A lányok romantikus filmekre, a fiúk pedig lövöldözős akciófilmekre buknak, pláne, ha autók is vannak bennük – ez a sztereotípia  még ma is erősen érzékelhető a holywoodi filmkészítő közegben, és sok időnek kellett eltelnie, amíg egy kifejezetten tesztoszteron-fűtötte, robbantós-autós franchise kitermelte az első olyan alkotást, amelyben már jórészt egyenrangú félként lehet tekinteni a női és a férfi főszereplőre egyaránt. Ez volt az idén bemutatott Mad Max: A harag útja (Fury Road).

Látszólag könnyű lenne kijelenteni azt, hogy ez egy átmenet nélküli átalakulás volt, azonban ez egyáltalán nem volna igaz, éppen ezért most kicsit megvizsgáljuk az első blikkre kizárólag férfipublikumot kiszolgáló, „száguldós” franchise-okban felbukkanó női figurák szerepének alakulását a három, talán legismertebb autós sorozatból. Kezdjük rögtön az egyik anyagilag is legsikeresebb szériával, amely a legegyértelműbb válasz arra kérdésre, hogy „milyen filmet nézzünk, ahol sok a robbanás, vagányak az autók és jók a nők?” – ez természetesen a Halálos iramban (Fast and Furious)-sorozat.

A szándék megvan – A Halálos iramban-sorozat

A Halálos iramban-filmek már csak azért is nyújtanak remek alapot jelen cikk vizsgálatára, mert viszonylag folyamatosan készülnek immáron több, mint 14 éve, az első rész (Halálos iramban) 2001-ben készült, és talán a készítők sem vizionálták soha, hogy egyszer majd ez lesz az egyik legtöbb bevételt hozó autós franchise első része (a sorozat eddigi részei több, mint 2 milliárd dollárt termeltek eddig, amiért jórészt az utolsó három rész „tehető felelőssé”, csak a legutóbb bemutatott – a főszereplő, Paul Walker halálának adózó – Halálos iramban 7 egymaga több, mint 1 milliárd dollárt gyűjtött be világszerte), ahogyan azt sem, hogy a hetedik rész már egyáltalán nem kizárólag a (fehér) férfi nézőréteget fogja bevonzani a moziba (az amerikai box office-felmérések szerint a közönség csupán 25%-a volt fehér, és – ami talán ennél is meglepőbb – alig 51%-a férfi). Ez természetesen köszönhető annak, hogy a sorozat filmjei nemcsak a költségvetésüket és bevételüket tekintve fejlődtek.

Az első rész egy viszonylag egyszerű, zsánerfilmnek is mondható bűnözős-autós akciófilm: Brian O’Connor (Paul Walker) adrenalinfüggő rendőr, aki egy ügy felgöngyölítése érdekében beépül a Los Angeles-i illegális autóversenyzők közé, ahol összebarátkozik a garázstulajdonos-tolvaj-versenyző Dommal (Vin Diesel), beleszeret annak húgába, Miába (Jordana Brewster), ezért a film végén a rendőri szerepére fittyet hányva, futni hagyja Domot, majd elviharzik a naplementébe.

A filmek története és stílusa is jelentősen átalakult az évek során, a második rész új környezetben (Miami), egyetlen korábbi szereplőt (O’Connert) megtartva megy tovább;a hangsúly továbbra is az utcai versenyeken van. A harmadik rész (Tokyo Drift / Tokiói hajsza) némiképp kilóg a szériából, ez az egyetlen, ahol nem Paul Walker a főszereplő, ráadásul jórészt Tokióban játszódik, központi eleme viszont továbbra is a versenyzés, ezúttal egy új „eszközzel”, a drifteléssel gazdagodva (vagyis autók a kanyarban csúsznak, nem kanyarodnak). Ez volt egyben a széria egyetlen bukó filmje, úgyhogy a Universal éppen idejében döntött az irányváltoztatás mellett. A sorozat további részeire visszahozták az eredeti szereposztást (Vin Diesel, Walker, Michelle Rodriguez, Jordana Brewster stb.), megspékelték azt Dwyne „The Rock" Johnsonnal, majd az utolsó részre Jason Stathammel is (kinek kezd lassan Feláldozhatók-érzése lenni?), és a versenyzés helyett a bűnügyi részekre helyezték a hangsúlyt, az utolsó két részben szinte egy az egyben az Ocean’s-sorozat mintájára (kifosztani való gonoszfiú, sok pénz, jól felépített csapat, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, ja és persze a komolyan vehetőség teljes hiánya), ezzel pedig, úgy tűnik, jól döntöttek.  

A női szerepeket és szereplőket tekintve is érezhető a fejlődés: bár már az első részben is volán mögé ültet nőket, itt még egyáltalán nem lépnek túl a szerelmi szál / megmenteni való hölgy (damsel in distress) szerepén, és ez is csak a főbb női szereplőkre érvényes. Az autóversenyeket kísérő bikinis tömeg teljes mértékben dekoráció, szexuális tárgyak, nincsenek nagyobb becsben tartva, mint a kocsik alját díszítő fények, sőt Dom egy verseny megnyerése után tételmondatként is megfogalmazza Letty (Rodriguez) irányába: „You are my trophy!” („Te vagy a trófeám!”).

Ehhez hasonló momentumok és mondatok továbbra is éreztetik helyenként a (teljesen mindegy, hogy milyen nemű) nézővel: ez a férfiak világa, ahol a nők nem, vagy csak nagyon ritkán lehetnek egyenrangú felek (pl. az ötödik részben Dom és Brian elmegy egy riói versenyre, ahol két fenékközeli és három autó megpillantása után vigyorogva kijelentik: „Itthon vagyunk.”), azonban ez a tendencia egyre kevésbé érződik az új részekben. A hatodik részre Letty is egyenrangú partnerként viselkedik Dom mellett, a csapatban fontos (sofőri) szerepe is van, emellett a Dwyne Johnson alakította Hobbes mellett rendszeresen bukkannak fel olyan női karakterek (először Elena, majd Riley), akik nem a szexualitásukkal érvényesülnek: aktív részei a cselekménynek, megmentésre pedig egyáltalán nem szorulnak.

A szexizmustól mégsem szakad el teljesen a széria. A hatodik részben a csapat egyik női tagja, Gisele (Gal Gadot), aki korábban kifejezetten önállóan viselkedett (az egyik szereplő lábainak nyitva tartását firtató kérdésre egy előkapott piszollyal felel), úgy szerzi meg a betöréshez szükséges ujjlenyomatokat a főgonosztól, hogy apró bikinibe öltözik, csapattársának kijelenti: „Soha ne küldj egy férfit, hogy elvégezze egy nő dolgát!”, majd jól rácsapat a fenekére.

Az mindenképpen kijelenthető, hogy némi fejlődés tapasztalható a Halálos iramban-sorozat filmjeiben a nemi szerepeket tekintve, azonban egyúttal az is, hogy ez elsősorban talán produceri utasítás, a szereposztás diverzifikálása érdekében történik. Külsőleg megtörténik a nyitás a nők felé, azonban az igazi akció nagyrészét továbbra is a férfiak zavarják le, a főbb történetszálak szintén hozzájuk kapcsolódnak, a nők legjobb esetben is csak katalizátorok. Emellett nagyon ritkán történik igazi reflexió ezekre a szerepekre, ha pedig történik is, ez általában alig több, mint kiszámítható poénkodás vagy szexuális innuendo.

Karika-túra – A Taxi széria

Második száguldós sorozatunk a Luc Besson-féle Taxi, amelyből 1998 és 2007 között négy rész készült el, folyamatosan csökkenő színvonalat produkálva, ez pedig némiképp a nemiképekre is igaz. Két fontos női karakter tér vissza a sorozat különböző részeiben: az azóta Oscar-díjas világsztárrá avanzsált Marion Cotillard játssza a főszereplő száguldó taxisofőr, Daniel (Samy Naceri) barátnőjét, Emma Sjöberg pedig az ügyefogyott rendőr, Emilien (Frederic Diefenthal) párját. Kettejük közül Sjöberg szerepel mind a négy részben, Cotillard az utolsóban már csak említés szintjén van jelen (sorozatról beszélvén, tulajdonképpen kiírták a karakterét), és kifejezetten jól helytállnak a rendőrségi-autós világban, bár némi kettőség azért feltűnik a filmekben ennek kapcsán.

Elsősorban Petra (Sjöberg) karaktere az, aki nemcsak egyenjogú pasijával, de lényegesen kompetensebb és talpraesetebb is nála, sőt, a sorozat folyamán többször megmenti a bajba esett Emilient, a második részben Emilien a nyakába is veti magát, kifejezetten jópofa fricskát adva a megszokott „a férfi a karjaiban tartja a megmentett nőt” képnek. A negyedik részre azonban az ő karaktere is „visszaidomul” kissé, egészen addig a pontig Petra nem szexualitásával dolgozik, gyakorlatilag a (hasznos) rendőrségi munka oroszlánrészét elvégzi a tétova marseille-i kopók helyett, kétkezi harcban és sofőrködésben is brillírozik. A negyedik részben történik meg először, hogy Petra beépített emberként szexi ruhájával férkőzik a főgonosz Belga bizalmába, aki teljesen szexuális tárgyként kezeli a nőt, annak ellenére, hogy a bank kirablását is jórészt Petra végzi el.

Ettől függetlenül, Emiliennel szembeállítva még ebben a részben is Petra van jobb fényben feltüntetve, a film végén Emilient leleplezi a Belga, ezért Petra (inkognitóját fenntartandó) kénytelen jól elverni férjét, aki folyamatosan bizonygatja, hogy na most már tényleg belekezd, csak eddig nem akart megütni egy nőt. Visszatérő poén a sorozat folyamán Emilen figyelmetlensége is Petrával szemben: a harmadik részben a sok munka miatt csak a nyolcadik hónapban veszi észre a folyamatosan célozgató Petra terhességét, a negyedikben pedig a fekete paróka miatt egyáltalán nem ismeri meg saját feleségét (a Belgának még ki is jelenti, hogy nem az ő esete a hölgy).

Ezek a némiképp olcsó poénok nem emelik a filmek esztétikai értékét, viszont meglehetősen konstans reflexiók a női-férfi szerepek változására. A férfiszereplők a legtöbb esetben kifejezetten hátráltatják Petrát, élükön a teljességgel inkompetens rendőrfőnökkel, Gibert-rel (Bernard Farcy), aki a legjobban kitervelt akcióból is tömeges balesetet rendez, és általában a nőre marad a bűnözők tényleges elfogása.

Lily, a taxis barátnője (ahogy nagyon sokáig mindenki emlegette Cotillard-t) ellenben szinte egyáltalán nem része a fő cselekménynek, szerepe a három rész során nagyjából annyiban merül ki, hogy szeretkezés ígéretével, majd a harmadik részben terhességével motiválja Danielt. Cotillard figurája klasszikus filmes nőkép: virágokkal díszíti ki a garázst, és kifejezetten utálja a film legfelismerhetőbb „szereplőjét”, a fehér Peugeot taxit. „Érdeme” ugyanakkor, hogy megmenteni nem kell, elsősorban mondjuk azon egyszerű oknál fogva, hogy teljesen kimarad az akcióból: amíg Daniel, Emilien és Petra a bűnügyek megoldásán fáradozik, Lily mindhárom részben otthon ül, és korholja Danielt, amiért még nem ért haza.

A Taxi sorozat egyszerre jó és rossz példa, Petra karaktere egy kifejezetten korszerű és kompetens nőkép, ezzel szemben Lilyt a teljes passzivitás jellemzi. Természetesen egy vígjátéki elemekkel bőven megspékelt sorozatról beszélünk, ahol nem kell semmit komolyan venni, a karakterek is sokkal inkább karikatúrái egy-egy szereplőtípusnak, mint „valós” személyek, viszont pontosan ezért képes ez a száguldó franchise reflektálni a női-férfi filmes szerepekre.

The Fast and Furiosa – A Mad Max-sorozat

Végigszáguldva két autós-franchise-on, elérkeztünk legújabb (és egyben legrégebbi) példánkhoz, egyúttal ahhoz a sorozathoz, amely éppen a legnagyobb változást mutatta be a vizsgált téren: az 1979-es Mad Maxben egy kezdődő posztapokaliptikus világban vagyunk, ahol a rendőrség szinte tehetetlen az utcákat uraló motoros bandák ellen. A főszereplő, Max Rockatansky autós rendőr, aki az utolsó megmaradt Interceptor autók egyikében tartani tudja a sebességet a bandával, felesége, Jessie (Joanne Samuel) és kisbabája azonban áldozatul esik a Toecutter nevű őrült vezette brigádnak. Max bosszút esküszik, és egyenként levadássza a motorosokat, majd elrobog a naplementébe.

Az első részben tehát egy némiképp ismert és megszokott történettel, valamint családképpel van dolgunk. Sokat nem lehet elmondani a az egyetlen fontos női karakterről: katalizátor a történetben, de sok kezdeményezést nem mutat fel, klasszikus otthonülős feleség és anya.

A második részben (Mad Max 2: Az országúti harcos / Road Warrior) is a férfiak dominálnak szinte minden téren, itt azonban már felbukkan egy erős női karakter, a sokatmondó nevű Warrior Woman, aki abszolút kiveszi a részét az autósbanda által fenyegetett kis kolónia ostromából. Ebben a részben láthatjuk először a mára már ikonikussá vált, „igazi” őrült Maxet, aki nem tartozik sehová, egyedül rója az egyre elvadultabb világ útjait, és időnként bevállal egy megbízatást némi benzinért vagy vízért cserébe. A film elején nem érdekli különösebben a kis kolónia sorsa, csak a maga érdekében cselekszik, pontosan a „Harcos Nő” győzi meg arról, hogy a jó oldalra álljon és megversenyezzen a bandavezér Lord Humungusszal. Erős, önálló karakter a Virginia Hey alakította amazon, megmentésre is ritkán szorul, és a legtöbb akciófilmtől eltérően itt szó nincs arról, hogy közte és a főszereplő között romantikus viszony alakuljon ki.

A régi trilógia zárórészében, a Mad Max 3. – Az Igazság csarnokán innen és túlban (Beyond Thunderdome) a legjelentősebb női karakter ezúttal a főellenfél, Aunty Entity, akit az akkoriban éppen színészi babérokra is törő Tina Turner játszik. Itt már mondani sem kell, hogy erős karakterről van szó, hiszen ő vezeti Max újabb kalandjának helyszínéül szolgáló Bartertownt, igazi Vaslady, akinek még a (jelentősen dekoltált) ruhája is tetőtől talpig láncból készült. Ezúttal ő az, aki Maxet megbízza, mégpedig azzal, hogy ölje meg a város pincéjében tanyázó és a település villanyellátását biztosító MasterBlastert (egy két személyből álló entitás, Master, az ész egy törpe, Blaster pedig az ő Down-kóros, nagytestű fia), hogy Auntie Entity végre teljhatalmat élvezhessen a városban.

Alapvetően egy kegyetlen, akár gonosznak is nevezhető szereplőről beszélünk, de ami talán leginkább egyenrangú ellenlábassá és érdekessé teszi Turner karakterét, az a tény, hogy Max tulajdonképpen egyáltalán nem győzi le: „megnyeri” ugyan az üldözést, és sikeresen elmenekíti Mastert és az időközben Maxhez csapódó kis kompánia tagjait, a végén mégis Aunty van felül, és egy tiszteletadó főhajtással köszön el a neki teljesen kiszolgáltatott Maxtől.

Cikkünk apropóját, a 30 év szünet után elkészült reboot-folytatás, a Mad Max: A harag útját (nem nevezhető negyedik résznek, hiszen szinte a rendező-író George Miller teljesen újrakezdi a történetet – bár élesen elválasztani sem lehet a korábbi részektől) a kritika nagyon hamar úgy kezdte emlegetni, mint az első feminista akciófilmet. Bár ezzel az állítással lehet vitatkozni (és folyik is a vita), de mindenképpen talán az első olyan robbantós-autósüldözős film, ahol a női főszereplő, Furiosa (Charlize Theron) gyakorlatilag sokkal cselekvőképesebb és -vágyóbb, mint a film címszereplője, a Tom Hardy által újraélesztett Max. Teljesen egyenlő félként harcolnak, kölcsönösen megmentik egymást, és ami inkább Furiosát teszi a film főszereplőjévé, az tudatos döntései és értékvállalása, ami Maxtől (az eddigi filmekben is) idegen. A főgonosz, Immortan Joe (Hugh Keayes-Byrne) feleségeinek szabadságáért folytatott harcban Max segítője a nőnek, nem pedig fordítva.

A filmnek amúgy is központi témája a férfi-női szerepek kérdése. Immortan Joe kolóniájában a férfiak a harcosok (a nevük is mutatja: War Boys, harcos fiúk), a nők pedig a gyerekszülésre és anyatej-termelésre vannak fenntartva. A kolónián kívülről, a csak nők által benépesített Zöld Helyről származó Furiosa lesz az, aki a rabságba beleszületett feleségeket meggyőzi arról, hogy nem kell alávetniük magukat a férfiaknak, lehet szabadon, saját szabályaik szerint is élni.

Az eddigi filmekhez hasonlóan ezúttal is egy posztapokaliptikus világban járunk, Immortan Joe egy korábbi felesége pedig felteszi a kérdést, amelyre a film sejteti a választ: ki ölte meg a világot? A harag útjában a puszítást érezhetően a férfiakhoz, a teremtést pedig a nőkhöz köti Miller. A harcos fiúk abban kapják meg életük értelmét, hogy feláldozhatják azt harc közben, eközben a Zöld Hely egyik nője mindenhová magával hord néhány megmaradt növénytövet, hogy az ideális helyen majd újra életet lehelhessen a kietlen sivatagba.

A Mad Max: A harag útja talán nem tisztán feminista akciófilm, de egyelőre mindenképpen ez a film áll a legközelebb ehhez a címhez. Millert sosem lehetett túlzott szexizmussal vádolni, távol áll tőle a női test – több más akciófilmre jellemző – tárgyiasítása (a négy film során a legmerészebb dolog, amit látunk, az Tina Turner dekoltázsa), ebben a filmben azonban már diskurzusszinten is szó van arról, hogy talán a nőknek fontosabb szerepük van a barátságtalan, motorzúgástól hangos posztapokaliptikus sivatagban, mint hogy pusztán megmentsék vagy gyerekgépként használják őket.

Függetlenül attól, hogy a világégés utáni Ausztrália síkságain, Los Angeles éjszakai utcáin vagy Marseille autópályáin száguldnak az autók, ropognak a fegyverek és törnek a csontok, a női karakterek egyre fontosabb szerephez jutnak a száguldós akciófilmekben (is). A teljes egyenrangúság még talán messze van, de mindenképpen érezhető ezeket a több évtized alatt készült filmsorozatokat elnézve, hogy a készítők is rájöttek: nem csak a férfiak játszótere lehet az autóút, és régen elavult az felfogás, hogy a nők nem nézik ezeket a filmeket vagy nem alakíthatnak bennük maradandót a megmentésre szoruló hercegkisasszonyon szerepén kívül.