Öncélú brutalitás, torture porn, gyomorforgató csapdák. Ezek a leggyakoribb asszociációk, ha szóba kerülnek a Fűrész-filmek, holott univerzumának alapkövei teljesen mások. A mára kultikussá vált első rész sokkal több volt annál az egyszerű kérdésnél, hogy levágnád-e a saját lábadat a túlélés érdekében. Nyolc résszel később azonban már csak annyi a lényeg: milyen testrészt nem trancsíroztunk még szét?

Minden idők legsikeresebb horrorsorozata tizennégy év alatt nyolc részt, egy nagyszerű indulást, méltó folytatást és annál kínosabb mélyrepülést élt meg. A Fűrész ékes példája annak, hogyan született egy olyan korszakalkotó horror-franchise, ami nagyrészt nem arról nevezetes, hogy korszakalkotó. Hiába utasították el az alkotók, Leigh Whannell és James Wan a lehető leghatározottabban a kínzáspornó kifejezést, nyolcból hét rész a trancsírmozi jellegre épít, és az okosan felépített első film ellenére sajnos a betegebbnél betegebb csapdákra emlékszik inkább mindenki.

Saw / Fűrész, 2004

Wan több interjúban is kifejtette ambivalens érzéseit saját „gyermeke” kapcsán: az általuk megálmodott történet sokkal inkább pszichológiai thriller, mint véres horror. Mivel a további részek már jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek a gusztustalanabbnál gusztustalanabb csapdákra és a túlzóan naturális jelenetekre, ennek tükrében sütik rá az egész Fűrész sorozatra a kínzáspornóhoz hasonló jelzőket. Wan egy ízben az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárláshoz is hasonlította a jelenséget: Tobe Hooper filmje sem rózsaszín pónisimogatás, ám okosan és átgondoltan taglalja az erőszakot, fölöslegesen öncélú vérben tocsogás nélkül, mégis hatásosan. Ennek ellenére – talán a címéből fakadóan is – sokan belekben úszó slasherként hivatkoznak a filmre. A Fűrész alkotóinak szemléletmódbeli ellenérzését az agyatlanabb-darabolósabb iránnyal kapcsolatban mi sem mutatja jobban, hogy három rész után inkább elengedték Jigsaw kezét. A sorozat színvonala pedig ennek megfelelően azóta is az alatt a bizonyos fenék alatt tartózkodik.

Az esküvői videóktól a Sundance-ig

A Royal Melbourne of Technology filmszakára állítólag azok mennek, akiket nem vettek fel a város sokkal patinásabb filmes egyetemére, a Victorian Collage of Arts-ra. Itt találkozott két olyan fiatal filmőrült srác – James Wan és Leigh Whannell –, aki meg sem próbálták a VCA-t, és arról sem igazán álmodoztak, hogy ők lesznek a filmipar következő Spielbergjei. Míg az egyetemen a Tavaly Marienbadban volt a tananyag, addig ők a horrorklasszikusokat nézték ronggyá, a közös rajongás pedig összekovácsolta őket. Amikor viszont friss diplomásként hónapokkal később is csak esküvői videókat vágtak, elszállt a rózsaszín köd. Az inspiráció egyik, kevésbé prózai része ez volt: hogyan hozhat ki működő filmet két csóró kezdő filmes nulla költségvetésből? Például úgy, ha csak egy szobában játszódik a film, kevés szereplővel.

Saw II / Fűrész II, 2005

Az inspiráció második felét – az antagonista Jigsaw motivációját – Whannell egy orvosi rendelőben eltöltött kellemetlen félórából szerezte, amikor szöget ütött a fejében a halálos betegekben ketyegő visszaszámlálás gondolata. Ekkor ötlötte ki a film elejét és a végét, ám további évek kellettek, hogy a kettő közötti történést is kitalálja Wan segítségével. A nem éppen kívánatos múzsa pedig továbbra is a pénztelenség volt. Az akkori – a 2000-es évek elején járunk – ausztrál filmfinanszírozási rendszerben esélytelen volt egy ilyen jellegű horrorfilmre támogatást szerezni, így menedzserük tanácsa egyértelmű volt: irány a pénzes emberek fellegvára, Hollywood. A szerzőpáros biztosra akart menni, és lehetőleg nem üres kézzel beállítani Los Angelesbe, ezért a történetből kiválasztottak egy jelenetet – a fordított medvecsapdásat –, majd mindössze nyolc nap alatt leforgatták a tízperces ízelítőt, amelyben Wan rendezésében Whannell játszotta a főszerepet.

A szerzőpáros igen határozott szándékokkal érkezett Los Angelesbe: rendezni és szerepelni akartak. A nagy stúdiók – köztük a Dreamworks is – lelkesedtek a forgatókönyvért, azonban nem kértek a páros színészi-rendezői ambícióiból. Sok kilincselés után végül az épp akkor frissen alakult Twisted Picturesnél szavaztak nekik egymillió dollárnyi bizalmat és szabad kezet. Whannell egy interjúban kiemelte, hogy a sok nehézség ellenére a legszerencsésebb dolog, ami történhetett velük, hogy független filmmel debütálhattak, ahol valóban a saját írói-rendezői hangjukat hallathatták.

Saw III / Fűrész III, 2006

Az etalon – a Fűrész

Öt napnyi előkészület és tizennyolc napnyi forgatás után – ez még abban az esetben is megdöbbentően kevés, hogy egy alacsony költségvetésű független filmről van szó – a kész alkotás a 2004-es Sundance Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol a siker egyértelmű volt: a kritikusok a horrorzsáner új klasszikusát avatták, a producerek pedig szintén bontották a pezsgőt: az alig egymillióból készült film kicsivel több mint 100 millió dollárt hozott. A low-budget megoldások akaratlanul is sokat adtak hozzá a film esztétikájához: a szerzőpáros elmondása szerint nem követtek semmilyen művészi koncepciót azzal, hogy meglehetősen sötét a film látványvilága – egyszerűen nem volt túl sok pénzük a megfelelő világítástechnikára.

Az első rész hihetetlenül nagyot szólt azokban az időkben, amikor a japán filmek remake-elése volt a legnagyobb divat. Az egyszerű, ám emiatt zseniális alaphelyzet, az izzó pofonnal felérő csavar a fináléban, valamint Charlie Clouser fülekbe égő zenéje üdítően frissen hatott. Az utólagos Fűrész-mércéhez képest egészen vérmentes filmben a brutalitást nem az öncélúság, hanem egy zavarba ejtő elv vezérli: egy halálosan beteg férfi szembesíti a gyarló embereket hiányosságaikkal, és kegyetlen, de általa igazságosnak vélt feladatok elé állítja őket, ahol mindenki esélyt kap a túlélésre.

Saw IV / Fűrész IV, 2007

Nincs még egy olyan horror-franchise, ami ennyire összetett narratívával rendelkezne. Az első három rész komplexitása, több szálon futó, sokszor idősíkokkal trükköző történetvezetése kiemelkedő, ráadásul mindezt úgy, hogy az alkotók egyáltalán nem sorozatnak szánták. Az első film vége minden értelemben ezt tükrözi: Jigsaw jó határozottan vágja rá az ajtót Adamre, a nézőkre, a folytatásra.

Félelmetes és gyenge – egy új típusú főgonosz

A film igazán nagy erőssége a forgatókönyv mellett Jigsaw karaktere – egy olyan, új típusú főgonoszt hoztak Whannellék vászonra, amilyen ritkán szerepel horrorfilmekben. Jigsaw, polgári nevén John Kramer megidézi Tyler Durden híres szavait a Harcosok klubjából, amikor pisztolyt nyom Raymond fejéhez majd elengedi, azzal a mondanivalóval, hogy csak akkor értékeljük igazán az életünket, ha karnyújtásnyira vagyunk a haláltól. John Kramer sajátos küldetést választ magának, és öntörvényű igazságosztóként állítja a legkülönfélébb bűnösöket az élet és a halál vékony mezsgyéjére. A film moralizálása pedig kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt: igazságosnak érezzük-e, ha egy erkölcsileg romlott embert megkínozva látunk? A széria alkotói nem titkoltan merítettek David Fincher Hetedikjéből, ahol szintén a bűnösök bűnhődnek egy önjelölt bíró által. Míg azonban a Kevin Spacey által alakított John Doe egy pszichopata vallási megszállott, John Kramer egy hétköznapi mérnök, akit saját életének tragédiái vezettek az önbíráskodás útjára. Egy olyan sajátos szektavezér lesz belőle, akit később szinte kivétel nélkül követnek azon kevesek, akik túlélik a csapdáit.

Saw V / Fűrész V, 2008

Tobin Bell, a karakter megformálója már több interjúban is védelmébe vette John Kramert, akire előszeretettel használják a pszichopata sorozatgyilkos terminust. Bell szerint Jigsaw félig filozófus, félig teológus, de semmiképp sem pszichopata. Egy egyszerű, megviselt férfi, akiről lerí, hogy halálos beteg, és egy nagyobb pofonnal örökre a földre lehetne küldeni, ám épp ez a törékenység áll szemben azzal, hogy tehetetlenek vele szemben a „játékosok”. Ezt az olyan jelenetek mutatják a legjobban, mint a második rész, ahol a nyomozó hiába veri agyba-főbe, Jigsaw rezignált arccal, egyetlen mozdulat nélkül „győz”.

Így kell méltó folytatásokat gyártani: Fűrész 2 és 3

A hatalmas szakmai és pénzügyi siker kinyitotta a film végén bezárt súlyos ajtót, Whannellék is ráeszméltek, hogy a nézők igenis tudni akarják, kinek a hangját hallják a diktafonban. A második résznél Wan úgy döntött, más projektekre koncentrál, a forgatókönyvet viszont továbbra is Leigh Whannell írta. Nagy feladat hárult rá: az eredetileg egyrészesre, semmiképp sem bővíthetőre tervezett történetet kellett felduzzasztania. Írói tehetségét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy hihetetlen komplex történetet épített fel az elkövetkező két részhez, ami a Jigsaw magyar elnevezéséhez, a Kirakóshoz híven valóban egy óriási talány, ahol jellemzően a lényegtelen pillanatok mind-mind megtalálják helyüket a film végén, amolyan tipikus áll-leejtős stílusban.

Saw VI / Fűrész VI, 2009

Bár az első három részt szokták trilógiaként emlegetni, az első élesen elkülönül a következő kettőtől, sőt az összes többitől is. Ami az első részben pszichothriller volt, az itt már horror, mégpedig a véresebbik fajtából. A második rész teszi le az alapjait a jól bevált Fűrész-receptnek: látszólag egymástól független emberek esnek a vérkeringésre és testi épségre igencsak káros eszközök csapdájába, miközben John Kramer amellett, hogy ráérősen haldoklik, ördögi ravaszsággal rángatja a szálakat. A második és a harmadik rész méltó folytatás, pedig már itt is kicsit kommerszebb vonalat követnek: egy egész csoportnyi szereplő, a mocskos fürdőszoba helyett egész épületek, szobáról szobára haladó játékszerű felállás, és jóval brutálisabb csapdák. Minőségben és okos történetvezetés tekintetében azonban továbbra is értették Whannellék a dolgukat, és az sem véletlen, hogy a sorozat addig színvonalas, amíg az eredeti alkotók is részt vesznek a készítésében. Az egyértelmű lezáró szándékot jelzi, hogy a szerzőpáros a harmadik rész végén megöli az általuk teremtett Jigsaw-t. És valóban ez volt az a pont, ahol méltósággal lehetett volna eltemetni John Kramert és az egész sorozatot.

Nem mellesleg pedig itt indul be a marketingszekér is: ami a május 4. a Star Wars-rajongóknak, az a Halloween a Fűrész-rajongóknak. Az összes részt október végére időzítették, ráadásul produceri nyomás volt, hogy minden évben újabb rész készüljön, ezáltal egy azonos időközönként megrendezett eseményt kreáljanak a rajongók számára. Mindemellett ekkor kezdtek a plakátokkal is rájátszani a második résszel kezdődő, jóval véresebb és horrorisztikusabb részekre. Míg az első rész hivatalos plakátja letisztult volt és minimalista – Amandát ábrázolta a medvecsapdával a fején –, a második részé már két, félig rohadó ujj volt. Innentől kezdve ez lehetett az ukáz a marketingosztály grafikusainak: frappánsan sokkoló, halott emberi testrészeket mindenképp tartalmazó plakátokkal adjuk el a filmet.

Saw 3D: The Final Chapter / Fűrész VII, 2010

Önmaga csapdájával felkoncolni a mítoszt: Fűrész 4–8

A kapzsi kis produceri mancsocskák azonban nem látták akadálynak, hogy az ördögi mozgatórugó halott. Túlságosan jövedelmező gonoszt szabadítottak a világra Whannellék, és ők hiába szálltak ki a leghatározottabban a harmadik rész után, a producerek nem akarták, hogy Halloweenkor a világ Fűrész nélkül maradjon. A következő év októberében senkit sem lepett meg, hogy John Kramer szétboncolt teste további kazettát rejt, a „játék pedig csak most kezdődik”. Az elkövetkező négy rész folytatni próbálta a sémát, hogy minden kicsi részlet egyszer majd fontos lesz, és a hetedik rész végére egy gigantikus kirakóssá áll össze. A negyedik részbe még szorult annyi ötlet, hogy a harmadik résszel egy időben játszódik, és viszonylag jól kiegészíti azt, ám a minőségét tekintve bőven elmarad a mögött.

Sokat elmond a projektről, hogy nem éppen kapkodtak a rendezői székért: a 2–4. részeket rendező Darren Lynn Bousmant a negyedik rész után menesztették, helyére az eredeti részek díszlettervezője, David Hackl ugrott be. Ha pedig a díszletes nem válik be, jöhet a vágó: a 6. és 7. részt Kevin Greutert jegyezte. A sorozat pedig megkezdte igazi mélyrepülését: ami néhány évvel azelőtt még forradalmi és izgalmas volt, itt már sokadjára játszott dögunalmas szólam – egyértelműen hiányzott Whannell és Wan írói zsenije, az írók pedig ócska utánzatokat gyártottak csak. Ha azonban egy film a történet szintjén ezer sebből vérzik, arról a legjobban a filmvászonról ömlő vérrel és belsőségekkel lehet elterelni a figyelmet – gondolták ők. Az utolsó öt rész csúcsra járatja azt, ami miatt James Wan kínosan feszenghet a sorozatot látva: magát okos filmnek képzelő, öncélú torture pornt csináltak a Fűrészből.

Jigsaw / Fűrész: Újra játékban, 2017

Az sem segített, hogy a hetedik résznél úgy érezték, nem elég a Zs-kategóriás forgatókönyvírói csapat, kicsit fel kell cicomázni a szemétdombot: az eddig költségvetések dupláját (20 millió dollár) szánták a filmre, teljesen felesleges parasztvakításként 3D-ben küldték a mozikba, és beszerezték mellékszereplőnek a Linkin Park-frontember Chester Benningtont. Ez sem segített. De miért is segített volna, ha ismét óriási zagyvaság a történet, megint a fölöslegesen gusztustalan csapdák a főszereplők, és már az olyan csavarok sem lepnek meg senkit, hogy az első rész öncsonkítója visszatér. Az egykor szebb napokat megélt sorozat végső mélypontja, kegyelmet nyomokban sem tartalmazó kegyelemdöfése egyértelműen a nyolcadik rész, amit már egyenesen Jigsaw-nak kereszteltek, és hét évvel a hetedik rész után, tavaly októberben jött ki, azzal a feltett szándékkal, hogy felélesztik a sorozatot.

Pedig nagyon megérett már arra az idő, hogy a Twisted Picturesnél elengedjék John Kramer aranybányát jelentő hulláját. Főleg azért, mert pont olyan nézhetetlen és öncélú slashert csináltak belőle, amilyenektől James Wan és Leigh Whannel a világéletében irtózott. Komolytalan már a diktafon, senkit nem rémiszt meg a kis biciklis bohóc sem – az utolsó négy rész a műfaj aljára süllyesztette a Fűrész-mítoszt abban az állóvízben, amit a 2004-es első rész a maga szerénységével és alázatosságával zajos siker közepette kavart fel.