Elárasztanak minket a zombifilmek, főleg a 2000-es évektől kezdve. Ennek ellenére a köztudatban még mindig bugyuta alműfajként él, miközben már a mennyiségük miatt is érdemes lenne figyelni rájuk – de ezenfelül igen komoly reflexiót figyelhetünk meg bennük korunk égető kérdéseire.

A bevándorlókkal, a migráció jelenségével egyre többet foglalkoznak a sajtóban, és napirenden van a jelenség a nyugati nagyhatalmak politikájában is: az európai országok folyamatosan keresik azt az irányt, amely megoldást adhat a problémára. Európa és úgy általában a nyugati civilizáció egyfajta kényszerhelyzetbe került az elmúlt évek bevándorló-hullámai, a sokak által ezzel összekapcsolt terrortámadások, valamint az egyre többet vitatott iszlám együttélés miatt – egyes európai országokban fokozottan jelenik meg saját identitásuk meghatározásának sürgőssége, ezek a trendek pedig a filmművészetben is éreztetik hatásukat.

Az idegennel, a más kultúrából érkezővel szemben kialakult ellenérzések következtében megfigyelhetők változások a horror műfaján belül is. A politikai, társadalmi változásokra ez a zsáner mindig gyorsan képes reagálni, kiváltképpen megfigyelhető ez a zombifilmek színeváltozásán, amely a 2000-es évek óta többször bizonyította rugalmasságát például abban, hogy képes maximálisan fuzionálni más zsánerekkel is. Emiatt számos zombifilm készült az európai filmgyártásban, a műfaj pedig különböző változásokon ment keresztül, attól függően milyen társadalmi, politikai atmoszféra uralkodott az adott országban. Tanulmányomban a 2000 utáni zombifilmek sajátosságait fogom elemezni.

Fehér zombi (White Zombie)

Zombi-kezdetek

A zombi több szempontból is érdekes lénye a horrorműfajnak. Az arisztokratikus vonásokkal felruházott vámpír vagy a farkasember képes tiszteletet és félelmet előidézni a nézőből, ezzel szemben a zombi sokszor nevetség tárgyává válik a maga félszeg mozgásával, veszélyt csak tömeges megjelenésével tud okozni. Emellett híján van a különleges képességeknek, viszont remek reprezentációja a halál után elképzelt embernek (Birch-Bailey 2012, 1139.).

Alapvetően George A. Romerót szokás a zombifilmek elindítójaként említeni, valójában azonban előtte is készültek alkotások ebben az alműfajban. Már az 1930-as, 1940-es években is születtek zombifilmek, például a Fehér zombi (White Zombie, Victor Halperin, 1932) vagy a Zombit gondoztam (I Walked With a Zombie, Jacques Tourneur, 1943). Ezen filmek még a nyugati jóléti társadalmaktól távol eső egzotikus helyeken játszódtak, nem véletlenül, hiszen a zombi innen ered, itt van a kultúrtörténeti előzménye. A zombik olyan élőhalottak, akiket vudu varázslat segítségével lehet irányítani. Itt a varázsló célja, hogy a zombikat rabszolgának használja, és mindenféle egyszerű munkát végeztessen velük. Valójában ezek a zombik inkább szánalomra méltó lények voltak, hiányzott belőlük a gonoszság, nem vágytak az emberek húsára (Hungler 2004, 45-47).

Zombit gondoztam (I Walked With a Zombie)

A zombi fejlődésének egyik fontos állomása az őt irányító varázsló karakterének elhagyása. Ez jelenik a The Ghost Breakersben (George Marshall, 1940), ahol a mára már megszokott zombi-jellemvonások először tűnnek fel. A zombi-figura kialakulásának történetében fontos szerepet játszott a hidegháborús hangulat okozta idegenektől való félelem, illetve az ezt eredményező inváziós science-fiction filmek tömeges megjelenése. Ha invázió van, nagy számban támadnak az idegenek, ennek következtében már a zombifilmekben fellelhető zombik száma is egyenes arányban nőtt a társadalomban növekvő félelemmel. A következő lépés a zombi fejlődésében három kis költségvetésű, Nagy-Britanniában készült film: a Doctor Blood’s Coffin (Sidney J. Furie, 1960), a The Earth Dies Screaming (Terence Fisher, 1964) valamint a The Plague of the Zombies (John Gilling, 1966). A The Plague of the Zombies már kezdett hasonlítani a napjainkban ismert zombi-ábrázolásra – ebben a filmben ugyan még a zombikat rabszolgamunkára fogják, de már erőszakosan és támadóan lépnek fel az emberrel szemben, a film maga pedig egy kisvárosban játszódik.

Van még egy fontos állomása a köztudatban elterjed zombi-kép kialakulásának, méghozzá Az utolsó ember a Földön (The Last Man on Earth, Ubaldo Ragona, Sidney Salkow, 1964) (Birch-Bailey 2012, 1139.) Ebben a filmben egy vírus elszabadulása után mindenki meghal a Földön, egyedül a vírus ellenszerét kereső Robert Morgan (Vincent Price) éli túl a pusztulást. A film Richard Matheson Legenda vagyok (1956) című regényét veszi alapul, amelyben az apokalipszis vámpírok képében jelenik meg. A kis költségvetés miatt azonban inkább zombikra hajazó lényeket teremtettek meg a rendezők. Rendkívül fontos, hogy ez volt az első olyan film, amelyben a társadalom okozza a saját vesztét, és emiatt alakul ki az apokalipszis. Ezenkívül a főhős felfedez egy csoportot, akik túlélték a világvégét, és csak részlegesen fertőződtek meg; ez a csoport egy új társadalmat képzel el, viszont mindezt Morgan nélkül, ezért a főhőst a film végén levadásszák (Varró 2004, 42-44).

Az utolsó ember a Földön (The Last Man on Earth)

A zombi változása

A 2000 után készült zombifilmek közös jellemzője, hogy valamiféle járvány vagy fertőzés útján terjedő kór miatt válnak húsevő agyhalottá az emberek. Ez a „veszettség” pedig rendkívüli agresszivitásban, állatias viselkedésben manifesztálódik. Amíg az évezred előtti alkotásokban nem fektettek komoly hangsúlyt az okokra, addig az azután következő filmek elkezdték keresni vagy meg is adták a zombi-fertőzés magyarázatait. Ezek a legtöbb esetben az emberi kísérletezés folyományaként kialakult vírusok, amelyek megfertőznek egy embert vagy egy állatot, és ez terjed tovább. Ez a motívum egyrészt felhívja a figyelmet a felelőtlen emberi viselkedésre, másrészt megjelenik az igény a probléma megoldására. A vírus vagy fertőzés által keltett pánikhangulat, a lehetséges apokalipszis eljövetele magában foglalhat egy olyan bújtatott fenyegetettséget, amely az elmúlt évtizedek változó világrendjében következett be. A zombifilmek, a posztapokaliptikus alkotások iránti érdeklődés a 2001. szeptember 11. terrortámadás után szaporodott meg, majd erre erősített rá a 2008-as gazdasági világválság, valamint a néhány éve kezdődött migrációs- és menekülthullám, de léteznek másfajta olvasatok is, miszerint a zombik a munkásosztályt képviselik, vagy a külső eszközökkel, televízióval, számítógéppel, az internettel irányított tömeget reprezentálják (Tóth 2017, 370). Mégis azt gondolom, hogy a már előbb említett veszélyek, illetve az ismeretlentől való félelem a tűnnek a legmegfelelőbb olvasatoknak. Ahogy a vírusra, úgy a változásokra is lázasan próbálnak a nyugati társadalmak megoldást keresni, a fertőzés vagy vírus, mint narratív eszköz használata pedig ebben a tekintetben egyértelmű: a kór gyors elterjedése, a rohamos tempóban változó világunkra tett reflexió.

Számos filmben megfigyelhető, hogy nem nevezik zombinak a zombifilm lényeit. Azt gondolom, ez is az előző felvetésekkel állhat kapcsolatban: ezeket az alkotásokat úgy kell elképzelni, hogy mindig olyan időszakban játszódnak, amikor korábban nem merült fel egy világméretű fertőzés eshetősége. Erre azért van szükség, mert ez jelzi a nyugati, jóléti társadalom biztonságérzetét, ami nem képes észlelni a számára problémát jelenthető ismeretlent. Emellett – legyen szó videójátékról, filmről, képregényről – a hősöknek soha nem lehet előzetes tapasztalata a zombikkal, mivel az elvenné a lényekhez való alkalmazkodás lehetőségét. Ha képletesen nézzük, a vírus azon problémák eszkalálódásának jelképe, amelyek napjainkban is sújtják a nyugati társadalmakat, és amelyeket csak nagyon nehezen vagyunk képesek előre felmérni.

28 nappal később (28 Days Later)

London has fallen

A 28 nappal később (28 Days Later, Danny Boyle, 2002) tekinthető az elsőnek, amely rendkívüli változást hozott a zombi-karakter ábrázolásában, ennek nyomán pedig – néhány kivételtől eltekintve – minden zombifilm ezt a sémát követi napjainkban. Danny Boyle filmjében egy csimpánzokon tesztelt kór szabadul el, amely harapással, testnedvekkel és vérrel terjed, és amely erőszakossá teszi az embert. A főhős kómából ébredve eszmél rá, hogy a számára ismert Londonban az emberek jelentős része vírusfertőzött, és a többi lakosra támadva csillapítják éhségüket. A 28 nappal később-ben gyors mozgású fertőzötteket láthatunk, amelyek a 2000-es évek előtt megszokottól eltérően már nemcsak hordákban, hanem kettesével-hármasával is képesek az emberekre támadni. Danny Boyle filmjében már a zombik (vagy ahogy ezúttal nevezik őket, a „fertőzöttek”) nincsenek tömeges támadásokra kényszerülve, mivel gyorsan mozgó lények, az embereknek pedig már nehezebb felvenni velük a versenyt. Indirekt módon pedig már felfedezhető a filmben a bevándorlóktól való félelem, a bonyolult együttélés, vagy akár a migrációs hullám felgyorsulása is.

Fontos megjegyezni, hogy ez az 1990-es évek, a vasfüggöny lebomlása utáni világrendre reflektáló alkotás, és sajátosan Nagy-Britanniára, még inkább magára Londonra vonatkozik, és ehhez kapcsolódóan rendkívül érdekes megfigyelni benne a társadalmi közhangulatot. Az emberek elmenekülnek Londonból, vagyis szimbolikusan feladják a saját városukat, átadva azt a fertőzötteknek. A 90-es évek végi, 2000-es évek eleji viszonyulás jelenhet meg ebben az esetben – csakhogy ezekben az években még nem vetődött fel menekültkérdés abban a formájában, ahogyan napjainkban, emiatt az esetleges befogadó és bevándorló közötti súrlódás mint probléma sem merülhetett fel. A filmben a menekülés vidékre tart, ahol még megtalálható a tradicionális angol közeg. Az sem véletlen, hogy a főhősök az államiságot képviselő katonákkal itt találkoznak: az állam jelképesen a vidékre szorult, vagyis a vidéki környezet a tiszta angolság utolsó bástyájának tekinthető. A 28 nappal később tehát elindított egy olyan trendet, amely a mai napig befolyásolja a zombifilmeket, és úgy általában a horror műfaját.

Holtak naplója(Diary of the Dead)

Ez figyelhető meg a George A. Romero Holtak naplója (Diary of the Dead, 2007) című alkotásával kapcsolatban is, amellyel a rendező az ún. „found footage horror” kínálta lehetőségeket viszi át a tőle megszokott zombifilmekbe. Míg korábbi mozija, a Holtak földje (Land of the Dead, Geroge A. Romero, 2005) egy, az apokalipszis utáni állapotokra berendezkedett világot vázol fel, addig 2007-es alkotása egy egyetemista csoportra összpontosítva mutatja be az éppen kezdődő zombiapokalipszist. Az egyetemisták pedig éppen egy amatőr horrorfilm elkészítésén fáradoznak, emiatt az egyikük rögzíteni szeretné az eseményeket, így válik a Holtak naplója áldokumentumfilmmé. Romero egyedi látásmódja és műfaji megközelítése megmutatkozik abban, hogy ugyan a zombik még csoszognak, azonban a tőle korábban megszokott ábrázolásmódtól eltérve már nem a fogyasztói társadalom kritikájaként szolgálnak, hanem a többségi társadalom és a bevándorlók együttélésének bonyolultságát veszik górcső alá. A járvány egy migránscsaládból indul ki, emellett konkrétan megfogalmazódik a kérdés egy televíziós adásban, hogy milyen régóta vita tárgya a bevándorlók kérdése; Romero pedig olyan valós televíziós bejátszásokkal is egyértelműsíti mondanivalóját, amelyek az utóbbi évek-évtizedek etnikai zavargásaikor készültek.

Érdemes megemlíteni ebben a vonatkozásban a Z világháború (World War Z, Marc Forster, 2013) című filmet is. A Brad Pitt főszereplésével készült alkotás kevésbé társadalomtudatos, viszont jól bizonyítja, hogy ha zombifilmet készítenek, legalább említés szintjén jelentkeznie kell a társadalmi viszonyok ábrázolásának. A Holtak naplójával ellentétben itt globális viszonylatban ismerjük meg a járvány terjedését, vagyis a fertőzés mindenhol képes felütni a fejét. A főleg inkább thrillerként felépített filmben azonban egy ponton Izraelbe kalandozunk el, ahol a fertőzöttek ellen egy hatalmas falat húztak fel. Könnyen asszociálhatunk ebben az esetben az izraeliek által a Gáza-övezetben felhúzott falra, akik a palesztinoktól és a terrorizmustól való félelmükben hoztak létre egy válaszfalat.

Z világháború (World War Z)

Szűk lakások, szűk lehetőségek

Szintén found footage-ra alapuló zombi-horror az utóbbi évtizedből a [Rec] (Jaume Balagueró, Paco Plaza, 2007) című spanyol film. Egy két főből álló tévéstáb tűzoltók életéről forgat, amikor a tűzoltókat egy agresszívan viselkedő nő miatt hívják ki egy lakóházhoz. A nő az időközben kiérkező rendőrt megharapja, a járványügyisek karantént rendelnek el, a lépcsőházban pedig elszabadul a pokol. A cselekmény rendkívül klausztrofób élményét a szűk tér, az (ál)dokumentarista kézikamerás felvétel, valamint a fertőzöttek adják. Utóbbiak a 2000-es évek trendjét követik: rohanó fertőzöttek, akik még félelmetesebbé válnak a keskeny folyosókon, a kis lakásokban. A [Rec]-ben kevéssé lelhetők fel a változó világrendre tett utalások, hacsak a kínaiakra tett sztereotip megjegyzéseket ide nem soroljuk.

A spanyol alkotáshoz hasonló szituációban játszódik A horda (La Horde, Yannick Dahan, Benjamin Rocher, 2009) című francia akció-horrorfilm. A történet szerint négy rendőr társuk megölését szeretné megbosszulni, ezért a törvényt sutba dobva egy lakóház legfelső emeletén tanyázó bűnbanda likvidálását tervezik. Pechükre ezzel egy időben kitör az apokalipszis Párizsban. A cselekmény végig egy lakóházban játszódik, emiatt szinte semmit nem tudunk meg arról, hogy mi okozta az apokalipszist. A zombik ábrázolása jól illeszkedik a 2000-es évek utáni trendbe, sőt mintha itt sokkal agresszívabbak és a korábbiaknál is gyorsabbak lennének. Noha A horda inkább akciófilmes elemekkel kevert zombifilm, az égő Párizsról kapott nagytotálokból, a rendőrök és nigériai bevándorlók közötti ellentétből mégis könnyen asszociálhatunk a 2005-ös párizsi utcai zavargásokra. A helyszínválasztás sem véletlen: a külvárosi lakóházak bűnnel és nehéz szociális körülményekkel terhelt világából kiolvasható a bevándorlók helyzete. Emellett az alkotás karakterei is több nációt képviselnek: arab, cseh, cigány, nigériai, spanyol. „Őslakos” franciát keveset találni, bár ettől függetlenül az egyetlen túlélő éppen egy ilyen karakter – ám ő az, aki előtte végez a nigériai bűnbandavezérrel. Mindettől függetlenül a zombiapokalipszis már visszafordíthatatlan Párizsban.

A horda (La Horde)

A [Rec]-hezésA hordához hasonlóan a Rammbock: Berlin Undead (Marvin Kren, 2010) című német zombifilm is egy lakóházban játszódik. Ide érkezik volt barátnőjéhez Michael (Michael Fuith), aki a lakás kulcsát szeretné visszaadni, amikor Berlin és egész Németország egy vírusfertőzés miatt blokád alá kerül, és emberhúsra ácsingózó hullák lepik el az országot. Azt az országot, amelyet a filmben a lakóház szimbolizál. Ahogy egyre több fertőzött lepi el a házat, úgy kell a főhősnek, Michaelnek, és a lány házában felújítást végző fiatal fiúnak (Theo Trebs) menekülni. Először egy szobában, majd egy másik lakásban, végül a fiú egy konyhaszekrény tetején, Michael pedig egy spájzban talál menedéket. Mindebből egész könnyen asszociálhatunk a változó világrendtől való félelemre, hiszen a fokozatosan növekvő rettegéssel egyre inkább szűkül a tér. A film új perspektívákat is felvillant: a vírus terjedése a testben az adrenalinnak köszönhetően áramlik gyorsabban; felvetődik a gyógyulás lehetősége, illetve a nyugtató szedése lassíthatja az átváltozást. A feszes thrillerként is működő alkotásban a fertőzöttek szintén gyorsan mozognak, és a jelenlétük zárt térben még fenyegetőbb. A rendező rendhagyó módon kevés erőszakkal vezényli le a filmet, és  ami még érdekesebb, hogy az emberek egyetlen fertőzöttet sem ölnek meg, lényegében azt sem tudják, hogyan végezzenek velük. Ez a motívum pedig újabb szemléletmódváltás, és egyben reflexió a német társadalmi és szociális állapotokra. Ugyan a film 2010-es, elég nehéz nem úgy olvasni, hogy a társadalmi változásokra milyen módon reagálnak a magukat megvédni képtelen lakóház emberei. Jól szimbolizálja a helyzetet, hogy az egyik szomszéd inkább hagyja, hogy fertőzött felesége rátámadjon, és egyszerre kiessenek az ablakon. A Rammbock: Berlin Undead tehát egy aktuális mondanivalóval bíró film, sőt az említettek zombifilmek között is új elemeket beemelő, progresszív darab.

Változó világ(t)rend

Az alműfaj legújabb darabja, a Kiéhezettek (The Girl with All the Gifts, Colm McCarthy, 2016) egy brit alkotás, amely mérföldkőnek tűnik az alműfaj történetében a zombi-ábrázolás tekintetében. Egyrészt az itt szereplő lények szaglás alapján támadnak az emberre és meg lehet különböztetni egymástól „csoportokat”, másrészt megjelenítésük sokkal komplexebb a korábbi alkotásokhoz képest. Olyannyira az, hogy két „csoport” képviselői teljesen úgy néznek ki, mint az emberek, és csak akkor támadnak, ha emberszagot éreznek. A Kiéhezettek története egy olyan állapotot mutat be, ahol körülbelül 30 év telt az apokalipszis után, és vannak bizonyos 10–12 év körüli, intelligens gyerekek, akiket egy katonai bázison tanítanak, idomítanak. A történet protagonistája az egyik ilyen fiatal, Melanie (Sennia Nanua), aki egy fertőzöttek által elkövetett rajtaütés során néhány emberrel kel útra London felé. A fertőzés motívuma ebben a filmben is megjelenik egy fertőző gomba képében, amely az emberek szervezetébe jutva átveszi az uralmat az idegrendszerük felett, így zombikká, vagyis kiéhezettekké válnak. A Melanie által képviselt „csoport” mellett létezik egy másik, amely a kislányhoz hasonlóan fiatal gyerekekből álló „csoport”, akik az utcán falkába verődve, szinte állati szinten élnek.

Rammbock: Berlin Undead

Nyilván ez a fajta komplex ábrázolás nem véletlen, és számos társadalmi reflexiót hordoz magában. Az egyik „csoportnak” tekinthető, inkább tömegben mozgó fertőzöttek jelezhetik a Nagy-Britanniában élő első generációs bevándorlókat, akik már alkalmazkodtak a környezetükhöz, képesek voltak az asszimilációra. Nem véletlen, hogy filmben ezek a fertőzöttek plázákba, lakóházakba összeverődve láthatók. Ők azok, akik leginkább hasonlítanak a 2000-es évek előtti zombifilmekből ismert csoszogó, agyhalott lényekre. A következő „csoport” a Melanie képviselte csoport, akik megfeleltethetők azoknak a második generációs bevándorlóknak, akiket megpróbálnak integrálni, aminek egy osztályterem a tere. A harmadik „csoport” az utcán élő vad gyerekeké, akik egyszerűen kiestek a rendszerből, hátrányba kerültek, mivel nem a bázison tanulnak. Ők jelezhetik azokat a fiatalokat, akik napjainkban nem találják a helyüket a befogadó társadalomban, és ezért könnyebben radikalizálhatók. A kislány és társai fertőzöttsége azt mutatja, hogy megfelelő integrációval, tanítással kezelhetők, az emberekkel való együttélésre képessé tehetők ezek a gyerekek – akik viszont nem kapnak ilyen nevelést, azok elvadulnak.

A Kiéhezettek azért is rendhagyó, mert középpontjában egy érzelmekkel és racionalitással az emberhez hasonlóan rendelkező fertőzött áll. Colm McCartney alkotása talán a szokottnál is jobban reflektál napjainkra. Miután Melanie négy ember társaságában elmenekül a bázisról, fokról fokra fedezi fel képességeit, illetőleg egyre jobban képes alkalmazkodni a kinti körülményekhez. Mindeközben a vele tartó emberek fokozatosan szembesülnek a bázison kívüli lét számukra élhetetlen körülményeivel, és Londonba érve döbbennek rá, hogy a jól ismert világ ténylegesen megszűnt, és az a kényelmetlen érzés keríti őket hatalmába, hogy idegenné váltak a saját hazájukban. Ezekhez a megváltozott körülményekhez már Melanie az, aki képes alkalmazkodni. A Kiéhezettek nem didaktikus, a fentebb említettek mégis mind kiolvashatók belőle. Sőt, a film végét igen nehéz megfejteni, pontosabban több olvasata is lehet. Melanie egy hatalmasra nőtt „gombafal” meggyújtásával minden embert fertőzötté tesz, ugyanis felmerül benne a kérdés, hogy ha mi fertőzöttek vagyunk többen, akkor miért nekünk kellene megsemmisülnünk, miért nem az embereknek. A záró képsorokon pedig egy biztonságos helyen, elzárva lévő tanárnő, Justineau (Gemma Arterton) mind Melanie osztálytársait, mind a vad gyerekeket oktatja.

Kiéhezettek (The Girl with All the Gifts)

Érdekes, hogy megváltozott a helyzet, hiszen a film elején kislány volt egy kis cellába zárva, hogy az embereket védjék tőle, itt viszont megfordult mindez és Justineau, az utolsó nem fertőzött egyedül, elszigetelve van egy katonai objektumban. Vagyis a film zárása azt üzeni, hogy itt egy új világrend következik, és csak együttesen sikerülhet azt megteremteni, de nem a befogadók szabályai szerint. Az látható, hogy London (és ezzel feltehetőleg Nagy-Britannia és talán az egész világ) teljesen megfertőződik Melanie-nak köszönhetően. London pedig az új világrend szimbólumává válik, amely egyértelműen jelzi, hogy a multikulturalizmus ebben a világrendben is megmarad valamilyen szinten, csak változó alapfelállással. Aki eddig kisebbségben volt, és ezáltal elnyomónak érezhette magát, abból lesz az uralkodó többség, akik pedig többségben voltak, most ők válnak kisebbséggé.

A zombik – és úgy általában a hozzájuk hasonló misztikus lények, a vámpírok, vérfarkasok –mind alkalmasak arra, hogy jelezzék a nyugati társadalmakban a különbözőséget, illetve a rendszer visszásságait, mindezt politikától mentesen. Ahogyan javul és „szépül” a lények kinézete, és ahogy egyre racionálisabbakká válnak, úgy nő az elfogadás mértéke. Ezek a lények már köztünk élnek, és azon kell dolgozni, hogy minél jobban megértsük, és elfogadjuk őket. A zombi karaktere nagy utat tett meg a filmtörténet során a rabszolgatartásra használt agyhalott, nehezen mozgó lénytől a Kiéhezettek protagonistájáig.

Kiéhezettek (The Girl with All the Gifts)

Kiemelt szakirodalom

• Allen, Chris: A Critical Analysis of Britain’s Living, Dead and Zombie Multiculturalism: From 7/7 tot he London 2012 Olympic Games, 2014.
• Biczó Gábor: Hasonló a hasonlónak… Filozófiai antropológiai vázlat az asszimilációról. Kalligram, Budapest, 2009.
• Birch-Bailey, Nicole: Terror in Horror Genres: The Global Media and the Millennial Zombie. Journal of Popular Culture, 2012. (45/6) 1137-1151.
• Csiger Ádám, A horror nagy évtizede(i) – A horror története, 3/4, 2013.
• Csiger Ádám, Világméretű horror – A horror története, 4/4, 2013.
• Feischmidt Margit: Multikulturalizmus. Osiris Kiadó és Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.
• Tóth Csaba: Fantasztikus világok – Társadalmi és politikai kérdések a képzelet világaiban. Budapest: Athenaeum Kiadó, 2017.
• Viszt Viktor: Európa Kiadó? A multikulturalizmus problematikája Nyugat-Európában, 2011.