Ha a rakoncátlankodó szállóvendéget beszögeljük a szobájába, ne csodálkozzunk, ha dühös szellemek kérik a panaszkönyvet.
Spierig testvéreknek jó szériájuk van: előbb megkapták a kulthorror sorozat újabb részét (Fűrész - Újra játékban), majd filmet készíthettek a világ első számú kísértetkastélyáról, ráadásul Helen Mirrennel. Mindkettő esetben olyan látványos kapufát rúgtak, mintha előre megfontolt szándékkal akarnának tucathorrorokat készíteni.
A Winchester-ház története túlmutat azon, hogy jól cseng a film elején a „megtörtént események alapján” ütőkártya. A máig létező ház Oliver Fischer Winchester özvegyéé volt, azé a Winchesteré, aki nélkül Billy, a kölyök csak egy parittyás hülyegyerek lenne. A sörétes puskák ősatyja kezéhez ugyan közvetlenül nem tapadt vér, özvegye némi jósnői nyomásra azonban máshogy látta ezt: szerinte a puskák által elkárhoztatott lelkek sajátos motelként használják a házát útjukon az örökkévalóság felé, emiatt pedig folyamatosan bővíteni kell azt. Sarah Winchester valóban ezt a hobbit tűzte ki célul hátralevő életére: éjjel-nappal szobákat, lépcsőket, ajtókat és ablakokat építtetett hozzá a házához, amiből végül egy gigantikus labirintus lett – még 2016-ban, száz évvel később is találtak eddig fel nem fedezett helyiséget. Az igaz történethez Spierigék egy fiktív pszichológust rendeltek hozzá, hogy az ő, ópiumtól kissé ködösített tekintetén át lássunk be a kísértetházba. És hogy legyen valaki, aki tízpercenként elismétli a kísértetházak aranymondatát: a félelem csak a fejünkben létezik, szellemek pedig nincsenek.
Azon túl, hogy a házat látva bármelyik építész sikítana a gyönyörtől, van abban valami különösen nyugtalanító, hogy a kísértettanya első ránézésre kifejezetten kedves és otthonos benyomást nyújt. Nem egy elhanyagolt dombon düledezik, távol a várostól, nincs ványadt macska a tornácon, nem nőnek sírkövek a veteményesben. Helyette pálmafák, működő telefon és egy tucatnyi barátságos munkásember sürög-forog a ház körül– belül pedig rengeteg izgalmas tér, titkos ajtó, viktoriánus hangulat. Nagy bravúr lett volna, ha a készítők ráéreznek erre a kontrasztra, és valóban ijesztően bizarr légkörrel ruházzák fel a filmet – de a Szellemek háza egyértelműen nem a bravúrok filmje.
Az ígéretes alapanyagból egy tucathorrorra futotta, aminek egyetlen igazán rémisztő pillanata sincs. A film szinte úgy tesz, mintha most találták volna fel a jump scare-t, végtelenül kiszámíthatóan és idegesítően van ott mindig hirtelen valaki az üres látótérben, nyúl ki egy kéz, sőt, néhány helyen a vágást is teljesen indokolatlan robaj követi. Közben a steadicam rengeteget bóklászik az üres folyosókon két jump scare között, mégsincs egy fikarcnyi feszültség sem a filmben, sőt, semmi olyan ötlet, amit ne láttunk volna ezerszer. Ráadásul maga a történet is kiöli a misztikumot Amerika legmisztikusabb házából: olyan tárgyilagosan magyarázza el Helen Mirren nekünk, hogy a rakoncátlan kísérteteket szépen szobafogságra kell ítélni tizenhárom darab szöggel, mintha a Pitagorasz-tételből felelne.
Mindeközben pedig nehéz nem azon agyalni, mit is keres egy ilyen ragyogó színészistennő egy ennyire olcsó filmben. Nem is hárul rá túl sok feladat, Sarah Winchester karaktere sokszor már-már paródiába hajlik át, ahogyan a kötelező gyerekszereplő is, akit – ki nem találnánk – élő walkie-talkie-ként használnak a szellemek. Jason Clarke a tudomány embereként hősiesen hozza a szkeptikust, miközben egy paranormális paradicsomba csöppent, de ennél többet tőle sem igazán vártak.
De mit is várunk attól a rendezőpárostól, akik szintén elhitték, hogy a Fűrész-filmek is az agyatlan ijesztgetésektől jók. Pedig a 2014-es Időhurokkal (Predestination) elhitette velünk az ausztrál testvérpár, hogy néha vannak eredeti meglátásaik is, azóta viszont nem bírnak leszállni a klisévonatról. Fáj látni egy ilyen alapanyagot ilyen színészekkel együtt elsüllyedni az olcsóság és a középszerűség horrormocsarában.
