Pár hónappal ezelőtt a Ghost Land és a Hang nélkül, most az Örökség bizonyította, hogy van remény arra, hogy ne csupán a legprimitívebb horrorfilmek jussanak el az ötlettől a gyöngyvászonig.
Mostanra valószínűleg csak azok nem ábrándultak ki teljesen a 2010-es évek horrorját markánsan uraló, leginkább a 60-as és 70-es évek transzcendens rémfilm-slágereire, Polanski Rosemary-jére, Friedkin Az ördögűzőjére és Donner Ómenjére támaszkodó (vagy hogy egy fokkal őszintébbek legyünk: azokat szemérmetlenül kizsákmányoló) démon- és ördög-horror dömpingből, akik kifejezetten azért váltanak jegyet újra és újra ezekre a mozikra, hogy miután a pofátlanság határát súroló jump scare-pornó miatt kiszórják a náluk lévő összes popcornt a padlóra, a stáblista első betűjének felvillanásakor úgy távozzanak a vetítőteremből, hogy ezt követően egyetlen másodpercre se jusson többé eszükbe az, amit nemrég láttak. Ez a közönség már nem félni, csak olcsón megijedni jár a moziba. Számukra az élményt nem az fokozza, ha a vásznon látott borzalom olyan mélyen kúszik be a bőrük alá, hogy utána hazaérve égve hagyott villany mellett mernek csak elaludni, hanem az, ha rázkódik alattuk a szék a 4Dx-es mozi vidámparkjában. És mivel ez a közönség vélhetően inkább csak a friss és kortárs zsánerdarabokat ismeri, nem is nagyon valószínű, hogy tudják, milyen jó érzés valóban rettegni egy jól sikerült horrorfilm megtekintése után. Az Örökség így alighanem nekik lesz a legijesztőbb élmény.
A rendezésért és a forgatókönyvért egyaránt felelős Ari Aster mozija ugyanis még az edzettebb és kifinomultabb ízléssel rendelkező horror-fogyasztók idegeit is kikezdheti, és nem azért, mert rögtön az első félórában látjuk leszakadni egy tizenhárom éves kislány fejét, amely ezt követően a hangyák martaléka lesz, hanem a feszültség- és félelemkeltésnek olyan mesterien levezényelt adagolásáért, amelyet még a nagyobb horrorpápák is megirigyelhetnének az elsőfilmes rendezőtől. Aster ugyanis lassú tempóban, de egy pillanatra sem unalmasan tárja elénk az elhunyt nagyit gyászoló Graham család hátborzongató történetét, melyet rendre megakaszt egy-egy hosszan kitartott, statikus és alapvetően a kép előterére fókuszáló totállal, amelyen többnyire csak a sokadik másodpercben pillantjuk meg, miféle borzalmak is rejtőznek a háttérben. Mindehhez a több, mint két órás játékidő alatt csupán egyetlen jump scare-t társít, azt azonban remekül felvezetve, a nézők tűrőképességét a végletekig húzva és az olcsó riogatás eszközének maximálisan megengedhető mennyiségét tökéletesen belőve.
Aster rendezési stílusán tehát nemcsak az látszik, hogy értő ismerője a legnagyobb ikonok (főképp Polanski és Friedkin) mesterműveinek, de az is, hogy a példaképeitől kölcsönvett paneleket nemcsak arra tudja használni, hogy azokat trehányan egymásra hajigálja (mint például a 2014-es Annabelle tette), hanem képes úgy elhelyezni ezeket az elemeket a vásznon, hogy jelenlétüket pusztán a nagymesterek felé küldött tiszteletadásnak érezzük, ez pedig nem elrejti, inkább kiemeli a rendező saját, egyéni vízióját. Ráadásul a sátánista nyugdíjasokból álló szekta, vagy az önkívületi állapotban való rángatózás elemei köré olyan egyedülállóan nyomasztó és depresszív atmoszféra szerveződik, amely képes ellensúlyozni a forgatókönyv ügyesnek nem feltétlenül mondható helyzeteit is.
Például azt a meglehetősen fura alapszituációt, hogy az anya (Toni Collette alakítása hátborzongató) ráerőlteti végzős gimnazista fiára, hogy magával vigye a naivan alkohol- és fűmentes sütögetésnek hitt házibuliba a tizenhárom éves kishúgát, vagy azt, hogy az ezután következő tragédia után nem merül fel a szülőkben, hogy kicsit fura, hogy a fiuk képes volt szó nélkül kivárni, hogy valaki rátaláljon végre a húga hátsó ülésen fekvő, fejnélküli holttestére. De mivel mindez egy izgalmasan tálalt, bár ezúttal is nettó bullshitelésnek hangzó okkult rejtélynek, széttépő erejű és alaposan felépített konfliktushelyzeteknek, egy, a transzcendens jelenségek mögött rejtőzködő, nagyon is ésszerű magyarázatnak, nem mellesleg pedig magának a vegytiszta horrornak ágyaz meg, a szórakozásképpen megtapasztalt félelem miatt nem is igazán foglalkozunk ezekkel a problémákkal. Helyette inkább azt kívánjuk, bárcsak olyan, a 2020-as érában beinduló horrorciklus előfutára lehetne az Örökség, amely hagyja a vurstlit és visszatér a pszichológiai félelemkeltés sokkal elegánsabb és élvezhetőbb terepére.
