis nem hiányozhat egy igazi Polański-filmből (ahogy Mathieu Amalric sem!), és ő is jó választás volt: megejtő természetességgel hozza a szépen korosodó, méltóságos úrhölgyet. (Apropó korosodó arisztokraták: van itt egy villanásnyi rendezői cameo is, frakkban!)

A film jól tükrözi a Dreyfus-ügy igazi jelentőségét: jelzi, mennyire jól fejlett antiszemitizmus uralta a 19. század végi francia társadalmat, évtizedekkel a holokauszt előtt: gondolkodás nélkül ráhúzzák a vizes lepedőt egy zsidóra a többi lehetőség megvizsgálása nélkül, hogy aztán egy szifiliszes tiszt tévedését hamis okiratokkal próbálják alátámasztani és menteni a szó szoros értelmében a „mundér becsületét”. Másik nagy felkiáltójelét a film a társadalom „felső” rétegében elharapódzó (mindenkori) korrupció fölé teszi ki: tények eltussolása, az igazságot kereső elhallgattatása, egy (hátrányos helyzetű) szereplő feláldozása a hatalom oltárán – napjaink hány bűnöse ellen emel vádat ez a J’accuse!

A J’accuse-t nagyjából jövő héten, a TIFF-en kellene néznünk, de a járványhelyzet közbeszólt. Sebaj, a film, illetve rendezője körül úgyis szinte állandó a balhé. Kevéssel azután, hogy a film elnyerte a velencei filmfesztiválon a zsűri nagydíját, újabb nő vádolta meg nemi erőszakkal Roman Polańskit, aki ellen egy hasonló ügy miatt évek óta elfogatóparancs van érvényben az Egyesült Államokban. Idén februárban a César-gála körül volt újabb botrány, Polański lincshangulattól tartva nem vett részt a rendezvényen, pedig a J’accuse 12 kategóriában kapott jelölést. (Végül három díjat hozott el, köztük a legjobb rendezőnek járót.) Felmerül tehát újra az örök kérdés, ezúttal jócskán kiélezve: el lehet-e tekinteni a rendező személyétől az alkotás értékelésekor? Nos, érvelhetünk meggyőződéseink szerint, egy viszont teljesen bizonyos: így kell igazán emlékezetes és életszagú történelemórát tartani.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy

Színes filmdráma, történelmi, 132 perc, 2019

Rendező:
Szereplők: , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

8

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Friss film és sorozat