A háborús filmekre mostanság jellemező gyomorkavaró naturalizmust talán a Ryan közlegény megmentése tette kötelezővé. Ami pedig a Pearl Harborban nézhető, az is inkább a csatahajók felkavaró elsüllyesztése némi hazafisággal fűszerezve. Nyílt sebekben való vájkálás, gránátok esztétikus pusztítása az emberi húsban, fülsértő fegyverropogás – foglalhatnánk össze az új, dokumentumokra alapozott háborús filmek ismérveit. A Sólyom végveszélybent e tekintetben nem lehet elmarasztalni, már-már orvosi részletességgel mutatja be a Szomáliában elesett 19 élkatona halálát (nem beszélve az ezer helybéliről).

A legújabb Ridley Scott mozit amellett, hogy Oscar-díjakra is jelölték (szám szerint négy kategóriában indult: legjobb rendező, kép, vágás és hang), népszerűségét néhány botrány is „elősegítette”. Rasszizmussal és hiteltelenséggel egyaránt vádolták. A filmbéli események alapja az 1993-as amerikai katonai fiaskó, mely végül csak az ENSZ segítségének betudhatóan nem lett katasztrófa. A humanitárius segélyek szétosztásának felügyeletét elvállaló amerikai katonák munkáját egy helybéli kiskirály bizonyos Mohamed Farrah Aidid militáns csoportjai akadályozták, így a washingtoni vezetés úgy döntött, likvidálják a vezetőt. Az akció (amerikai elitcsoportok bevetésével) mintegy fél órát vett volna igénybe, ám a helybéliek „közbeszóltak”, melynek eredményeképpen két Black Hawk harci helikoptert is kilőttek. A beszorított katonákat kimenekítő akció során 73-an megsebesültek, 19-en meghaltak. A többnyire ágyútölteléknek használt bennszülöttek motivációiról mélyen hallgatnak, talán mert összemérhetetlenül nagyobb drámai hatást kelt a térképek fölé görnyedő ezredes aggódó tekintete.

Ne is érjen senkit meglepetés: a Sólyom végveszélyben amerikai szemszögből készült film, melynek alapját egy philadelphiai újságíró riportkönyve szolgáltatta. Így az ellenség többnyire izzadó, néger massza, melyet hatásosan aprít fel az amerikai hadigépezet, s akiknek szerepe az itt-ott elhullajtott, megfelelő akcentussal ellátott kritikákban ki is merül (ez a háború, nem a ti háborútok, stb.).

Ridley Scott sokat nem törődik az előzményekkel, nem kapunk hiteles választ arra a kényes kérdésre, amit a film a maga óvatos és felületes módján feszeget: mit keresett a világrendőr Szomáliában? Az éhínség pazar képeivel kezdődő alkotás, melyet Hans Zimmer lírai zenéje fest alá, hamar elintézi a dolgot, s máris jöhet a mintegy két órán tartó fegyverropogás. Az akcióval voltaképpen nincsen gond: a szereplőket kis nehézség árán, de meg lehet különböztetni, a munícióval sem spóroltak, a hitelességet pedig lásd mint fenn.

A kissé hosszúra nyúló alkotás azonban néha elvész a részletekben (nem kis gondot okoz az események térbeli elhelyezése), és kritikátlanul adagolja a már megszokott hősiességet, miközben kísérletet sem tesz arra, hogy az események hátterét felvillantsa. Felületes, ám látványnak nem utolsó, piff-puff film tehát Scott produkciója, mely úgy felel a kérdésekre, hogy valójában fel sem teszi azokat.