Egy poros, rég elhagyatottan álló kazánházban vagyunk. A málladozó roncsok között rég nem járt már ember, most mégis van itt valaki. Az arcát nem látjuk, csak égési sebektől heges kezét pillantjuk meg, amint egy kesztyűért nyúl. A megkurtított ujjrészek helyére hatalmas, macskakaromhoz hasonlatos pengéket illeszt, és a kezére húzza az elkészült fegyvert.
Ezzel a képsorral indult útjára minden idők egyik legsikeresebb, hatalmas rajongótábort magáénak tudható slasher-szériája, ami egy igazi horrorikont ajándékozott a filmtörténetnek: Freddy Kruegert, a pszichopata gyerekgyilkost, aki halála után visszatér, és az álmok világában áll bosszút az Elm utca fiataljain.
Előzmények az Elm utcában
Rengeteg teória látott napvilágot Krueger eredetét illetően, de az igazi forrás a karakter megalkotója, Wes Craven múltjában keresendő. A Fred Krueger név egy egykori iskolatársnak „állít emléket”, aki gyakran elagyabugyálta a nála kisebb gyerekeket, köztük magát Cravent is. Krueger állandó viselete, a kalap szintén egy gyerekkori rossz emlék szülötte. Pontosan ilyet viselt az a részeg hobó, aki egyszer a frászt hozta a rendezőre. A legendás zöld-piros csíkos pulóver egy képregényből származik (Plastic Man), de valószínűleg az is közrejátszott Craven döntésénél, hogy a forgatókönyv írása idején tették közzé azt a tanulmányt, melyben tudósok igazolták, hogy ez a színpár a legnehezebben összeegyeztethető az emberi szem számára (gondoljunk csak a vörös-zöld színtévesztésre).
A főhős főbb attribútumai tehát a valóságból eredeztethetők, ami tökéletesen igaz a film alapötletére is. A Los Angeles Times cikksorozata hatalmas inspirációt jelentett a rendező számára, aki a keleti vallások tanulmányozása során amúgy is alaposabban foglalkozott az álmokhoz kapcsolódó hittételekkel. Az újság több furcsa esetről számolt be, melyeknek szenvedő alanyai egytől egyig a Pol Pot rémuralmai elől Amerikába menekült kambodzsai menekültek gyermekei voltak. A gyerekek gyakran panaszkodtak rémálmokra és szépen lassan megtagadták maguktól az alvást. Már önmagában ez is elég lett volna, de a helyzet sokkal súlyosabb volt, sem mint néhány gyerek önkéntes insomniája, ugyanis több esetet is regisztráltak, amikor a korábban rémálmokra panaszkodó páciens elhunyt álmában.
Ezen tényezők összessége lobbantotta szárnyra Wes Craven fantáziáját, aki 1981 körül neki is látott a forgatókönyv megírásának, majd a kész művel házalni kezdett a nagyobb filmgyártó stúdióknál. És ahogy azt előre tudni lehetett, jöttek a sorozatos elutasítások. A Walt Disney Pictures azt szerette volna, ha Craven átírja egy kicsit a történetet, hogy könnyebben értékesíthető legyen a fiatal közönség számára is, de a rendező határozottan elutasította a kérést. A Paramount céget is érdekelte volna az anyag, de helyette inkább a szélesebb közönséghez eljuttatható Álomküzdők című filmnek (r. Joseph Ruben) adtak zöld utat, így
Craven megint hoppon maradt. Természetesen az sem segített, hogy Wes Craven ekkortájt már szerzett magának némi nevet. Méghozzá olyat, amit hollywoodi berkekben nem szívesen emlegetnek. Mert bár a rendező már letett az asztalra néhány kiváló horrort, olyat még sosem tudott alkotni, amit ne szedtek volna szét az amerikai erkölcscsőszök, vagy ne tiltottak volna be néhány országban. Már a rendezői debütálásának (Az utolsó ház balra, 1972) is csak egy erősen megvágott verziója kerülhetett az amerikai mozikba (de például Nagy-Britanniába még az sem), második filmjét (A domboknak szeme van, 1977) pedig a lehető legdurvább, X besorolást kapta (manapság ez a hardcore pornóknak jár). Ezt követte a Deadly Blessing (1981), ami ugyan Amerikában nem kavart nagy hullámokat, de több országban tiltólistára került. A Rémálom az Elm utcában forgatókönyvének írásakor forgatott filmje (Mocsárlény, 1982) volt az első mozis játékfilmje, ami minden rostán átjutott, viszont ez a film meg a nézőket nem érdekelte.
Ilyen előzmények után pedig szinte biztos volt, hogy egyik nagyobb „pénzeszsák” sem fog önként megnyílni a botrányos Craven előtt anélkül, hogy szorosabbra ne húznák a gyeplőt. Ám Craven egyáltalán semmilyen gyeplőt nem akart, így tovább keresgélt. Így akadt útjába a kis filmforgalmazó, vagyis a New Line Cinema. A cég többnyire abból élt, hogy régi rétegfilmeket mutatott be az egyetemi kampuszokban (többek között ők vették elő, és csináltak kultfilmet a marihuána veszélyeiről szóló Reefer Madness (1936) című propaganda ízű filmből), vagy független rendezők filmjeit mutatták be (köztük John Waters polgárpukkasztó alkotásait), de időnként külföldi filmek amerikai forgalmazását is vállalták. Nekik nem jelentett gondot egy problémás rendező problémás filmjének finanszírozása, és az idő őket igazolta.
Ezt a házat Freddy építette
1984. november 14-én mutatták be a később franchise-zá bővült Freddy Krueger sorozat első részét, ami mindössze 1,8 millió dollárba került és csak Amerikában 25 milliós nyereséget termelt. Ez nem tűnik soknak, de ha figyelembe vesszük a teljes széria adatait, sokkal látványosabb adatokat kapunk. A 7 önálló Rémálom-film, kiegészítve a Freddy vs. Jason című produkcióval (amiben az Elm utcai rém egy másik legendával, a Péntek 13-ból ismert Jasonnel méri össze erejét) mindössze 66,8 millió dollárjába került a stúdiónak és csak az Egyesült Államokban 307 milliót jövedelmezett. Ha hozzávesszük a külföldről származó jogdíjakat, a kölcsönzői bevételeket és a VHS/DVD eladásból származó hasznot, akkor már egy 6–700 millió dolláros (becsült érték!) üzletről beszélünk, nem is számolva a könyv- és képregény-verziókat, valamint a tévésorozatot (1988-ban mutatták be; egy antológia volt, epizódonként más-más történettel) és a videójátékokat, amikben Freddy Krueger teszi tiszteletét. A New Line meggazdagodott és ma már Hollywood nagy stúdiói közé tartozik, köszönhetően Freddy Kruegernek, mert ahogy a bennfentes körökben emlegetik, „ezt a házat Freddy építette”.
Pedig a produkciós munkálatok kezdetekor még semmi nem vetítette előre a későbbi bőséget. A filmre kapott büdzsé különösen szűkös volt, és még ez a kevéske pénz sem mindig érkezett meg, így az alkotóknak minden türelmüket és kreativitásukat be kellett vetniük, hogy a film ne lássa kárát a szűkölködésnek. Ennek fényében szó sem lehetett ismert színészekről, így a stáb csupa ismeretlen, zömében fiatal színészekből verbuválódott, köztük az első filmszerepét játszó Johnny Deppel, a sorozat legmeghatározóbb női karakterét megformáló Heather Langenkamppel és természetesen a Freddy Krueger bőrébe bújó Robert Englunddal, aki a tévé és a B-filmek világából érkezett a stábba, hogy vállalja a több órás tortúrát, amit a sminkmesterek karmai között kellett kiállnia. Miközben Freddy ábrázata készült, a stáb azon gondolkodott, hogy lehetne minél olcsóbban megoldani a különleges képi effektusokra épülő jelenetsorokat, mint például azt, amelyben a 6 méter hosszú kezű Krueger a plafonon trancsírozza szét Tinát, vagy amikor Johnny Deppet elnyeli az ágya és egy hatalmas vérgejzír formájában öklendezi vissza. Mint fentebb említettem, a kreativitás nyert. Freddy megnyúlt karját marionettbábu módjára irányították, Tina agóniáját a mennyezeten pedig egy elforgatható szobában oldották meg, és a vágó összeillesztette a részleteket. És ha már volt egy körbe fordítható szobadíszlet, akkor azt gyorsan átrendezték, a bútorokat a padlóra erősítették és máris készen is állt Johnny Depp szobája, amelyben a vérszökőkút nem lentről felfele, hanem fentről lefele zúdult, miközben a fejre állított kamera ellenkező irányban rögzítette a jelenetet. Lehetne még sorolni az érdekességeket és a nehéz helyzetek sorát, de a lényeg, hogy a film végül elkészült, a mozikba került és aratott.
A nézők szerették, a horrorrajongók még jobban szerették, és általában a kritikusok is elismerően nyilatkoztak, mondjuk nem olyan elismerően, mint 20 évvel később. És hogy minek volt köszönhető ez a siker? Nyilván közrejátszott a pár évvel korábban felbukkant Halloween (1978) és Péntek 13 (1980) sikere, amik eléggé feltornázták a slasherek iránti érdeklődést. De ne menjünk el azon tény mellett se, hogy a Rémálom az Elm utcában nem csak egy slasher volt, hanem egy teljesen újszerű slasher, ami pontosan ott támadja a nézőket, ahol nem tudnak védekezni. Hiszen aludni mindenkinek kell, mese nincs. És itt most nem egy bokor mögött lesben álló maszkos sorozatgyilkosról van szó, hanem egy olyan rémről egy olyan filmben, ami után sokkal félelmetesebb rosszat álmodni. És már azzal sem kell foglalkozni, hogy az adott rész végén legyőzött gonosz hogyan térjen vissza a következő epizódban, hiszen itt csak egy álomképről van szó, nem is beszélve arról a tényről, hogy Freddy Krueger már halottként kezdi pályafutását. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kicsit jobban megvizsgáljuk ezt a bizonyos első részt.
Freddy Krueger, a pályakezdő
A történet egy teljesen átlagos amerikai kisvárosban játszódik, ahol egy Nancy nevű lánynak visszatérő rémálmai vannak: egy összeégett arcú, kalapos, zöld-piros pulóvert viselő férfi üldözi, akinek karmok vannak a kezére húzva. Az éjszakák egyre inkább kimerítik a lányt, és az álmok csak egyre vadabbak lesznek. Annyira, hogy Nancy lassan kételkedni kezd benne, hogy álmok-e valójában. Ébredés után égésnyom van a kezén, amit az álomban szerzett, hálóruhája meg szakadt, pedig az álmában szakította el. Hamarosan kiderül, hogy barátai is hasonló problémával küzdenek, de a felnőttek persze nem foglalkoznak velük. Aztán megtörténik az első gyilkosság, és a rendőrség egy hús-vér embert keres. Nem véletlen, hiszen Craven pontosan úgy építette fel a film történetét, hogy az álom passzoljon a valósághoz, elmosva a kettő közti határokat. Csak az áldozatok tudják, hogy miről van szó valójában, mindenki más számára a halálesetek csak gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak tűnnek.
A történet előrehaladtával kiderül, hogy Fred Krueger egy könyörtelen gyerekgyilkos volt, akit a felbőszült szülők elkaptak és felgyújtottak – ami a felnőttekben tovább növeli a hitetlenséget, a gyerekekben pedig a félelmet. Freddy megállíthatatlannak tűnik, de éppen fantom mivoltából adódik a kézenfekvő megoldás: egy rossz álom ellenszere ugyanaz, mint a szekrényben rejtőző mumusé, vagyis ha nem hisznek benne, azaz ha nem félnek tőle. A finálé ezzel a megoldással, és egyben a valóság és álom teljes összemosásával zárul. Nancy kihasználja az „ami az álomban történik, az történik a valóságban is” elvét, és kihozza Kruegert a valóságba, ahol egyszerűen hátat fordít neki, mintha nem is létezne. És innentől fogva két megoldás kínálkozott: vagy úgy ér véget a film, hogy az egész csak Nancy rémálma volt, vagy egy kevésbé boldog véget kanyarítanak hozzá. Craven az utóbbi mellett döntött, amiben Nancy tényleg felébred és – mivel élnek elhunyt szerettei – azt hiszi, tényleg csak álom volt az egész, amikor felbukkan Freddy és bebizonyosodik, hogy ez megint csak egy álom… vagy a valóság.
Amikor Freddy bosszút állt
Mivel Wes Craven nem sorozatnak szánta a filmet, (egyelőre) magára hagyta Kruegert, így a nagy sikert követő automatikus folytatás nélküle készült el. Robert Shaye, az első 6 rész állandó producere egy kezdő forgatókönyvírót (David Chaskin) bérelt fel, hogy szője tovább az Elm utcai rém történetét. Így került a mozikba 1985. november elsején a Rémálom az Elm utcában 2. – Freddy bosszúja. A koncepció folytatja azt a hagyományt, amit Craven elkezdett, vagyis a történet a valóság és álom határmezsgyéjén játszódik. Freddy azonban új tervet forral. Mivel test nélküli álomkép mivoltában sebezhető, testet akar. Egy, az Elm utcába frissen költözött fiút szemel ki áldozatának, hogy átvéve fölötte az irányítást, tovább szedje áldozatait. Ráadásul a film egy csipetnyi szado-mazochisztikus felhangot is kapott, előtérbe tolva egyes szereplők szexuális frusztrációját. Így válik a szadista tornatanárból bőrszerelésben tetszelgő kéjenc, aki Freddy révén meg is kapja az „elfenekelést”, míg a gazdatestnek kiszemelt fiú képtelen szexuális kapcsolatot teremteni barátnőjével. Furcsa elképzelés mindkettő, de arra mindenképpen jó volt, hogy egy kis törést hozzon szériába és ne egy újabb „álmodik-meghal, álmodik-meghal” dramaturgiájú mozi kerüljön vászonra. Persze utólag könnyű így értékelni a filmet, de akkoriban nem feltétlenül nyerte el a rajongók tetszését, hogy egy rémálom-filmet éppen a rémálmoktól fosztanak meg.
Az igazi Freddy
Ekkor viszont visszatért Wes Craven, hogy újra a helyes irányba terelje a sztorit. És nem csak hogy visszatért, de hozta magával Chuck Russelt (A massza, Maszk), Bruce Wagnert és Frank Darabontot (A remény rabjai, Halálsoron), hogy együtt vegyék fel a történet fonalát. Gyorsan száműzték is a filmből Freddy testet öltő szándékát, és gondosan visszatessékelték oda, ahova eredetileg tervezték: az álmok világába. És ha már ott voltak, kicsit újraértelmezték Krueger figuráját, hogy elnyerje végső, manapság ismert formáját. A legtöbben úgy emlékeznek Freddyre, mint akinél a kegyetlen gyilkosságokhoz hozzátartoznak az éjfekete humorral átszőtt beszólások is. Pedig az első két film gyilkosa még a szótlan kaszabológép csoportba sorolható közvetlenül Jason Vorhees (Péntek 13) és Michael Myers (Halloween) mellé. A karakter csak a harmadik részben kapta ezt a plusz tulajdonságot, ekkor viszont teljesen átalakult egy sajátos humorral operáló elmebeteggé. És ezzel még nem ért véget a kreatív szakasz.
Mint ahogyan a cím is mutatja (Rémálom az Elm utcában 3. – Álomharcosok), itt már teljes gőzzel zajlik a Freddy elleni harc, azaz az emberek is megtanulják, hogyan aknázzák ki az álom nyújtotta lehetőségeket. Pont ezért vált ez az epizód a széria egyik legkreatívabb álmokat felvonultató darabjává, hiszen itt mindenki az lehet, ami csak akar. A humornak és az álmok adta lehetőségek sokaságának egyvelege valami hihetetlenül fantáziadús filmet eredményezett. Először is: Freddy mindenkinek személyre szabott halált választ. Így válik a marionettbábukat készítő fiúból élő marionettbáb, amit Freddy irányít a kezéből és lábából kitépett izmok segítségével, vagy a színésznői ambíciókat tápláló lányka így kerül be a tévébe… fejjel előre. Ez utóbbi egyébként megszülte Krueger első szállóigévé vált aranyköpését, ami aztán egy később rész mottójává is választottak (minden rész előtt van egy vagy több idézet): „Ez a te nagy áttörésed” – és a fejét belezúzza a képernyőbe.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy az első részből megismert Nancy is visszatért, hogy összefogja a kis csapatot és együtt szálljanak szembe a rémálmaikkal egy kórház falai között, ami a második rész tarka iskolai helyszínei után jóval visszafogottabb, nyomasztóbb légkört hozott létre. A közönség pedig őket igazolta. A film 50 százalékkal növelte nézői számát a második részhez képest az Egyesült Államokban, ez pedig nem jelenthetett mást, mint a kötelező folytatást. Craven viszont újra kiszállt. Illetve maradt volna, de az ő ötletét a folytatásra (időutazás az álmokon keresztül) elvetette a stúdió, ezért Craven távozott.
