Az Insidous-sorozat felett az előző két film írója, Leigh Whannell vette át az uralmat, kinek műve még akkor is a széria legjobb darabja, ha ez a kortárs horror szempontjából nézve túl sok mindent nem jelent.
Az első két Insidious-film akkora siker volt a kasszáknál, hogy sokan a mai napig hajlamosak azt hinni, hogy James Wan horrorjai ezért jó filmek. Potom pénzekből összedobott szellemhistóriái mélyén ugyan elvitathatatlan érdemek bújnak meg, melyeket a kortárs filmértés minőségi horrorokat görcsösen kutató legjava jó szokás szerint fikarcnyi agyalás nélkül túl is értékelt. Noha Wan első Insidous-fejezete elejtett néhány jól irányzott klasszikus suspense-villantást, a kísértetház-horrorok összes toposzát felköhögő mű pontosan a szubzsáner elemeivel pasziánszozó Wan stílusgyakorlataival megterhelt első fele miatt emlékezetes. Ahogy azonban Wan és Leigh Whannell író bedobja a túlvilági szférák bejárhatóságának lehetőségét – pocsék teátrális helyszínekkel ábrázolva azt – az Insidous fáradt nevetgélés áldozatává válik. A második részben Wan és Whannell narratív és topográfiai szinten egyaránt ki tudta tágítani univerzumát. Párhuzamosan zajlik itt az első filmet keservesen visszhangzó megszálltságtörténet, valamint az X-akták és az Alkonyzóna legkutyább paranormális nyomozásait recikláló, ijesztgetős thrillerség. Mintha Wan a remek Démonok között után úgy döntött volna, hogy az Insidous: A gonosz háza azoknak a nézőknek fog szólni, akiknek már úgyis mindegy.
A harmadik rész pedig már itt is van, Wan most csupán producer. A gonosz lélek alcímmel megvert fejezetet már – pályája során először – rendezőként is Whannell jegyzi. Ez pedig meg is látszik a filmen. Ugyanis – dobpergés – ez az Insidous többet ér elődeinél. Whannell története előzmény, mely ugyan ma már tök cikis húzás, jelen esetben mégis képes arra, amire a legtöbb hasonló prológus nem.
Whannell először is megszabadul az első két epizód gyorsan felpuhult leosztásától, a Lambert családra nevetségesen nagy dózisban rászakadó kísérteteknek tehát végre mindenki búcsút inthet. Az új Insidous egy új család története. A gonosz itt a tinédzser Quinn Brennert érinti meg, akit a Disney Channel üdvöskéje, Stefanie Scott meglepően tisztességesen formál meg. Az anyja halálától sújtott lány és a Dermot Mulroney által alakított apja közelibb karakterek, mint a sehogy sem kibontott Lamberték széthulló pereputtya. Whannell rendezése továbbá tisztább, lecsiszoltabb, Wan színpadias harsányságától – mely majdnem a sorozat sajnálatos védjegyévé vált – szinte mentes. Nem mímeli elődjét, nem akar minduntalan idomulni a korábbi filmek stilisztikai és esztétikai esetlegességéhez. A sorozat írójaként ijesztései a harmadik epizódban sem távolodnak el a minden szempontból közönséges ugrófrászok permutációitól, viszont a Quinnt kísértő légzőmaszkos kórházi rém támadásainak felépítése kidolgozottabb, így pedig még az olcsó, berobbanó hangokkal és zajokkal túltámogatott álrémületek is emészthetőbbé válnak.
Whannell másik kitűnő húzása, hogy a Brenner család a látszat ellenére sem válik főszereplővé, hisz a filmet egyértelműen az első két rész legemlékezetesebb mellékszereplője, a látó-szelleműző Elise Rainier uralja. Whannell kifejezetten megérintő háttértörténetet írt Elise mögé, Lin Shaye pedig meg is hálálja ezt, mindenkit lejátszik a vászonról. Ez egyrészt azért kellemes fordulat, mivel hetveneskorú hölgyekre nem szokás mostanság domináns, kemény, potens szerepet írni, másrészt pedig az örök mellékszereplő Shaye (Tökös tekés, Dumb és Dumber, Rémálom az Elm utcában stb.) végre elvihet a hátán egy filmet. Whannel ingadozó milyenségű írása miatt vannak ugyan hiteltelen sorai és megmozdulásai, de szerencsére inkább őszintén szomorú magánya válik kézzelfoghatóvá, ami egy nyilvánvalóan középszerű horror esetében üdítő tud lenni.
Az egyedüllét és a gyász témája pedig végigvonul a filmen, amit szintén nagyra lehet értékelni. Míg az első két részben a széthulló família tagjaival rohadékoskodó démonok a nukleáris családmodell eróziójának félseggű párhuzamát tudták csak nyújtani, addig a harmadik epizódban a sátáni kísértetek béklyója következetesen azokat betonozza félelembe, akik elakadtak a gyászmunkában. Quinnt szó szerint és átvitt értelemben is megbénítja anyja elvesztésének emléke (egy baleset után a Hátsó ablak és a Jessabelle is visszaköszön), a súlyos veszteségérzést elfojtó és már-már tagadó apa pedig akkor szembesül a gonosszal, amikor mindezt belátja. Elise-t pedig férje halálának feldolgozhatatlansága teszi munkaképtelenné. Miután kedvese öngyilkos lett, ő utánament a „Messzeség” nevű szellemszférába, ahol férjét ugyan nem találta, de egy – a korábbi epizódokból ismerős – életére törő kísértetet magára szabadított, aki minden túlvilági túráját meghiúsítja. A démonok személyes démonok tehát. Ilyen érzékeny, jól működő, és nem szájba rágott utalásokat pedig ritkán láthatunk kortárs horrorokban. Ettől persze A gonosz lélek nem válik maradandóvá, de legalább feldobja a feltehetően még sokáig kísértő sorozatot.
