Alex van Warmerdam holland rendezőt mindenkinek ismernie kéne, mégis ijesztően kevesen hallottak róla. Filmjei tökéletesen ötvözik a legsötétebb humort a precízen kidolgozott karakterekkel, bolondos ötletei pedig még a legmogorvább mozibajárót is megmosolyogtatják. Legutóbbi alkotása, az Emma Blank utolsó napjai is pontosan ilyen: vérbeli szélmalomharc fapapucsok nélkül.

A homokdűnék közti fenséges zöld területen egy komor fekete ház áll, vastag, fehér ablakkeretekkel: tisztes polgári ház úrnővel, cselédekkel és kutyával. A ház úrnője Emma Blank, aki élete hátralevő napjait próbálja a lehető legkényelmesebbé tenni azáltal, hogy szemtelen módon kihasználja cselédeit, a nap többi részében pedig festeget. „Rengeteg megalázást eltűrnek ezek a cselédek” – gondolja a gyanútlan néző – „ Emma Blank lassan már a fenekét sem képes egyedül kitörölni”. Nem véletlenül ilyen nagy a díszes társaság tűrőképessége, hiszen a játékhoz sok türelem kell. Bizony, színjáték az egész, a cselédek valójában mind egy szálig Emma rokonai: Haneveld, a férje, Gonnie a lánya, Bella a testvére, Meier az unokaöccse. Nem kell meglepődni, hogy a kutya is rokon. A negyvenes éveiben járó Theo minden étkezésnél a maradékot kapja, Gonnie viszi sétáltatni, és a nagydolgot is az udvaron, a neki kijelölt helyen kell elvégeznie. Csendes, hűséges társ a mindennapokban.

Emmát senki nem szereti. Családja törődését csupán nemlétező vagyonának felajánlásával tudja kivívni, azzal a feltétellel, hogy egészen halála napjáig ápolniuk kell, minden kívánságát lesve, éjjel-nappal kiszolgálva őt. A kapzsi rokonság naivan beleegyezik az Emma által kiszabott feltételekbe, noha senki nem ellenőrzi, hogy a ház úrnője valóban haldoklófélben van-e…

Warmerdam filmje egy groteszk kirakós, melynek nagyszerűen megírt forgatókönyve minden percben megajándékozza a nézőt egy-egy hiányzó darabbal. Ez a nagylelkűség viszont ismét csak egy átverés, hiszen nem a néző játszik a kirakós darabjaival, hanem azok játszanak a nézővel. Fel sem tevődhet a kérdés, hogy Emma Blanknak drukkolunk-e a túlélésért, vagy a rokonok oldalán várjuk az úrnő csendes leépülését, ugyanis hősnőnk olyannyira rossz színben van feltüntetve – nem olyan értelemben, hogy sápadt –, hogy legszívesebben saját kezünkkel fojtanánk meg, amilyen hamar csak lehetséges.

Ha létezne ilyesmi, hogy holland humorkurzus, Warmerdam alkotásainak megtekintése bizonyára kötelező lenne a tananyagban. A forgatókönyvíró, színész, társulatvezető, festő (és még sorolhatnám) Warmerdam filmjeiben általában mindig ugyanazokkal a színészekkel dolgozik, saját magával (most Theo, a „kutya” szerepében) és feleségével (a robusztusan dúskeblű Annet Malherbe, Bella szerepében) az élen. Visszafogottan cinikus gesztusaik és már-már libabőrre ingerlő, hűvös humoruk egy olyan világ képét rajzolja ki, mely elsőre idegennek és nevetségesnek tűnhet, de valójában nem is állunk olyan messze tőle. Hazugság, kétszínűség, álnokság, csalás, kiszolgáltatottság, erőszak – a mi világunk elkerülhetetlen kulcsszavai is egyben.

Noha nem tartom Warmerdam legzseniálisabbjának – kéretik megnézni A ruha (De Jurk, 1996) és a Kis Toni (Kleine Teun, 1998) című ópuszait is! –, ez a film is a tehetség csimborasszója, hiszen úgy képes a különböző krónikus betegségekben szenvedő társadalomról beszélni, hogy minden egyes képkockával jobbá teszi azt. Jobbá teszi, hiszen ha nevetés van, akkor a fájdalmak is enyhülnek. Még akkor is, ha csak a tüneteket kezeljük…

Még vetítik: június 6., vasárnap, Cinema City, 1. terem, 18:00