A délszláv némafilmek után érdeklődők valószínűleg némi csalódással távoznak majd – a szerb filmgyártás születésének napjait felelevenítő, nosztalgiába ágyazott ironikus balkáni filmes hitvallásért beülők azonban minden bizonnyal maradéktalanul elégedetten lépnek ki Slobodan Šijan A nagy villamosrablás című filmjéről.
Kissé rajtaütve találhatja magát a kritikaíró, amikor olyan alkotással kell szembemennie, amelyben éppen a kritikaírás érvényességére kérdeznek rá, adott esetben egy filmkritikus főhős által, akinek kérdései a filmben már-már művészetelméleti komolysággal tevődnek fel. A nagy villamosrablás főszereplője egy valós történelmi figura, a költő-kritikus-rendező Boško Tokin, aki hozzá hasonló liberális-idealista fiatal értelmiségiek összeszervezésébe kezd, hogy elkészítsék a Balkán első avantgárd filmjét. A Cannes-ig is eljutó veterán szerb rendező, Slobodan Šijan 2007 óta először forgatott nagyjátékfilmjében a filmgyártás hajnalához való visszatérésben talál megfelelő környezetet ahhoz, hogy a médium születésének pillanatával eredendően megjelenő legnagyobb kérdéseket újra feltegye – mitől művészet a film?
Šijan meglepő pimaszsággal és szabadsággal igyekszik válaszolni erre. Szinte punkos lázadással idéz fel egy talán sosemvolt jugoszláv aranykort, ahol az első világháború embertelen tapasztalatai után fellélegző Belgrádban éppen tombol a jazz, a charleston és a szexuális forradalom. A színes-szagos korképben szinte alig vesszük észre a hattérben szerveződő kommunista mozgalmakat. A gyanúnk viszont azonnal feltámad: még ha „Balkán Párizsnak” is becézték a szerb fővárost, tényleg ilyen pompázatos lett volna mindez? A film látványos stilizálásokkal igyekszik ezt megoldani – a történelmi hitelesség itt nem elsődleges fontosságú. Éppen ezért is találkozhat szabadon egy filmforgatáson a Nobel-díj győztes Ivo Andrić, Sava Šumanović festő, I. Sándor jugoszláv király vagy éppen Tito és Sztálin.
Meglepő is, hogy a történet mennyire sok valós részletet feldolgoz Tokin életéből, ezeket igazán nehéz kiválogatni az erőteljesen átesztétizált elemekből. A film vállaltan reflexív formája mindig figyelmeztet is, hogy azért túl komolyan ne vegyünk semmit, filmenciklopédiának éppen higgyük ezt a filmet. Alcímében is ezt hangsúlyozza: fantázia egy sorsról. Akkor pedig, amikor olyan következtetésekig juttat, hogy a német expresszionizmustól kezdve az Ejzenstein-féle odesszai lépcsős mészárlásig minden erről a balkán csomópontról indult volna el, ha nincs egy szerencsétlen balesetet, azért egy enyhe iróniát is érezhetünk.
Ez az irónia Šijan legfontosabb stíluseszköze a filmben. Az elbeszélés keretét egy kihallgatás teremti meg: a második világháború után elfogott Tokin vallatásán járunk, akit a kommunista rezsim letartóztatott, amiért filmkritikákat közölt a német megszállás alatt. A kihallgatás képei a film noirok hangulatát idézi, csakhogy a túltolt és szinte diákfilmesen elrontott világítás, az időben elcsúszó és pontatlan pofon-effektek, vagy a láthatóan mű – és kontinuitásban következetlenül használt – vér erősen parodizálja a jelenetet, meglehetősen olcsó hatást keltve. A nagy villamosrablás legalább annyira jókedvű hommage a rendező által tisztelt letűnt korn és alkotói előtt, mint tragikus elszámolás, hogy ezen a vidéken már csak így megy ez, a filmipar kiszolgáltatott marad a történelmi-politikai álláspontoknak, s annyi év múlva is a nyugati formák meghonosításával küzd majd. Boško Tokint végtelen optimizmusáért és naivitásáért meg is bünteti a történelem, a film viszont pont ezért emeli a magasba: elvégre mi másként van értelme a filmeket készíteni, ha nem szenvedélyből és a legbuzgóbb lelkesedéssel?
A vallatás-keretnek köszönhetően ugyanakkor Šijan egy lépéssel el is tud távolodni az egyszerű nosztalgiától. Filmje legalább annyire szól a fikció születéséről is. Narrátorának Tokint választja meg, de vallomásának megbízhatóságában elbizonytalanít. Talán ezért nem is marad fontos a történelmi hitelesség és pontosság, a fiktív és valós elemek egymásból való kibogozása.
Az izgalmas kísérlet ellenére A nagy villamosrablás viszont több szinten fennakad. Amennyire izgalmas a reflexivitást kölcsönző naiv forma és szándékos ügyetlenség, a poén ereje annyira hamar el is fogy, nem tart ki a film végéig, s így csak a kezdeti burleszkek egy-egy slapstick-jének hatásával ér fel. Még ha tartalmilag meg is ágyaz a trash-formának, a film sajnos nem tudja ezt esztétikai irányelvvé alakítani. Emellett pedig az is némi disszonanciát szül, hogy az avantgárd filmes formák meghonosításáról és művészetelméleti kérdésekről populáris filmek csatornáján mesél – végső soron egy populáris film kíván ez lenni. Az amerikai modellek elleni lázadás amerikai esztétizálással tálalva pedig veszít az erejéből. Talán ezért is téveszti meg kissé a film a célközönségét, s valószínűleg ezért nem nyer majd egyébként megérdemelt elismerést. Románia (a legtöbb balkáni állammal együtt) azonban hozzájárult a film finanszírozásához, s emiatt, ha már csak kötelességből is, de a film szerencsére látható a hazai mozikban.
