Mielőtt nekiálltam volna megnézni a jelen cikk tárgyát képező, ezredforduló után készült horrorházas filmeket, gondoltam, újranézek egy jóval 2000 előtti, klasszikusnak számító alkotást, Kubrick híres-hírhedt Stephen King-adaptációját, a Ragyogást. Amolyan miheztartás végett tettem ezt, hogy legyen egy hivatkozási alap, egy origo-horrorházas film. De mint kiderült, vannak ajtók és házak, filmek és filmek, amiket nem érdemes egybenyitni.

Kubrick egyik legtöbbet vitatott és elemzett filmje első látásra, felületes olvasatában megszokott kísértetházas történet: adva van egy nagy múltú (teljesen véletlenül épp indián temetőre épített) szálló, amelyet a télvíz idejére egy kis család megőrzésére bocsátanak. Jack Torrance azonban rosszabbul viseli a bezártságot feleségénél és fiánál: egyre furcsább dolgok kezdenek el történni, és hamar nyilvánvalóvá válik a néző számára, hogy a néhanapján tiszteletüket tevő kísértetek talán többek, mint Jack agyának szüleményei.

A Ragyogás emellett azonban értelmezhető számos módon, lehet „egyszerűen” csak az alkoholizmus, illetve az ebből fakadó, családon belüli erőszak allegróiájaként is nézni, de nehéz figyelmen kívül hagyni a számos, észak-amerikai őslakos kultúrára, annak hidegvérű lerombolására tett utalást, az ebből fakadó bűntudat, de általánosan az elődök által elkövetett bűnök meggyónása is pont annyira érvényes értelmezési lehetősége a filmnek. A horrorfilmektől sosem állt távol az efféle metaforikus történetmesélés, sőt, ritka (volt) az olyan horror, ami ténylegesen csakis és kizárólag arról szólt, amiről. Ez érthető is, hiszen a legtöbb filmműfajjal ellentétben a horrornak egy nagyon tiszta célja van, az érzelmi spektrum egy szűk szeletét, a félelmet szeretné felébreszteni nézőjében. Az ezzel való foglalkozás pedig gyakran eredményez áttételes jelentéseket – hiszen, ahogy a közhely is tartja, attól félünk igazán, amit nem ismerünk.

Az elátkozott kastély vagy ház szinte már archetípus a filmtörténetben, megszámlálni is nehéz az olyan borzongatásra szánt alkotásokat, amelyek „főgonosznak” egy épületet állítanak be. Hiszen elég egy rosszul kivilágított pince, egy-egy megmagyarázhatatlanul nyikorgó ajtó, egy semmiből felbukkanó macska, és szerencsétlen néző már ugrándozik is félelmében (vagy legalábbis ijedtségében) a székén. És, sajnos, Kubrick „soklövetű”, számos módon értelmezhető klasszikusától eltérően, a legtöbb házas horror meg is elégszik a nyikorgások és pislákoló fények agyonhasznált kliséivel, esetleg megfejeli az egészet néhány furcsa helyen felbukkanó, oszladozó holtesttel, esetleg egy bosszúlló szellemmel, és készen is áll a horrorház, hogy megpróbálja borzongatni a nézőit.

Tisztelet, persze, a kivételnek, azonban az eredeti történettel, a megszokott sémákon túl valami egyébbel is próbálkozó, elátkozott házat középpontba állító film ritka, mint a fehér horror.

Megtérésre várva

Természetesen az ijesztő házak, furcsa nyikorgások kéz a kézben járnak szellemekkel és szellemvadászokkal is (és ritkán marad el a főcím előtti, hatásosnak tartott, de inkább csak mosolygásra okot adó „Based on a true story” felirat), a 2013-as Démonok között (The Conjuring) remek iskolapéldája mindennek.

Abban igazat mond a film, hogy valós szereplőkből indul ki, az már vitatható, hogy mennyire valós eseményekből. A két főszereplő, Ed és Lorraine Warren (a filmben Patrick Wilson és Vera Farmiga alakítják őket) az egyik leghíresebb démonűző házaspár, akik hírnevüket az Amityville-i történetnek köszönhetik, ők voltak egyik (hívatlanul érkező) szellemvadász-csoport, akik a házat megvizsgálták, és kijelentették róla, hogy az bizony átkozott, mint vasárnap a mezei munka. Ők viszont sem az eredetiben, sem a remake-ben nem bukkantak fel, de sejthető volt, hogy előbb-utóbb valamelyik történetüket feldolgozza majd a horror műfaja, hiszen több beszámoló szerint is egy remekül lódító, még ha nem is túl meggyőző házaspárról van szó, akik mind a mai napig kitartanak amellett, hogy ők bizony tényleg felvették a harcot rég halott boszorkányokkal, gyilkos babákkal és kopogószellemekkel, valamint az ezeknek otthont adó, sötét zugokkal teltűzdelt házakkal.

Démonok között (The Conjuring)

A Démonok között egy ilyen, „megtörtént” esetükről számol be. A Perron család frissen vásárolt, emeletes házában egyre fokozódó furcsaságok történnek, először csak az órák állnak meg pontban 3:07-kor, az ötgyerekes anya, Carolyne Perron karján mindenféle foltok jellennek meg éjelente, majd végül a háztól amúgy is felő kutyájuk pusztul el. A tehetlen, gyermekeiket féltő szülők végül a démonvadász házaspár segítségéért könyörgnek, Warrenék pedig, némi huzavona után, elfogadják a felkérést.

Végül Ed és Lorraine segít feltérképezni a ház véres történetét, és sikerrel veszik fel a harcot egy 18. században meghalt gonosz boszorkány szellemével, aki annyira megátalkodottan pogány, hogy még az ajtókon is háromszor kopog, természetesen a Szentháromságot gúnyolva ezzel. Az önzetlenül ördögűző házaspár kemény küzdelmek árán sikeresen akadályozza meg egy nagyobb tragédia megtörténtét, a film végére pedig az addig egyetlen szkeptikus csapattaguk, a shotgunnal boszorkákra vadászó Brad rendőr is elismeri: bizony a szellemek léteznek, és nem is kellemes velük összetűzésbe keveredni.

A Démonok között iskolapéldája a kisebbségi komplexussal megátkozott, szinte rögtön védekező üzemmódot felvevő, „valós” szellemtörténeteknek, mindenáron azt akarja megmutatni, hogy a Warren házaspár (amelynek még élő tagja, Lorraine, 86 éves kora ellenére is közreműködött a film készítésében, és természetesen egy apró cameo is kijutott neki, a jogdíjakról nem is beszélve) mennyire korrekt és jószándékú (egy korai jelenetben éppen ők világosítanak fel egy másik házban élő családot, hogy amit hallottak, azok nem szellemek, csak a furcsán zenélő csövek játékai), és mennyire istenhívő, a katolikus egyház által is elismert a munkásságuk. Az pedig külön humoros, hogy egy jelenetben Lorraine kijelenti Ednek, hogy őket bizony a Jóisten nem holmi könyvek írása céljából hozta össze, hanem azért, hogy az embereken segíthessenek. Az tök mellékes, hogy a család azóta is termeli a kötött formában megjelenő zagyvaságokat, és még a film megjelenésével egy időben is kiadtak egy kötetet, a Démonok között „igaz történetét” elmesélendő.

Démonok között 2 (The Conjuring 2)

A Démonok között azért egy gyenge horror, mert az ijesztősége mindössze egyetlen dologra alapul: arra, hogy a film történései valóban megtörténtek, de azt sem eredeti ötletekkel, sem különösebben használható mondanivalóval nem tudja megtámogatni. De „legalább” megélhetést biztosít néhány embernek és stábnak, hiszen azóta már elkészült a Démonok között 2, illetve az Annabelle című spinoff, és annak az előzményfilmje is, szóval Ed és Lorraine Warrennek – az általuk kiűzott szellemekkel ellentétben – nem kell félnie az elfeledéstől.

A szellemvilág kulisszái mögött

Természetesen nem a Démonok között az egyetlen sorozattá felturbózott, szellemházas film, a 2010-es első Insidious pár éven belül trilógiává nőtte ki magát, némiképp megérdemeltebben, mint a fentebb emlegetett előzményfilmes massza. Legalább nem kívánja valóságosnak beállítani a filmbéli eseményeket, és a trilógia ügyeletes szelleműzője, Elise Reiner is némiképp izgalmasabb karakter, mint a hoax-házaspár. Nem is véletlen, hogy az első két rész visszatérő szereposztása után (az elátkozott házaspár egyik tagja ezúttal is Patrick Wilson, a másik pedig Rose Byrne) a harmadik, (természetesen) előzményrész rész kizárólag Elise történetére koncentrál.

Mondhatnánk, hogy kezdjük az elején, de akkor talán inkább időrendileg a közepén: Lamberték, micsoda meglepetés, új házba költöznek be, ahol egyre fokozódó furcsaságok kezdenek történni. Az ajtók maguktól záródnak, a fények pislákolnak, ezúttal viszont a pince helyett a padláson indulnak az események, amikor Dalton, a házaspár fia, leesik egy létráról és orvosilag megmagyarázhatlan kómába esik. A tehetetlen Lamberték a híres szellemüző és tisztánlátó Elise-hez fordulnak segítségért, és mint kiderül, Elise-nek nem ez az első ügye a Lambert családdal.

Insidious

A második rész folytatja az első történéseit, a szellemjárás mégsem szűnt meg, ezúttal pedig családon belülről érkezik a fenyegetés, Josh, a Lambert család feje, a szellemvilágban ragad, és onnan kényszerül megvédeni veszélybe került családját. A történet mellett a szereplők fejlődése sem áll meg, és bár néha idegesítően sok az új nézőket segítő, „az előző részek tartalmából”-jelenet, alapvetően korrekt folytatása egy korrekt újkori horrornak.

Az utolsó fejezet pedig a legszórakoztatóbban eljátszott és megírt karaktert, Elise-t (Lin Shaye) állítja az ijesztő történések előterébe, saját gyerekkori házának szó szerinti és metaforikus szellemivel kell szembenéznie a „karrierje” elején járó szellemvadásznak, egyúttal pedig két, viszonylag humoros sidekick-jei (Angus Sampson, illetve a korrekt alakítást nyújtó, egyben a filmek forgatókönyvét is jegyző Leigh Wannel) is fontosabb szerepet kapnak.

Az okos forgatókönyvek talán leggyengébb pontjai a végső összecsapások, valahogy még a más szabályokkal operáló szellemvilágban is a nagyobb izomerő, illetve a jobban akarás, család iránt érzett szeretet vezet győzelemre, és persze, mindig felbukkan a semmiből egy-egy különleges képeséggekkel megáldott látó (az első részben Dalton, a másodikban Josh, a harmadikban az eddig nem említett Reiner-unokahúg), aki a kritikus helyzetekben Elise segítségére siet a démonok elleni harcban.

Insidious - A gonosz háza (Chapter 2)

Túl sok eredeti ötletet az első Insidous sem tud felmutatni, de legalább nem köti meg a készítők kezét a proklamált „igaz történet”-jelleg, és mer benézni a szellemvilág „kulisszái” mögé. Itt bizony meg van magyarázva az ijesztegetések logikája, célja és kiindulópontja, amely szálakat pedig első rész nem, a második és harmadik szépen elvarrja. Itt minden egyes ijesztő kopogásnak és pislákolásnak megvan a (film belső világában) koherens magyarázata, ettől pedig meglepően komolyan vehető és szórakoztató lesz az Insidious világa, és, szokatlan módon, még az első rész folytatása, illetve előzményfilmje sem tűnik önismétlőnek.

Ijesztőnek nem igazán ijesztő, de legalább szórakoztató a végtermék, és érezhető, hogy pont annyira vették komolyan az alapanyagot, amennyire még nem volt kínos, a szellemvilágos részek pedig kifejezetten okosan kitaláltak és jól kidolgozottak, és bár az ijesztő háznak itt sem jut igazán sok szerep az esetenkénti nyikorgáson túl (spoiler: nem a ház átkozott, hanem a lakói), mindenképpen emlékezetesebb látogatást tehetünk Lambertéknél, mint Perronéknál vagy Warrenéknél.

Kliséket (is) ismétlő puskák

Az egyik legújabb tagja a horrorházas történeteknek az idei Szellemek háza (Winchester), ami leginkább színészválasztásával, illetve nem megszokott szereplőivel tűnik ki az ijesztő házsorból, a történések már sokkal inkább a megszokott sémákat követik, kezdve a főcím előtti, valós történeti alapokról biztosító felirattal, folytatva az ijesztően nyikorgó ajtókkal és berendezési tárgyakkal, bosszúlló szellemekkel befejezve.

Adott egy folyamatosan épülő kúria, amelyben a rejtélyes, nyilvánosan alig mutatkozó Winchester asszony él, aki még mindig birtokolja a nem véletlenül ismerős nevű, Winchester márkájú ismétlőpuskákat gyártó cég nagyrészét. Egyre furcsább találmányai (mint például a görkorcsolya – amelyet persze a valóságban nem Winchester asszony szabadalmaztatott), és az asszonyról rebegett pletykák arra késztetik a céget, hogy felbéreljenek egy adósságokban úszó elmegyógyászt, a gyanúsan Edgar Allen Poe-szereplőre hajazó, még a monogramjával is erre utaló dr. Eric A. Price-ot, hogy állítson fel az asszonyról egy (lehetőleg minél lejáratóbb) diagnózist egy jókora summáért.

Szellemek háza (Winchester)

A maga démonaival, bűntudatával, illetve gyógyszer-függőségével is küszködő Price elvállalja a munkát, a film végére pedig szkeptikusból ő is „hívővé” válik, hajlandó elfogadni az igazságot: a Winchester-ház bevonzotta az összes szellemet, akik egy-egy általuk gyártott puska áldozatává váltak, a vezeklő Winchester asszony pedig felépítetteti a napi 24 órán keresztül dolgozó brigádjával azon szobák mását, ahol az illetők elhunytak, így békítve ki háborgó lelkeiket. Természetesen így is vannak bűnök, amelyek erősebb, gonoszabb szellemeket hívnak „életre”, akiknek nem elég az ajtajukba vert 13 szög, hogy távol tartsák őket.

Hellen Mirren remek a kemény, de jószándékú, örökös vezeklésre kárhoztatott, excentrikus milliomos szerepében, és Jason Clarke is remekül hozza a gyógyszerfüggő, szkeptikus orvost, kár, hogy a történet a Kubrick óta ismert kliséket ismételgeti. A befejezés pedig a humorosság határát súrolja, ezúttal nem egy ördögűzés vagy a puszta kéz, hanem egy Winchester elsütése oldja meg a szellemes helyzetet.

Ugyanakkor pont ez az eleme emeli egy kicsit a Winchester nívóját: nyomokban érezhető, hogy igyekszik a film tárgyalni az amerikai fegyverviselés bonyolult, és mindig aktuális kérdését, mindkét fél mondanivalójának helyet ad a diskurzusban, így nem egy készen kapott mondanivalót, hanem egy jószándékúnak tűnő vitaindító érv-felsorakoztatást nyújt a többletjelentés után kutató nézőinek.

Nem mind horror, ami sötét

A Winchester meglehetősen egyedül marad a házas horrorok prérijén a maga szándékolt többértelműségével, de legalábbis aktuális téma tárgyalásával. Általánosan elmondható eme szubzsáner filmjeiről, hogy nem tudnak szabadulni a nagy előd ragyogásának árnyékától (mindhárom filmben-szériában megidézik az alkotók Jack Nicholson híres fejszés, ajtóbetörős jelenetét), 1980 óta sem nagyon tudott újat mondani a műfaj az ijesztő házakról, sem az ijesztő házak a műfajról.

Insidious - Gonosz lélek (Chapter 3)

De legalább a műfaj némely képviselője hajlandó elszakadni az untig ismert történetelemektől, és szórakoztató másfél-két órát nyújtani a nézőinek. Az viszont biztos: engem már nem fog tudni megijeszteni a pisklákoló fény, sem pedig egy magától csukodó ajtó, sokkal inkább az ilyen, és ehhez hasonló, önismétlő filmek (ld. Démonok között-folytatások, a folyamatosan érkező újabb Amityville-feldolgozások, Annabelle-sorozat, Ouija-széria stb.), mert az önismétlés unalomhoz vezet, és, ahogy Jack Torrence példája is szépen mutatja, az unalom tud a legfélelmetesebb lenni.