A [Rec] című spanyol horrorfilm és amerikai remake-je, a Quarantine viszonyát kétféleképpen lehet elemezni. Az egyik módszer szerint azt lehet megfigyelni, hogy mit hangsúlyoz az új változat a régihez képest; a másik szerint pedig fölöslegesen lehet az oldalakat tölteni arról, hogy egy újabb remake rontja egy film hírét.

A két történet nagyvonalakban megegyezik: egy kétszemélyes tévés stáb útra kel néhány tűzoltóval, hogy riportot készítsen egy éjszakai műsor számára egy bevetésről. Ami eleinte rutinfeladatnak tűnt, végzetes kiszállásnak bizonyul: az épületben, ahonnan egy embert kellett volna kimenteni, ismeretlen vírus üti fel a fejét. Az egyedüli túlélő és bizonyíték a szalag, amire a riportot rögzítették.

[REC] (2007)

A riporternő neve is megegyezik, a szereplők száma is azonos nagyjából, csakúgy, mint a fontos fordulatok sorrendje. Viszont az amerikai változat jó példa arra, hogy mennyire meghatározó tud lenni a környezet egy film szempontjából és hogy ennek megfelelően hogyan tolódnak el a történetmesélésben és az alkalmazott technikai megoldásokban a hangsúlyok. Hogy a spanyol film címe a rögzítés folyamatát helyezi előtérbe, s ezzel szemben az amerikai a karantén-helyzet előálltát, nem véletlen. Mindkét cím a tehetetlenség érzéséhez kapcsolódik, ha a történet fordulatait vesszük figyelembe: rec, mert a tehetetlenség miatt a rögzítés folyamata az egyedüli értelmes akció, amiben részt vehetnek a főszereplők; karantén, mert a veszélyes helyre való bezártság teszi kiszolgáltatottá a szereplőket.

Quarantine / Karantén (2008)

Ezért más-más a viszonyulás is, ami a filmekben rejlik. A ház lakói azért vannak karanténba zárva, hogy a titokzatos vírus ne terjedhessen és ezzel sokkal erőteljesebbé válik a tudományos-fantasztikus oldal is. A spanyol változatban a betegség összefüggésbe kerül egy ördög által megszállott lánnyal, aki, úgy tűnik, minden rossz forrása; és leginkább egy általános pánikhangulat jellemzi a filmet. Az amerikai változat esetében azonban a vírus szigorúan biokémiai folyamatok eredményeként van számon tartva, a betegség tünetei elemezhetőek, a fertőzöttektől agymintát vesznek és kezelni próbálják őket.

[REC] (2007)

A [Rec]-ben nem sikerül beazonosítani a folyamatokat és a lakóközösségben csak feltételezések folynak arról, hogy talán a kínai lakóktól ered minden, mert „azok nyers húst esznek”, a Karanténban azonban alig tudnak egymásról valamit a szomszédok, mindenki magának él, viszont fel-alá futnak a házban a patkányok és egyéb háziállatok – és ennek megfelelően a tünetek is az állatok által terjesztett veszettségre emlékeztetnek, ahogy azt részletesen ki is fejti egy orvos az egyik jelenetben.

Quarantine / Karantén (2008)

Ennek megfelelően a Karantén alaposan és „tudományosan” építkezik és a történetre bízza a legtöbbet, a riportjelleg, a mozgó kamera inkább formai megoldássá és sokkoló látványelemek forrásává válik, de nincs tematizálva. Minden kivehetőbb, tisztább, követhetőbb, a riporternő jólértesült, pedig ugyanúgy ismeretlen helyzetbe csöppen, mint a spanyol kolleganő; az operatőr az egyik fertőzöttet a kamerával üti agyon, ami azért nagyon erőteljes mozdulat a nézőnek, különösen egy mozivásznon, s nehézzé válik követni. Gyakran elég a ki-bezoomolás ahhoz, hogy jobb képet kapjunk az eseményekről, a tehetetlenség ellenére minden érthetővé és megközelíthetővé válik.

[REC] (2007)

Egy horrorfilm esetében nem feltétlen erény a tudományos logika tiszteletben tartása. A [Rec] eszköztára elsősorban a rögzítés folyamatával érzékelteti a szorult helyzetet. Sokat bíz az önreflexív elemekre és a szereplők kamerára és fejlámpára való reakcióira, így sikeresebben kelti az  elveszettség érzetét a nézőben. Gyakrabban szól ki a riporternő (legalábbis több olyan mondat marad bent, amit „nem a nézőknek szánnak”), többször fejezi ki tanácstalanságát, az operatőr nem tud mindent lefilmezni, a hang szakadozni kezd, ahányszor megsérül valamilyen technikai felszerelés, a kamerát többször hirtelen kell kikapcsolni. Peregnek az események, próbáljuk megérteni őket, de mivel még az sem tökéletesen kivehető mindig, hogy mit látunk, el vagyunk zárva a „tudástól” és ez hat is az érzelmekre: valóban egy elcsípett riport érzetét kelti a nézőben.

Quarantine / Karantén (2008)

Az már egyéni döntés kérdése, hogy ki mit részesít előnyben: a tudatot, hogy a szereplők minden lehetőt megtettek a járvány megállításához és mégsem sikerült nekik – vagy hogy igazi esélyt sem kapnak és riadt megfigyelőként próbálnak minél tovább életben maradni?