Politikai töltetű, menekülős akció-thriller? Jöhet. A dél-koreaiak ehhez is értenek.
A veteránnak számító Ryoo Seung-wan nem először vetíti ki kibékíthetetlenül megosztott hazáját egy másik országra: már a 2013-as kémthriller, A Berlin-akta címadó városa is működő metaforája volt a kettészakadt Koreának, sőt, megszökés-témában is remekelt már a 2017-es Battleship Island című feszes történelmi akcióban. Most ezt a kettőt ötvözi egy frappáns, egy pillanatig sem unalmas akciófilmben, ami ráadásul a történelmi közelmúltban játszódik, egy olyan konfliktusban, amit jól ismerhetünk tévés közvetítésekből: a Szökés Mogadishuból sztorija a kilencvenes évek elején indul a címadó városban, a szomáliai polgárháború előestéjén.
Itt még szinte olybá tűnik, hogy egy dél-koreai A tanút vagy hasonló szatírát látunk: csetlő-botló hivatalnokok próbálnak minél előzékenyebbek lenni, és minél mélyebbre nyalni a regnáló politikai erőnek. A dél-koreai nagykövetség dolgozóinak célja ugyanis elnyerni Sziad Barré diktátor támogatását országuk ENSZ-tagságát illetően. A baj mindössze az, hogy Észak-Korea is ugyanezt akarja, ráadásul mintha sokkal előbbre tartanának*. A humor, no meg a két Korea közti macska-egér játék aztán hirtelen kiveszik a filmből, amikor kitör a polgárháború, és mindkét nagykövetség dolgozói életveszélybe kerülnek. De hát miért nem szövetkeznek? Hiszen testvérek! – hangozhat a jóhiszemű kérdés a néző-olvasó részéről. Nos, a két Korea – annak ellenére, hogy polgáraik szavakban tökéletesen megértik egymást – olyan erős megosztottságban leledzett már akkor is, hogy egy cseppet sem volt egyértelmű, hogy a követségek egyáltalán fizikailag közeledhetnek egymáshoz diplomáciai papírmunka nélkül.
A mesterségesen keltett, ideológiai alapú megosztás annyira mételyezi mindkét koreai néplelket, hogy még hazájuktól többezer kilométerre is gyanúsabb egy koreaiul beszélő, mint akár egy gépfegyverrel hadonászó szomáliai (a filmkészítők munkája se volt egyszerű: a mai napig törvénnyel büntetendő Dél-Koreában, ha valaki pozitív fényben merészeli ábrázolni az északi rezsimet!). Erről a körülmények miatti, kényszerű együttműködésről, a folytonos bizalmi játékról szól a film, no meg persze arról a vakmerőségről, ahogyan végül fegyverropogás és autógumicsikorgás között szökni próbálnak. És amint azt megszokhattuk a dél-koreai filmgyártástól, mindezt parádés dramaturgiájú mozgóképes elbeszélésben teszik: Ryoo Seung-wan tökéletes ritmusérzékkel adagolja a drámai konfliktust, a politikai intrikát és a pörgősen vágott akciót, sőt, még a humort sem irtja ki teljesen a filmből, noha a cselekmény előrehaladtával érthetően egyre komorabbá válik a sztori.
Még azt sem lehet felírni a filmnek gyengeségül, hogy ahol lehet, a forgatókönyvírók élnek a műfaj adta „lazítási” lehetőségekkel, és így véletlenül sem küszködnek túlírni a karaktereket: némelyikük skicc marad csak, vagy épp csak egyetlen, sztorit továbbgördítő funkciója van. Az ellenségről nem is beszélve: a Vietnamról szóló amerikai filmek zsánerhagyományai szerint a szomálik egyetlen arctalan masszába tömörülnek, meg maga a polgárháborús konfliktus is jobbára a háttérben zajlik, szerencsére nincs agyonmagyarázva. (Azért a film egyik hideglelős jelenetében akarva-akaratlanul megidéződik a TIFF idei szpotja, és ezáltal áttételesen az orosz-ukrán háború is, ami ugyebár a szpotot ihlette, és ahol szintén kvázi testvérnép öli a gyengébbet…)
A film látványvilágára sem lehet panasz – néhány borzalmasan gagyi CGI-kutyát leszámítva –: a dél-koreai filmesek sikerrel lakják be a tőlük mindeddig ismeretlen afrikai helyszíneket. A poros, sivatagias város legalább annyira izgalmas hadszíntérként, mint Ridley Scott A Sólyom végveszélyben-jében (Black Hawk Down, 2001), ami ugyanebben a háborús konfliktusban játszódik két évvel később; sőt, az autók szélvédőjén besuhanó kamera lepipál minden hasonló amerikai operatőri törekvést.
A polgárháború által kettészakadó Szomália tökéletes rím lesz a polgárháború által kettészakadt, és azóta is úgy maradt két Koreára, keserű mementó a háború és a politika szenvtelenségére. Ezt a szenvtelenséget ellensúlyozza a két nagykövet minimális érzelgősködéssel, de épp ezért szívbemarkolóan kontűrözött története – egyébként is ragyogóan adják elő a színészek, de a koreai filmek szerelmesei örömmel fogják viszontlátni pl. Kim Yoon-seok-ot Az üldözőből (Chugyeogja).
Minden felesleges szerzőieskedést mellőző, nagyszerű műfaji darab a Szökés Mogadishuból, az a fajta film, aminek a szépségét pont a koreai specifikum adja, nem maga a menekülés. Hollywood szokta megvásárolni az ilyen filmeket remake-elés szempontjából, hogy aztán jól tönkretegye. Az már csak a hab a tortán, hogy a történet magja, talán mondani sem kell, igaz.
* A történelmi keret: Dél- és Észak-Korea végül ugyanakkor, 1991 augusztusában lettek ENSZ-tagok. Szomália 1960-tól volt tagja a szervezetnek, de épp a filmben ábrázolt polgárháború jelentette az ENSZ egyik legnagyobb krízisét, egyidőben zajlott a jugoszláv konfliktussal.
