Bizonyára mindannyian láttunk már kárba veszett pazar filmötletet, amely a mellévezényelt szakállas toposzok rosszhírű társaságában csúfos véget ért. A The Purge alkotói olyannyira mostohán kezelik az alapgondolatot, hogy – bár nem vagyok híve, most mégis – egy gyors remake-ben bízom, a jobb sorsra érdemes műfajfilmes kiindulópont becsületét megvédendő.
Az év 2022,a korszellem utópisztikus. A szegénység és bűnözés mértéktelenül elharapózott az amerikai társadalomban, ezért a felső vezetés (Új Alapító Honatyák) elrendelte, hogy az év egy éjszakáján, tizenkét órán keresztül szabad legyen bárminemű kihágást elkövetni, büntetlenül. Mind közül legnépszerűbb a testi sértés, végső soron a gyilkolás. Van, aki egyedül vagy másodmagával, vadászfegyverrel indul vaktában emberekre lövödözni, mások vigyorgó maszkokat öltve és kótyagos bandába tömörülve használják ki a pompás lehetőséget, megint másoknak nem áll szándékukban vért ontani, ezért csúcsprofi biztonsági rendszerrel ellátott házaikban igyekeznek túlélni. Ez utóbbiak sorába tartoznak a Sandinek, egy kertvárosi mintacsalád: dúsgazdag férj (Ethan Hawke), semmilyen feleség (Lena Headey), csinibaba tinédzser lány és a kissé fura, mindazonáltal empatikus kisfiú. Az össznemzeti gyilkolászást egyfajta szellemi megtisztulásként címkézi a társadalom, és előestéjén a tévéből csak úgy ömlenek a pro és kontra vélemények, állandó jelleggel folyik egy nyilvános vita a jelenség hasznáról és káráról. Eddig tehát a nagyszerű gondolat, ami ezután következik, az sajnos nem más, mint egy újabb, meglepetést egyáltalán nem hozó home invasion-movie, amelynek történetét a klasszikus Szalmakutyákból, a nemrégiben divatos Hívatlanokból, és megannyi más hasonló, többé vagy kevésbé hátborzongató, jószerével hollywoodi és francia szofthorrorból ollózták össze.
Míg az unalomig ismerős elemek, mint a saját házukban csapdába került újgazdagok, az ostromot vezérlő ifjú finom modora mögött bújkáló mérhetetlen őrület, avagy a veszéllyel szemben tanúsított kezdeti gyávaságból kőkemény elszántságba pillanatok alatt átforduló családfő mint kipipálható mozzanatok váltják egymást fölöttébb kiszámíthatóan, addig az ötletgazda és rendező James DeMonaco némely apró narrációs megoldása ha nem is szolgál egetverő újítással a szubzsáner képi megoldásai terén, a mozgóképes ínyenceknek mégiscsak nyújt némi csettintenivalót, igaz, keveset. Mintegy a játékidő egyharmadát, különösen a történet éles fordulatainak felvezetését biztonsági kamerákra és a Sandin-fiú házi összeszerelésű és hangtalanul mozgó apró babakamerájára bízza, ami akár egyfajta voyeurizmus érzetét is kelthetné, egyszersmind mélyítve az álvalóságos helyzet keltette hideglelést, ha felejteni lehetne a köréje épített felszínes, amatőr katyvaszt. A tizenkét órára szögre akasztott társadalmi erkölcs és egyéni morál jogi támogatottsága viszont határozottan jó elgondolás, valamelyest nagyban képezi le mindazt, ami – feltehetőleg – a thrillerek bűnözőinek fejében pillanatnyi vérontó zavart okoz.
A produkciós költségek minimálisak, mindössze három millióból forgatták, maga Ethan Hawke is alig némi aprópénzt zsebelhetett első körben, viszont úgy hírlik, a bemutató hétvége mintegy tízszeresét hozta vissza, ami talán inkább az ötlet marketingje, mintsem az alkotás dicséretére válik. Különben ennél sokkal többre nem számíthat, lévén, hogy az összgyenge színészi munkát már csak az elcsépelt forgatókönyv és a rendezés hiányosságai szárnyalják túl, s a lehetséges meghökkenések helyett is csupán balga helyzetmentő lövöldözés meg némi dugába dőlő néma groteszk színjáték pótolja az izgalmakat.
Mindezen mélyrepülés ellenére az ötletben, mint említettem, azért ott motoz a nagyszerűség csírája. A „tizenkétórás, szabadon szárnyaló öldöklés a társadalmi jólét kedvéért” gondolata újszerű kiindulópontja lehetett volna valami ütősebb thrillernek, és remélhetőleg újrahasznosítása hozzáértőbb kezekbe kerül, amennyiben DeMonaco hajlandó megválni tőle.