Ki kezdte a háborút? Ez a kérdés többször is elhangzik a Senkiföldjében, amely – a valamirevaló háborús filmek zöméhez hasonlóan – épp ennek a kérdésnek az értelmetlenségére világít rá. A boszniai rendező finoman adagolja az iróniát és a helyzetkomikumot, a végére azonban az arcunkra fagy a mosoly.
Egy lövészárokban az ellenséggel: nos, ez nem az a szituáció, amit bárki, bármikor kívánna magának, még akkor sem, ha az ellenség egyben, mondjuk így, polgártárs is, hiszen ugyanabban az országban nőtt fel és ugyanazt a nyelvet beszéli – tudjuk, hogy gyakran a „testvérháborúk” a legvéresebbek, és erre épp a délszláv háborúk szolgáltatják a legjobb példát, azon belül is a gyilkos boszniai konfliktus. Danis Tanović filmjének hősei pedig pont így járnak: egy – pontosabban két – félresikerült katonai-felderítői akció miatt két ellenséges katona beszorul egy lövészárokba, a szerb és a bosnyák vonalak közt valahol félúton, és ezzel a helyzettel kell kezdenie valamit. Egészen konkrétan: túlélni.
Ciki és Nino – mert így hívják a két delikvenst – számára ez nem is tűnik teljességgel lehetetlen feladatnak (bár azért könnyűnek sem mondható, tekintve, hogy az erőviszonyok folytonosan változnak, attól függően, hogy ki kerül inkább fegyverközelbe), van viszont egy harmadik társuk, egy bosnyák katona, akit a szerb Nino időközben lelőtt kollégája a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozott: a halottnak hitt ellenséges harcost ráfektette egy taposóaknára, így az a legapróbb mozdulatával is repeszek tucatjait „szabadíthatja el”, mindhármuk – de főként a saját – végzetét okozva ezzel. Nem az a tipikus vígjátéki szituáció.
Danis Tanović mégis olyan szeretnivalóan cinkos humorral és (ön)iróniával rajzolja meg hőseit és a köztük kényszerűen létrejövő kapcsolatot, mintha a cselekmény mondjuk egy hotelszobában történne és nem egy lövészárokban. Ez a feketébe hajló keserédes balkáni humor átjárja az egész filmet, bár a történet előrehaladtával a nevetés egyre halkabb lesz. A morbiditás persze a kezdetektől ott van, gondoljunk az olyan poénokra, mint amikor az egyik, a fronton újságot olvasó bosnyák katona a ruandai helyzeten szörnyülködik. Mintha rendezőnk – aki haditudósítóként vett részt a boszniai harcokban, tehát az élményszerű ábrázoláshoz megvolt az alapja – rámutatna ezekre a lövészárokban rekedt, a halál kapujában csetlő-botló figurákra, és azt mondaná: ezek az emberek többet érdemelnének, mert csak a háborús körülmények tették ilyenné őket. Sőt: ezek az emberek normális viszonyok között akár barátok is lehetnének. Bár csak egy vicces beszédhelyzetnek tűnik, valójában a film egyik kulcsjelenete, amikor kiderül: mindkét férfi ismeri ugyanazt a szőke, csinos Banja Luka-i nőt; és néhány másodpercre a folytonos gyanakvás helyét átveszi a rácsodálkozás önkéntelen öröme – hogy aztán, a szerencse aktuális állásától függően, fegyverrel a kézben csikarjanak ki nekik kedvező választ a „ki kezdte a háborút?” kérdésére.
A Senkiföldjében mindenki megkapja a magáét: azok, akik a fentihez hasonló kérdések feltevésére késztetnek amúgy normális embereket, de azok is, akik bedőlnek ennek; a kéksisakos ENSZ-békefenntartók (a „Hupikék Törpikék”, ahogy az árokban rekedtek nevezik őket), akik – egyetlen lelkiismeretes francia tiszt kivételével – nem a csapdahelyzet tényleges megoldásában, hanem inkább megúszásában, vagyis a látszatcselekvésben érdekeltek; és a média, amely egy-egy bátrabb riporteri fellépés pozitív hozadéka mellett – bizonyos problémákat nem lehet szőnyeg alá söpörni, ha a sajtó rászállt – az exkluzív és minél szenzációsabb témagyártásban érdekelt. Ez persze közhely, de hát a Senkiföldje valószínűleg éppen azért bizonyult olyannyira Oscar-kompatibilisnek, mert mind témafelvetésében, mind kifejezésmódjában nélkülözi a radikalitást, viszont valósággal sugároz egy korokon átívelő értéket: a humánumot.
Pedig Tanović filmjétől, minden (fekete) humora mellett, távol áll a kincstári optimizmus. Az árokban fekvő katona képe – aki alatt tűzszerészi beavatkozással sem sikerül hatástalanítani az aknát, vagyis menthetetlenül halálra van ítélve – szimbolikusra növekszik a film végére. És nem csak ő menthetetlen, hanem azok is, akiknek sikerül kijutniuk – mert kint is lövészárok van.
Nem az a kérdés, hogy ki kezdte a háborút, hanem hogy sikerül-e valaha befejezni. És Tanović válasza nem túl megnyugtató.
