Az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál a szomszédban zajló háború elleni állásfoglalásként egy kamera-pisztolyt tűzött a plakátjára, jelmondata, hogy „Filmezz, ne háborúzz!”, és az ukrán kulturális jelenlétre is hangsúlyt helyez. A békés street food-fogyasztás és a zenehallgatás mellett elsősorban nyomasztó vetítésekre várják a nézőket, pl. Oleh Szencov durva és elgondolkodtató Orrszarvújára.
Oleh Szencov filmjei nálunk kevésbé ismerősek, pedig első egészestés munkájára, a Gémer (Gamer / Gámer) című dokumentumfilmre már 2011-ben felfigyelt a nemzetközi filmes közösség. Szencov ezután hosszú ideig nem csinált filmet: bár az Orrszarvú munkálatait már 2013-ban elkezdte, 2014-ben letartóztatták és 20 év börtönbüntetésre ítélték, amiért kritizálta az oroszbarát ukrán kormányt és felszólalt a Krím-félsziget annektálása ellen. Végül öt év múltán, 2019 szeptemberében szabadon engedték, és egy évvel később újabb filmet mutatott be (ez volt a kevésbé sikeres Nomery / Numbers című abszurd disztópia). Tavaly, a velencei fesztiválra befejezte az Orrszarvút is, ami aztán tapsot kapott többek közt Varsóban, Stockholmban, Isztambulban, Batumiban és az indiai Goában is.
A film erejének titka az amatőr főszereplő (Szerhij Filimonov) minden pillanatban hiteles alakítása, a látványtervezés pontossága és hangulatkeltő ereje, valamint az erőszak ábrázolásának széles eszköztára: Szencov hol naturalista részletességgel, hol csak egy jelzéssel, hol a megmutatás hiányának sugalló erejével mutat meg verést, gyilkosságot. (A film háttérsztorijához hozzátartozik, hogy Filimonov maga sem idegen az ukrán alvilágban: a Stockholmban és Batumiban a legjobb főszereplő fesztiváldíjával kitüntetett férfi a valóságban maga is hosszú ideig bandavezér volt, erőszakos szélsőjobboldali megnyilvánulásokat vezetett kisebbségek, főleg romák ellen.)
A film az alvilágban Rhino néven elhíresült fiktív figura élettörténete, gyerekkorától „karrierje felvirágzásáig”, majd hanyatlásáig követi szereplőjét, és bravúros képi megoldással sodorja bele nézőjét a sztoriba. Miután megagyalják a társai, és a dulakodásban kiszúrja egyik támadója szemét, az ekkor még Vova névre hallgató kisfiú a családi házba menekül, ahol anyja szeretetettel és aggodalommal fogadja – ettől kezdve egy zseniális, egysnittesre trükkölt tíz percben láthatjuk teljes gyerek- és kamaszkorát, anyja, bátyja, nővére történetét, erőszakos apját, első szerelmét: a kamera a szegényes házban lendületesen körbe-körbe forogva követi őket, egy-egy tárgyon megállapodva, majd innen indulva tovább a következő esemény felé.
A Rhino kerettörténetét egy beszélgetés adja. (Anti)hősünk egy autóban ücsörög egy titokzatos figurával, aki hol kezdő, alkoholista papnak, hol tettestárs bűnözőnek tűnik. Bármi is lenne, van egy rossz előzérzetünk, amiért ez a 32 éves (krisztusi korú?), tagbaszakadt bűnöző az élet értelméről filozofál, s elmeséli az egész élettörténetét. Az ember előtt vagy a halála órájában szokott „leperegni” az élete, vagy egy megtért bűnös gyón a maga fura papjának, vagy egy másik gonosztevő ülhet mellette, akit aztán bevett hollywoodi szokás szerint ki kell nyínia, mert máris túl sokat tud. Ahogy bunyóról bunyósra, gaztettről gaztettre haladunk előre valami elkerülhetetlen tragédia felé, egyre többet tudunk meg erről a figuráról, aki nem túl hosszú élete során egyre mélyebbre süpped a bűn világában, lassan elfogynak mellőle mindazok, akiktől szeretetet kaphat, a családtagok, a barátok, a bűntársak, de még a pénze is.
Ez itt a 90-es évek posztszovjet Kelet-Európája a maga hamisítatlan helyszíneivel, hangulatával, díszleteivel, ruhaviseletével és frizuráival, diszkóival, slágereivel, és persze vidéki kilátástalanságával. Erről az Isten háta mögötti helyről legalábbis úgy tűnik, nem nagyon van kitörési lehetőség: az ember vagy elmegy Afganisztánba katonának, vagy CD-ket árul a sarki boltocskában. Vagy beáll egy bandába, és nem csépel többé napraforgókat a mezőn, és akkor talán őt sem csépelik. Szimpátiát ébreszt a szereplő iránt az, hogy vannak érzelmei, értékítélete – legalábbis a jó és a gonosz felismerésének a képességét illetően – helyes, illetve a kerettörténet beszélgetéséből is mintha némi megbánás csordogálna. Rhino kettős élete nem tarthat a végtelenségig, a „szemet szemért, fogat fogért” elv mentén alakuló (s emiatt a kezdőjelenethez hasonlóan laza, körkörös szerkezetbe rendeződő) eseménysor főszereplője ellen fordulhat, az elembertelenedés mélypontot foghat, s bár minden ember úgy születik, hogy „van benne egy virág”, az végül Rhinóban összetörik, és csak az marad, amire a neve predestinálja: nagydarab, gyilkos állat. Hogy ilyen előélet hova vezet, kezdhet-e új életet, illetve elérhető-e még számára a megváltás vagy legalább bűnbocsánat – ez lesz a film végső tétje.
