Mi újat tehet hozzá egy filmrendező a híres-hírhedt Dreyfus-ügyhöz, amelyről korábban már ötször is készült film? A plusz csakis az esztétikai élmény és az időben oly távoli történelmi események életszagúvá és emberközelivé tétele lehet – és mindezzel a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy meg is ajándékozza nézőjét. Roman Polański egy igazi profi kiegyensúlyozottságával, önbizalmával és rendíthetetlen nyugalmával nyúl a témához, érett eleganciával és esztétikai érzékkel dolgozza fel a 19. századi Európa egyik leghíresebb botrányát. A történelmi múltat a mai néző számára tapintható közelségbe hozza.
Az 1800-as évek legvégén árulásért elítéltek egy francia katonát: a zsidó Dreyfus kapitányt azzal vádolták, hogy a németeknek kémkedik. A büntetése lefokozás és száműzetés a világ végére, a hírhedt Francia Guyana-i Ördög-szigetre. Nem sokkal később a titkosszolgálat élére egy Picquart nevű ezredes kerül, aki rájön, hogy Dreyfust ártatlanul ítélték el. Szélmalomharcba kezd a katonaság legfőbb vezetői ellen, Émile Zola nyílt levele/röpirata robbant nagyot az ügyön, ami azonban csak évek múlva zárulhat az ártatlan rehabilitációjával.
A Polański-féle J'accuse (maradjunk a francia eredeti címnél – a szájbarágós, közönséges, nem idézet angol verziót tükörfordító magyar változat még eredetijénél is bőbeszédűbb) elsősorban nem az ártatlan Dreyfus (Louis Garrel) szenvedéseit mutatja be: Polański számára a történet igazi hőse Picquart (Jean Dujardin), aki szinte maga is Dreyfus sorsára jut. Az ő szemszögéből bontakozik ki a cselszövés, széttépett és összeragasztott levelekből és táviratokból, egy jó kis krimi eszközeivel áll össze a kép, és a történet összes szereplőjét nem ismerő nézőnek érdemes jól figyelnie a hamis vagy félreértelmezett bizonyítékok és úri bajszok erdejében.
A J'accuse csodálatosan szép film. Egyrészt festményszerű képei vannak – hol a plein air festészetet (pl. Renoir Piknikjét vagy Manet Reggeli a szabadban című festményét) idézi, hol a rút romantikus esztétikája bontakozik ki (gondoljunk csak a francia titkosszolgálat bázisára, ahol szinte tapintani lehet Picqart-ral együtt a fülledt, levegőtlen, dohos és csatornabűzös szobák mocskát, ami ugyanolyan ellentétben áll szereplőnk pedáns megjelenésével, mint jelleme az ott gyülekező besúgók gerinctelenségével), hol a realisták lényegre törő egyszerűsége áll előttünk. Máskor meg hátradőlve tobzódhatunk a helyszínek és díszletek szépségében: a szalonok pazar díszítése, de az utolsó lépcsőház is egy-egy szecessziós csoda, a sikátorok, utcaképek időutaztatóan bájosak. Picquart Artemisz szobra előtt beszélget a Louvre-ban – a vadászat görög istennője szerencsét hoz neki, amikor új nyomon indul el. Az alkotók szemmel láthatóan törekedtek a hitelességre, Dreyfus Ördög-szigeti „otthonának” a hasonmását is felkutatták, a száműzött szobáját is a fennmaradt képek alapján rendezték be.
Nem csak a díszletek és az aprólékosan kidolgozott, korhű jelmezek tekintetében törekedtek szemmel láthatóan a hitelességre: Polański és csapata (avagy a forgatókönyv alapjául szolgáló regény írója, Robert Harris) nagyon alaposan dokumentálódott az események és a szereplők kapcsán, hiszen az utolsó szolgáló neve is valódi – nyilvánvalóan felleltárazták a Dreyfus-ügyről készült korabeli rajzokat és metszeteket. A film nagyon erős jelenettel indít: egy katonatiszt lefokozását látjuk, azt, ahogy percről percre, a sárba hulló szalagokkal, díszgombokkal együtt elveszíti becsülete és egész addig épített karrierje utolsó morzsáit is; az enyhe január borzongató nyirkosságában nemcsak a bajtársak, hanem a lázongó párizsi csőcselék is követi az eseményeket – a kettétört kard és a tömeg képe adott volt, „csak” életet kellett lehelni bele. Ugyanígy korabeli rajzot álmodik újra az a jelenet is, amikor Dreyfus ügye a fellebbviteli bíróság elé kerül (a száműzetésben megtört, félig megkopaszodott, megőszült férfi alakja, mögötte a padban a védői). De fennmaradtak a fogoly Dreyfus feleségéhez írt levelei, és természetesen Émile Zola köztársasági elnökhöz címzett nyílt levele a L’aurore című újság címlapján – a legjobbkor, és a legjobb arányérzékkel sikerült ezekből idézni.
A Dreyfus-ügy erős mediatizáltsága miatt viszonylag sok szereplőjéről maradt fenn hasonló rajz és metszet, és a film precízen követi ezeket az ábrázolásokat is. Az „eredeti” Dreyfust például könnyű volt újraalkotni egy kis sminkkel, egy katonasisakkal és egy cvikkerrel: Louis Garrelt arcformája tökéletesen alkalmassá teszi erre a szerepre. Dreyfusön kívül a tábornokok vagy Walsin-Esterhazy marsall is megszólalásig hasonlít „eredeti önmagára”. Utóbbinak ugyan nincs túl sok jelenete, a filmnek mégis sikerül felidéznie még egy róla készült gúnyrajzot is. (Hogy ki volt ez a magát a történelembe nem feltétlenül dicső tetteivel beíró, félig magyar nevű úriember, azt Esterházy Péter fogalmazta meg a legszellemesebben.) Az egyetlen szereplő, akinek semmi köze az eredeti fényképekhez nem más, mint a magát Picqart ezredest alakító Jean Dujardin. Csak a bajusz „eredeti”, de az is csupán a megléte miatt. A némafilmessel minden létező színészi díjat besöpört Dujardin cseppet sem unatkozott 2011 óta (legalábbis az azóta bemutatott egy tucat film, néhány tévésorozat- és rövidfilm-szereplés erre enged következtetni), viszont ez az alakítása is díjeső-esélyesnek tűnik – bajusz ide vagy oda, megérte a kompromisszum. Nemes arcéle, elegáns vonásai kiválóan alkalmassá teszik a tökéletes úriember, éles eszű nyomozó és a rendíthetetlen (ólom)katona szerepére. Bár maga is antiszemita érzületű, Picquart valódi profi a szakmájában, ráadásul az igazság elkötelezett híve; amikor rádöbben, hogy a nemrég még általa is megvetett és kigúnyolt áruló ártatlanul került börtönbe, a lehető legrövidebb idő alatt igyekszik felhívni az illetékesek figyelmét a hibára – nem számít arra, hogy ellenállásba fog ütközni, és felfedezése elhallgatását fogja parancsba kapni. A becsületet a karrierjénél is fontosabbnak tartja, életét a hazájának szentelte, egyetlen gyengéje pedig a szeretője, aki férjes asszony. Emanuelle Seigener ugyanis nem hiányozhat egy igazi Polański-filmből (ahogy Mathieu Amalric sem!), és ő is jó választás volt: megejtő természetességgel hozza a szépen korosodó, méltóságos úrhölgyet. (Apropó korosodó arisztokraták: van itt egy villanásnyi rendezői cameo is, frakkban!)
A film jól tükrözi a Dreyfus-ügy igazi jelentőségét: jelzi, mennyire jól fejlett antiszemitizmus uralta a 19. század végi francia társadalmat, évtizedekkel a holokauszt előtt: gondolkodás nélkül ráhúzzák a vizes lepedőt egy zsidóra a többi lehetőség megvizsgálása nélkül, hogy aztán egy szifiliszes tiszt tévedését hamis okiratokkal próbálják alátámasztani és menteni a szó szoros értelmében a „mundér becsületét”. Másik nagy felkiáltójelét a film a társadalom „felső” rétegében elharapódzó (mindenkori) korrupció fölé teszi ki: tények eltussolása, az igazságot kereső elhallgattatása, egy (hátrányos helyzetű) szereplő feláldozása a hatalom oltárán – napjaink hány bűnöse ellen emel vádat ez a J’accuse!
A J’accuse-t nagyjából jövő héten, a TIFF-en kellene néznünk, de a járványhelyzet közbeszólt. Sebaj, a film, illetve rendezője körül úgyis szinte állandó a balhé. Kevéssel azután, hogy a film elnyerte a velencei filmfesztiválon a zsűri nagydíját, újabb nő vádolta meg nemi erőszakkal Roman Polańskit, aki ellen egy hasonló ügy miatt évek óta elfogatóparancs van érvényben az Egyesült Államokban. Idén februárban a César-gála körül volt újabb botrány, Polański lincshangulattól tartva nem vett részt a rendezvényen, pedig a J’accuse 12 kategóriában kapott jelölést. (Végül három díjat hozott el, köztük a legjobb rendezőnek járót.) Felmerül tehát újra az örök kérdés, ezúttal jócskán kiélezve: el lehet-e tekinteni a rendező személyétől az alkotás értékelésekor? Nos, érvelhetünk meggyőződéseink szerint, egy viszont teljesen bizonyos: így kell igazán emlékezetes és életszagú történelemórát tartani.
